Paál és Munkácsy művészete a rokonság mellett sokban különbözött is. Munkácsy életművének csak egy szeletét alkotják a kétségtelenül jelentős és túl ritkán említett tájképek, Paál viszont egyműfajú festő volt; rabul ejtette a természet mint téma, legjellemzőbben az erdő. Az egyszerű, emberközpontú, emberalkotta, hollandos tájaktól jutott el a megannyi misztikumot rejtő erdők ábrázolásáig. Paál erdeiben zöldes homály uralkodik, a levelek közt átszűrődik a napfény, rejtelmes foltok villannak fel, a nap bearanyozza a fatörzseket. Az ember, ha jelen van, beleolvad ebbe a mindent magába ölelő környezetbe, csendben teszi a dolgát, vagy csak ácsorog tétlenül.

A 19. század első felében alakult, de még Paál idejében is fennálló barbizoni festőkolóniához kapcsolható tájképfestészeti irány egyik újdonságának azt tartjuk, hogy míg a klasszikus tájképfestészet a világ teljességét próbálta ábrázolni egyetlen tájban, elhelyezve benne a legkülönfélébb elemeket: fákat, tavakat, sziklákat, épületeket, addig a barbizoniak kisebb látószöget és közelebbi nézetet alkalmaztak, és csak egy-két elemet emeltek ki: apró, hétköznapi, esetleges dolgokat. Paál képei is sokszor egy-egy göcsörtös fáról vagy facsoportról, véletlenszerű útszakaszról szólnak. Mégis: a sűrű, rejtélyes erdő gyakran világszimbólumnak tűnik – és tudjuk, hogy festőnk, Paál László nemigen találta a helyét a világban. Erdői egyszerre otthonosak és kiismerhetetlenek; a képkivágat áttekinthetően szűk, de érezzük: ez csak részlete az erdőnek, amelynek teljessége beláthatatlan. Az utolsó évek erdőképein sok az aranysárga, tele vannak a mélyből felizzó, őszies foltokkal. Mint Babits Mihály különös hírmondója, Paál László is nagy hírként kiáltja, amit mindenki tud: ősz van!