Veszprémi Nóra
Paál László kiállítása
Az most a feladatom, hogy megnyissak egy Paál László-kiállítást Munkácsy Mihály születésnapja alkalmából.* Hogy miért nyílik ezen a napon a Munkácsy-emlékházban Paál László-kiállítás, azt talán nem kell sokat magyarázni: azért, mert barátok voltak. Már kamaszkorukban összeismerkedtek Aradon, később, már festőnövendékekként, Bécsben is találkoztak, ezután pedig mindketten Németországban tanultak tovább – itt kovácsolódott igazán szorossá a barátságuk. Franciaországba már Munkácsy hívására költözött Paál 1872-ben, de míg Munkácsy Párizsban élt, ő a tájképfestő-kolóniájáról híres Barbizont választotta lakóhelyül. Barátok voltak tehát. De vajon művészettörténeti kategória lehet-e a barátság?
Egyfelől természetesen nem: ha a művészettörténet a művek egymásutánját és kapcsolatait, a stílusok fejlődését jelenti, akkor az emberi tényező másodlagosnak tűnik, mint ami regényes életrajzokba való ugyan, de a tudomány számára láthatatlan. Azonban, ha nem vagyunk ilyen szigorúak – és itt és most miért is lennénk? –, akkor a barátság lehet releváns a művészettörténetben. Munkácsy és Paál esetében például elmondható, hogy tájképfestészetük egyértelmű rokonságot mutat, és barátságuk jelentős szerepet játszott abban, hogy együtt fedeztek fel bizonyos inspiráló erőket, például a holland tájat és festészetet vagy éppen Barbizont. Bizonyos, hogy ezeket megvitatták, hogy lelkesítették és vezették egymást. Paál László például így ír Hollandiából Munkácsynak 1870-ben: „itt láttam először életemben a tengert, szerettem volna költő lenni, hogy áradozó szavakban fejezhessem ki az érzeményt, ami magával ragadt; – sokáig voltam elmerülve a nagyszerű látványban. Haag múzeuma gyöngyét Rembrandt anatómiája képezi; – ha terved szerint egyet gondolsz, s utánunk jössz, hiszem, hogy fáradságod gazdagon lesz jutalmazva. Maga Holland népe, természete véghetetlen érdekes – és szép; mintha csak festőnek lenne teremtve, soha életemben oly szép hangulatot nem láttam; – legcélszerűbb lenne, ha ügyeidet úgy intéznéd, hogy mintegy két-három hét múlva jönnél ide, addig bevégeztük tanulmányainkat, s azután együtt sorra vennénk ismét a képtárakat, mielőtt a tél szele valamely városba kerget ismét.” 1873-ban Barbizonba is Paál hívta Munkácsyt, aki sokat írt arról leveleiben későbbi feleségének, hogy milyen megnyugtató hatással van rá az ottani táj, és mennyi ihletet tud belőle meríteni.
Összetartásuk ellenére Paál és Munkácsy sorsa meglehetősen eltérően alakult. A gazdaggá és híressé lett Munkácsy életformája egészen más volt, mint barátjáé, aki mindig pénzszűkében volt, és sosem lehetett biztos benne, hogy sikerül eladnia a képeit. Bizonyos, hogy ez – és az, hogy Munkácsy a magánéletben is révbe ért: megnősült – nehézségekkel terhelte barátságukat. Nem nehéz észrevenni a keserűséget egy olyan levélben, amelyet Paál így kezd: „Édes Miskám! Napról napra hiában várom leveledet, a lustaság, amint látom, beléd penészedett, vagy talán megijedtél lamentabilis levelemtől!?”, és amelyben lejjebb így ír: „A napokban egy pár órára Parisban voltam, nem találtam senkit sem otthon, a palotádtól pedig megijedtem, akkora. Egy pár szeretőnek szép kis gunyhó!” A kapcsolat, a barátság azonban nem szakadt meg.
Paál és Munkácsy művészete a rokonság mellett sokban különbözött is. Munkácsy életművének csak egy szeletét alkotják a kétségtelenül jelentős és túl ritkán említett tájképek, Paál viszont egyműfajú festő volt; rabul ejtette a természet mint téma, legjellemzőbben az erdő. Az egyszerű, emberközpontú, emberalkotta, hollandos tájaktól jutott el a megannyi misztikumot rejtő erdők ábrázolásáig. Paál erdeiben zöldes homály uralkodik, a levelek közt átszűrődik a napfény, rejtelmes foltok villannak fel, a nap bearanyozza a fatörzseket. Az ember, ha jelen van, beleolvad ebbe a mindent magába ölelő környezetbe, csendben teszi a dolgát, vagy csak ácsorog tétlenül.
A 19. század első felében alakult, de még Paál idejében is fennálló barbizoni festőkolóniához kapcsolható tájképfestészeti irány egyik újdonságának azt tartjuk, hogy míg a klasszikus tájképfestészet a világ teljességét próbálta ábrázolni egyetlen tájban, elhelyezve benne a legkülönfélébb elemeket: fákat, tavakat, sziklákat, épületeket, addig a barbizoniak kisebb látószöget és közelebbi nézetet alkalmaztak, és csak egy-két elemet emeltek ki: apró, hétköznapi, esetleges dolgokat. Paál képei is sokszor egy-egy göcsörtös fáról vagy facsoportról, véletlenszerű útszakaszról szólnak. Mégis: a sűrű, rejtélyes erdő gyakran világszimbólumnak tűnik – és tudjuk, hogy festőnk, Paál László nemigen találta a helyét a világban. Erdői egyszerre otthonosak és kiismerhetetlenek; a képkivágat áttekinthetően szűk, de érezzük: ez csak részlete az erdőnek, amelynek teljessége beláthatatlan. Az utolsó évek erdőképein sok az aranysárga, tele vannak a mélyből felizzó, őszies foltokkal. Mint Babits Mihály különös hírmondója, Paál László is nagy hírként kiáltja, amit mindenki tud: ősz van!
Ősz van. Ha Paál Lászlóról és művészetéről szólunk, elkerülhetetlenül eszünkbe jut, hogy milyen tragikusan fiatal korban ért véget az élete. Tudjuk, hogy Munkácsy gondoskodott róla utolsó éveiben, amikor már teljesen elborult az elméje; hogy ő tudósította Paál szerető Berta húgát a beteg állapotáról. Ez talán a legtöbb, amit egy barát megtehet.
De nem szeretném ilyen szomorúan befejezni. Ezért végezetül hadd villantsak fel még egy epizódot Paál László és Munkácsy barátságából. Paál volt az, aki már korán tudott Munkácsynak de Marches báróné (későbbi felesége) iránt érzett szerelméről. Idézek Paál egy leveléből, melyet Düsseldorfból írt 1872-ben: „Müller nagyon örült levelednek, melyet ezüstmenyegzője napján vett, tegnap azt mondta, hogy a napokban ír s megmossa a fejedet melancholikus hangulatodért, kérdezte, hogy nem vagy-e szerelmes De Marches-néba, nagyon gyanakszik, én a legártatlanabb pofával iparkodtam meggyőzni az ellenkezőről, nem tudom, hogy mennyire sikerült más véleményre térítenem.” Később is Paál volt Munkácsy bizalmasa, amikor Barbizonból levelezett a megözvegyült Cécile de Marches-sal, akivel szívükben már eljegyezték egymást, de a világ előtt még nem vállalhatták kapcsolatukat.
Ezért vannak a barátok – hogy támogassák egymást szerelemben és betegségben. És most már nincs más hátra, mint hogy figyelmükbe ajánljam Paál László kiállítását – nem azért, mert Munkácsy barátja volt, hanem mert lenyűgöző festő.
(Elhangzott a békéscsabai Munkácsy Mihály Emlékházban rendezett Paál László-kiállítás megnyitóján, 2007. február 20-án. Paál László idézett levelei a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában találhatók.)
* A kiállításon Paál László több, a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Nemzeti Bank tulajdonában lévő festménye, valamint egy, a Munkácsy Mihály Múzeum gyűjteményéből származó, a névadó mester személyéhez kötődő relikviaanyagából készült válogatás kerül bemutatásra. A tárlat 2007. május 20-ig tekinthető meg. (A szerk.)
Kapcsolódó:
Kiss-Szemán Zsófia: Képek és fogalmak
Szilágyi András: A tanúságtevő őrző (Lipták Pál kamarakiállítása a Munkácsy Mihály Emlékházban)
