Kiss László
A kapolcsi Irodalmi Jelen

A Balaton-felső környékén flangálni mindig izgalmas, még akkor is, ha az utóbbi években többnyire azzal a tapasztalattal jár, hogy de, az ország eme távoli részéből is haza lehet előbb-utóbb érni. Renault-val flangálni különösen izgalmas, az út szélén tarisznyás lányok integetnek, mintha csak stoppolnának, közöttük Galkó Balázs motoroz. Testközelből a Művészetek Völgye – ezek szerint nemcsak a hírekben meg a neten van. Hullámzó Balaton-felvidék, fokozhatatlanná sűrűsödött zsibvásár, kultúrkáosz.
Az Irodalmi Jelen különítménye a közelben ütött tanyát, a szállás tapolcai, ami itt a pazar szinonimája. Lovunk (Renault) a karámban piheg, s bár szívesen néznénk koncertet a közeli Monostorapátiban, a hajnali hazagyaloglás gondolata szép embertelenségnek tűnik. Marad a maradás, és a rápihenés az IJ-fesztivál napjára, a szombatira.
Az izmos, délelőtt fél tizenegytől este fél kilencig tartó programsorozat házigazdája Tarján Tamás. Őrá hovatovább mint moderatissimusra gondolunk, Gyulán például sokadik éve tartja kezében az irodalmi rendezvényeket, legyen szó próza- avagy humorfesztiválról. Formája ezúttal is a korábbról ismert és megszokott: keretet, tartást ad a napnak. Néha úgy tetszik, elpilled a kánikulában, nem figyel, ám a következő szám előtt megint csak improvizál valami a hallottakhoz kapcsolódót, olykor személyes történetekkel hozakodik elő, máskor irodalomtörténeti összefüggésekbe ágyaz, egy-egy program esetében pedig a kérdező szerepe is rá hárul. A végére tényleg fáradni látszik, de mint kiderül, tartogat még egy poént, a kezdettől fogva kitüntetett szerepet játszó két sakkbábuhoz kapcsolódót – akit érdekel, járjon utána. Elválaszt és összeköt, így is leírható.
A beszámoló átka az éhség, a szomjúság, a laokoóni birkózás az ösztön szorításában, mindenekelőtt azonban a jegyzetanyag maga. Az apró notesz tisztásain kanyargó vonalak, maszatos töredékek, nyitva hagyott zárójeles följegyzések, társuk vesztett idézőjelek. A kétely, mit lehet kezdeni egy ennyire tömény nappal. Az aggály, rekonstruálható-e bárhogy is a kép.
Weiner Sennyey Tibor és kis társulata nyitja a napot, a háttér az Erzsuzsóka Textilműhely, ami nem biztos, hogy nyerő húzás, de előbb-utóbb megszokod. A „legmeghatározóbb tulajdonsága ugyanis a kettősség volt”, halljuk egy ízben, és ez a kijelentés mintha a félórás produkcióra is vonatkoztatható volna, ha az elhangzó versdarabokat, verstörmelékeket a prófétai hang és az ironikus hétköznapiság keveredéseként értelmeznénk. Ebben az esetben azonban nem tudnánk mit kezdeni a „gyermekektől távol tartandó” kitétellel, a hangulat ugyanis idilli: sétálgató párocskák, csendes poharazgatás, itt-ott konok követése az árnyéknak. A pajta melletti Kávéház családias atmoszférájához a zenei kíséret is hozzájárul (a szerző tilinkón, Gál Emese fuvolán, Kocsi Lajos gitáron), kertet varázsolnak a kisház és a magát a délelőttből kifekvőtámaszozó Weiner Sennyey Tibor köré. Több, mint performance, de még nem színház – hallani, megvan rá az esély és az ötletek.

Weiner Sennyey Tibor továbbra is a kertben marad, és a műsorfüzet szerint „zen tai költőt”, Danyi Zoltánt faggatja Hamvasról és a gyümölcsversekről. Az aposztrofálásnak megfelelően Danyi Zoltán, Hamvas Béla naplóinak gondozója, meditációs pózt vesz föl, halkan és keveset beszél, miközben valójában önleleplező figura, s iróniája a partnerre is irányul. A társalgás a fölvezetőben mondottaknak megfelelően baráti, s észrevétlen beavat bennünket a Hamvas-filológia jelenlegi állapotjába. A versért azonban kár, lehetett volna több. (Némi hazabeszéd: Danyi Zoltán állította össze azt az ötestés Hamvas-Karnevált, amelyet augusztus 7-11-ig tűzött műsorára a Gyulai Várszínház, Helyey László [hang] és Binder Károly [zongora] értő tolmácsolásával.)

Hiányzott Onagy Zoltán. A bőség zavara című rovat mindenese eljutott már néhány helyre a Babits-szexregénnyel (Tavaszi iramlás ősszel), kár, hogy Kapolcs nem lett kicsit megpiszkálva esztergomilag, mint tavaly: Ilonka és a srácok, a hálátlan Gellért, valamint a gyerekek réme, a mefisztoid Babits. Az áthidaló megoldás kiválóra sikeredett, Tarján Tamás az IJ augusztusi számába két rövidprózát publikált Benyhe Istvánt szólítja a mikrofonhoz. A lőgyakorlatos történet hangvétele átélt élményről árulkodik, s erősen rájátszik Karinthy anekdota-parafrázisára, célozni tanulnak a katonák.
Írjon a nép! Korábban volt már szerencsénk szólni Orbán János Dénes „költő-kibelező” rovatáról, a Sándor vagyok én is! címűről, amely egyszerre hozza vissza a köztudatba (köztudatnak?) Szoboszlai Sándor alanyi költőt, s juttatja gúnyos gesztusával publikálási lehetőséghez azokat a tollforgatókat, akiknek másutt aligha jutna hely. Tarján Tamás utalása a karikatúrára azonmód figyelmeztet, hogy immáron nyakig Karinthyában vagyunk, amit Bárdos József paródiái is egyértelművé tesznek – lexikon-szócikkei ráadásul az Enciklopédiára emlékeztetnek, amin a nagynevű Diderot-ék mellett az Így írtok ti szerzője is bőszen dolgozott, igaz, hiába. Orbán János Dénes elsőként egy esszét olvas fel a gyomorforgató tömeg-irodalomról, majd egy szerzőilevél-paródiát, aztán jöhetnek a versrészletek. Sosem nevetünk szívesen mások ügyetlenkedésein, félő, a sajátjainkon sem, de itt elhangzik egy szöveg – ha emlékezetünk nem csal, Barbaricum hercege címmel –, amelynek Juhász Ferenc-i szóvirágai mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Lazítás után szakma. A Műhelymunka a kritikaírás természetét járja körül, Böszörményi Zoltán főszerkesztő, Elek Tibor, a kritikarovat és Szőcs Géza, a prózarovat szerkesztőjének közreműködésével. Vendégük Pécsi Györgyi, az Új Könyvpiac főszerkesztője, aki maga is rendszeresen publikál recenziókat az IJ hasábjain. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői alaposan megdolgozzák a témát. Szóba kerül például a kritikusi függetlenség utópisztikus gondolata, a „kinek ír a kritikus?” problémája, a szépírói kritikaírás jellegzetességei, a kapcsolatfelvétel lehetőségei az Új Könyvpiaccal, és ami talán a leginkább aktuális és fontos: az érthetőség követelménye, ami az IJ kritikái többségére is vonatkozik. Sokszínű háromnegyedóra volt, amely nem takargatta, hogy a kritika tarkabarka jószág: reklám, módszer, pedagógia és még ki tudja, mennyi minden egyszerre. Ezzel a téma nem lett letudva – később délután Elek Tibort ugyancsak Tarján Tamás faggatja számos kritikát, tanulmányt és beszélgetést tartalmazó új könyvéről (Árnyékban és fényben), ennek kapcsán a darabokra szaggattatott irodalom fogalmáról. A Bárka főszerkesztője, ahogy az könyvében is olvasható, világossá teszi, hogy a nehezen gépbe üthető fogalmon nem pusztán a történeti-földrajzi széthullást, de a kánonok mentén szerveződött magyar irodalmi élet megosztottságát/megosztottságait is érti, s ugyanakkor az elkülönült részek együtt-látásának, egybe-látásának szükségességét hangsúlyozza: „mert csak egy magyar irodalom van.” A beszélgetésre szánt félóra Elek Tibor pályájának áttekintésére is alkalmat adott.
Márton László Átkelés az üvegen című regénye kapcsán a visszatekintés igényéről vagy inkább szükségszerűségéről beszél, miközben felhívja a figyelmet a prózaírói tudatosság fontosságára, a kompozíciós ügyeskedések szövegszervező erejére. Dobó Pistiről szóló, elbeszélői játékokban gazdag történetét átéléssel olvassa fel, széles taglejtésekkel, állandó kontaktust tartva a közelében ülőkkel – a szöveg többször felhangzó „Ne beszélgessetek!” imperatívusza önreflexív ízt kap, egy alkalommal pedig – a hermeneutika csodája! – csecsemősírás felel rá valahonnan.
Irodalomszeretői szerencsénkre nem először kaptunk idén választ Szőcs Gézától, kicsoda is valójában az a Limpopo, bár talán ma sem tudnánk egyértelműen felelni az eleve fiktív kérdésre. A strucckisasszony pontos-szarkasztikus naplóbejegyzései ezúttal is fokozzák a hangulatot, további jó alapot teremtve a következő, egyben utolsó fejezethez. A regényen kívül a szerző tavaly megjelent Liberté 1956 című drámájáról is szó esik a beszélgetés során.
Az Irodalmi Jelen délutánját három, jó érzékkel megválasztott szerzői garnitúrát felvonultató felolvasás színesítette. Ezek közül kettő a már – fölmerülhet lassan a kérdés: véletlenül? – sokat emlegetett Karinthy nyomán Így írunk mi I. és II. címen futott. A első blokk szereplője Böszörményi Zoltán, Kukorelly Endre, Szálinger Balázs és Karácsonyi Zsolt, a külön alcímmel rendelkező másodiké Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Fekete Vince, Muszka Sándor és Sántha Attila. Mindenkit külön kiemelni, nem férne be a helyszíni tudósítás kereteibe, de a fölsorolt költők-írók érdeklődési irányából, poétikai sokszínűségéből elképzelhető, mennyire széles volt a paletta: „rendes” szerelmes verstől kezdve parodisztikus székely dialektuson át a retrospektív prózáig. Az IJ-nap záróakkordja a bár megfogyatkozott, de rejtős nevében még mindig A XIII Marha Légiójának felolvasóestje volt. A tizenhárom ezúttal hét, azaz majdnem a fele, amiből túlságosan sok szerencsére nem következik. Ekkorra a kényelmi pozíciót hasznosságira cseréljük, s a pajtával szemközt megbúvó farakás tetején rendezkedünk be. Egy óvatlan pillanatban a farakás megindul alattunk, de addigra már a közönség is gurgulázik. Fekete Vince kedves hangon prezentált felhasználójának kolhászmihálykodása, Kukorelly Endre samunadrágosai, Muszka Sándor stand up comedy-be átcsapó prózája egyként értő fülekre talál, ahogy Orbán János Dénes faszmeséjét, Farkas Wellmann Endre seggesszéjét is röhögve fogadja az addigra szép számmal egybegyűlt nagyérdemű, „aki” Lakatos Mihály szappanopera-forgatókönyv paródiáját sem találja hosszúnak, és Sántha Attila Árti-verseiért is hálás. Orbán János Dénes zárásként felolvasott stílusparódiája alatt pedig, amely a melegfesztiválról szól Arany, Petőfi, Tamási Áron és Karinthy nyelvén, már többen nyerítenek. Nincs is abban semmi meglepő, hogy őszintén zúg fel a taps a közel tíz órás etap végén, s hogy Böszörményi Zoltán ígérete – miszerint jövőre újra ugyanitt – ugyancsak jóleső zúgást vált ki a közönségből.
Az pedig már tulajdon magánügyünk, hogy nosztalgiára hajlamos lelkünk s szívünk amúgy is visszahúzna minket (ó, zánkai nyaralások), hogy a környékre érve legelébb Kinizsi bástyáját pillantotta meg a bennünk buzgó historikus látni-vágyás (ó, nagyvázsonyi várhíd), s hogy valahol a környéken leadják a Vidnyánszky Attila rendezte Liliomfit is (ó, Szigligeti Ede) – de lesz KFT koncert, Tóth Kriszta, és egy taliándörögdi osztályfőnöki órát is szívesen végigülnénk már, megtudni Szőke Andrástól, mivégre és valójában honnan is e táj. Biztos, ami biztos, vasárnap – kikötvén lovunkat a karámból – már gépen szállunk fölébe.