Németvárosi Attila
Irodalmi Jelen-lét Gyulán
Tartalmas és sokszínű beszélgetés, felolvasás részesei lehettek azok, akik március 28-án az Irodalmi Jelen második gyulai fellépését választottak aznapi programnak. Sokaknak volt jó: az irodalmi rendezvénynek első ízben helyet adó Egészségügyi Főiskola kistermét a hivatalos kezdés időpontjában nagyobbra kellett cserélni, így – a középiskolás korú rajongók, a házilag sütött mákossal és karcos pálinkával felszerelkezett idősebb olvasók, valamint az intézmény őszinte érdeklődést tanúsító dolgozói mellett – a tévések is tisztességesen elfértek.
Elek Tibor, a kritikai rovat szerkesztője, egyben az est moderátora az „összmagyar irodalom” egyik meghatározó folyóiratának nevezte a külsejében megújult, születésének ötéves évfordulóján nemrég túljutott lapot, arra utalva, hogy mind szerző-, mind szerkesztőgárdája a világ különböző pontjain él. Böszörményi Zoltán főszerkesztő felvezetésként a lap arculatváltásáról, a belátni kívánt széles spektrumról és a működés feltételeiről beszélt. Külön szólt a nagy érdeklődéssel övezett negyvenezer dolláros regénypályázatról: az öt tagú zsűri 283 regénnyel birkózott hónapokig, a győztesek és díjazottak neve azóta már közismert. Az est második felvonásában elmondott jópofa anekdotája az agresszív barbadosi kakasról, szolgált bizonyos tanulságokkal, különösen ami az otthon tartott agresszió-ellenes készítmények fontosságát illeti. Böszörményi Zoltán bevezető szavai után az összejövetel az irodalmi estek szokásos felépítése szerint zajlott – az egyes felolvasásokat, a házigazda kérdésére-kérésére, a szerzők külön kis prológusa készítette elő.
Pongrácz Mária, a prózarovatért felelős író-szerkesztő jó szándékú megjegyzése – „szeretek mindenkit, aki tollat vesz a kezébe” – ébreszthetett némi kétséget, de sietett megnyugtatni a publikumot: rengeteg kézirat fönnakad a rostán, s csak az igazán méltók foglalhatják el helyüket a lap hasábjain. Ígéretét, miszerint karcolatot olvas, nem tartotta be, a toll azonban maradt: Szárnyacska címmel se nem szarkasztikus, se nem rövid parabolisztikus mesét hallhatunk a szeretet erejéről és az örök keresés fájdalmáról, egy olyan világban, amelyben „az igazi fiúnak galamblelke van” – igen ám, de hol van ő?
Orbán János Dénes, miután versrovat-szerkesztői tapasztalatai nyomán „költők népének” titulálta a magyart, a költő-kibelező rovatról (Sándor vagyok én is) szólt, s hogy ne érje szó a ház elejét, elrettentő példával is szolgált. Felolvasása alatt többen lapítanak – tapintható a megkönnyebbülés, ahogy végére ér az iskolapéldának. Ezután sem teljesen saját művet prezentál: a népszerű román meseíró, Ion Creangă egy profánabb munkájának fordítása hangzik el. A Fasz meséje székely dialektusban átköltött, az obszcenitás szétírásán alapuló, bibliai utalásokkal megrakott, szentenciózus mondatokban sem szűkölködő (Minél gazdagabb az asszony, annál nagyobb faszt arasson) történet a lóvá tett parasztemberről. A közönség soraiban kuncogás: nehogy egyszer Benedek Elek kapcsán is kiderüljön ez-az, rettegj, Többsincs királyfi.
Szőcs Géza a Magvető kiadónál megjelenő kötetéről szólt, majd elő is vezetett néhány rövidebb fejezetet. A Limpopo avagy egy strucckisasszony naplója ironikus és groteszk helyzetjelentés egy fejet homokba dugdosó világból, ahol legalább egyvalaki nagyon szeretne repülni.
Weiner Sennyey Tibor, a lap új dizájnjának megálmodója 23 éves korára már két kötettel rendelkezik. Nemcsak a versszerzés az erőssége, performance-ban is otthon van, legalábbis erről igyekszik meggyőzni a közönséget. Néhány perccel azelőtt vécére lopakodott, hogy visszatértekor kiderüljön: ő, aki Laár András-os sejtelmességgel és agyafúrtsággal épp hozzánk beszél, valójában egy „földönkívüli lény, aki belebújt Weiner Sennyey Tibor alakjába” – talán ennek bizonyítására dobálja szét könyveit. Felolvasása is teátrálisra sikeredik, verseinek fegyelmezettsége azonban gyanús.
A hangnemek és megnyilatkozások különbözősége dacára a felolvasásokat jellemző – Elek Tibor megfogalmazásában – „belső motívumok és összecsendülések” jelzik, ha egy folyóirat szerző- és szerkesztőgárdája jó úton jár, bármilyen is legyen az. A mákos mindenesetre a célszemélyek szatyrában landol, a pálinka is megcsappanni látszik – este nyolckor autók indulnak Erdély felé.
Kapcsolódó:
