Aschenbrenner Eti
Testbeszéd - Tóth Krisztina módra
Aki nem tudott június 3-án, a kora délutáni órákban részt venni Tóth Krisztina Pixel című új könyvének bemutatóján, még aznap este pótolhatta az élményt a Puskin moziban, ahol a szerzővel Pikó András beszélgetett.
Tóth Krisztinát sokáig mint költőt és műfordítót tarthattuk elsősorban számon, majd 2004-ben jelentkezett első, rögtön sikeres prózakötetével, melyben Csortos Szabó Sándor képeihez írt rövid történeteket. Azóta már több kötete is napvilágot látott, ezek bizonyítják: bármelyik műfajhoz is nyúl, mindegyikben maradandót alkot. Biztos vagyok benne, nem csak én vártam nagy izgalommal ezt az estét, melyben a Hazaviszlek, jó? című kötetéhez hasonlóan rengeteg érdekes sorssal, esendő és hétköznapi figurával találkozhattunk. Élettörténetekkel, melyek akár velünk vagy a mi családunkban is meges(het)tek volna.
A beszélgetést Király Levente, a Magvető kiadó munkatársa (és nem mellékesen a kötet szerkesztője) vezeti fel, jó szórakozást kívánva a szép számmal megjelent közönségnek. Először Pikó András kérdezi a szerzőt a Pixel műfajáról. A kiadó novellaregények titulálta ezt a történetfolyamot, ám Tóth Krisztina a cím alá íratta a szövegtest szócskát, aminek értelmét majd csak a kötet elolvasása után érthetjük meg. A fejezetek ugyanis egy-egy testrész történetét mesélik el - egészen pontosan harminc testrészét -, melyek részleteiben csak kiragadott pillanatok, ám a képeket (testrészeket) egymás mellé rakva őrületes összefüggéseket, kapcsolódó sorsokat fedezhetünk fel. A kötet borítóján Lévai Nóra textilművész munkája kapott helyet, mely tökéletesen összecseng a címmel, hiszen kinagyítva csak szépen elrendezett szövethálózatokat látunk, ám távolabbról szemlélve a motívumok gazdagsága is feltárul a szemünk előtt.
Ennyien vártak dedikációra
A műfaji kérdést tovább boncolgatva szóba kerül, hogyan választja ki a szerző a formát, melyben végül megírja a mondanivalóját. Most megtudhatjuk a nagy titkot: ez igazából nem választás kérdése. Az alapanyag dönti el, hogy próza vagy líra lesz a begyűjtött történetekből, hangulatokból, személyekből. Tóth Krisztina kifejti, az agya mindent elraktároz, és majd írás közben előjönnek a különleges helyzetek, szófordulatok. Utazás közben gyakran hallgat másokat, a tőle teljesen idegen figurákat azonnal le is kell írnia. Például ha egy érdekesebb embert meglát a villamoson, kitalál hozzá egy életet, amit aztán gondolatban továbbfűz, magában dédelget. Ezekből többet is találunk a könyvben.
Tóth Krisztina elmeséli, hogy már két éve kitalálta ezt a szerkezetet, de csak a kész, komplett művet mutatta meg néhány ismerősének, akik kritikáikkal segítettek a továbblépésben. Néhány történet utólag került be, amikor többen észrevételezték, hogy egy-két szereplő reakciói nem indokoltak, ha az előtörténetüket nem ismerjük. A sűrű kapcsolati- és érzelmi háló elsőre szinte követhetetlen kuszaságnak tűnik, a szerző például rajzot készített a kapcsolódási pontokról, ezzel is segítve a szerkezet felépítését. Bár - mint mondja - végül a szöveg magát is alakította, „vannak benne olyan kanyarok, amikre én sem számítottam".
Pikó András forgatókönyvnek tartja ezt a művet, szerinte filmszerűen építkezik a könyv, melynek Krisztina a rendezője. Apró filmkockákba tömörülnek az események, melyek végén megtudhatjuk, kinek miért alakult úgy a sorsa, miért nem lehet egyetlen történetnek sem boldog vége. A folytatásban kifejti: az ő olvasatában ezek az életpályák olyanok, mint a több vágányon futó tehervonatok, melyek szükségszerűen kisiklanak. Itt nincsenek beérkezett, elégedett emberek vagy sikerek - csak harag, fásultság és magány. Mindig a legrosszabb lehetőség pörög ki a sorskeréken, ebből a körből lehetetlen a kilépés. Talán Anó és Gabi bácsi házassága sikerülhetett egyedül az összes figura közül, ám velük csak rövid időre találkozunk, így nem láthatunk bele a hétköznapjaikba. Van olyan szereplő, akinek gyermekkoráról is olvashatunk, majd felnőtt életébe és a halálba is bepillanthatunk. Tehát az idő lebegtetve van, a tér pedig hiába változik, a sorsok ismétlődő kudarca miatt úgy érezhetjük: igazából egy helyben állunk, csak a díszlet változik.
A szerkesztés érdekessége, hogy Tóth Krisztina mint narrátor jelenik meg a szövegben, folyamatosan kiszól, érdekességeket fűz hozzá az adott szituációhoz, esetleg prognózist mond. Ezzel biztosítva az olvasót arról, hogy tökéletesen kézben tartja a történet fonalát, mindenki életét és bukását előre látja. Az okok adottak, melyeket csak szép lassan haladva tudhatunk meg. Pikó András rá is kérdez, miért volt szükség erre az erős narrátori jelenlétre, a hatalom fitogtatására? A szerző válasza: „kell egy narrátor, aki eltávolít kicsit".
Két fejezet felolvasása előtt még kapunk használati utasítást is a könyvhöz: bár önmagukban is megállnak a történetek, igazából ez egy rejtvény. Lehetőség szerint egyben kell olvasni, úgy ülnek az utalások és összefonódások, hiszen Tóth Krisztina a figyelmes olvasóknak írta ezt a művét.
Az est lezárásaként meghallgathatunk két rövid részt, majd dedikálással fejeződik be a program. Összességében érdekes este volt, Krisztina hozta a sajátságos nézőpontját és fanyar humorát, ám a hangosítás minősége sokat levont a bemutató értékéből.
