Aschenbrenner Eti

A szerelem igaz meséje

A Nyitott Műhely adott otthont Király Levente Énekek éneke című új könyvének bemutatójához. Szép számmal gyűltünk össze, hogy meghallgathassuk Sári László és a szerző diskurzusát.

A bemutató egy hosszabb felvezetéssel indult, hiszen a műfaj tisztázása nem is olyan egyszerű feladat. Regénynek van beharangozva, ám a verses elemek, a mese vagy a dráma alakzatai sem állnak tőle messze. Megdöbbentő és archaikus nyelvezetével, konfliktusmentességével és belső rímeivel behatárolhatatlan - új paradigmát nyit a műfajok horizontján. Bár Király Leventét eddig főleg költőként tartottuk számon, biztos vagyok benne, hogy első regénye hatalmas visszhangot fog kelteni.

Sári kijelenti, ilyen művet még nem olvasott, ami ennyire őszintén beszélne emberi érzésekről - támadási felületet hagyva ezzel az örök kétkedők és irigyek seregének. Hiszen miért érdekelhetne minket egy olyan történet, amiben nincs erőszak, nincs igazi összeütközés csak szépség és boldogság? Két véglet között: a cukormázzal leöntött romantika és a nyers érzékiség mezsgyéjén egyensúlyozunk, ezt közvetíti felénk a média. A szöveg annyira hiteles, hogy joggal merül fel mindenkiben a kérdés: valóság az alapja? Király Levente sietve megnyugtat mindenkit, igenis lehet így élni a mindennapokat, szeretetben, tiszteletben és harmóniában. Szerinte minden szerző saját magát írja meg a műveiben, még ha tudatosan el is akarja határolni az életét a cselekménytől vagy a szereplőktől. Minden könyv személyes, mondja, például ha valaki krimit ír, akkor valamilyen elszámolnivalója van a bűnnel. Majd elmeséli, mennyit töprengett, miről kellene írnia, ám az írást csak nem tudta elkezdeni. Két éve egy decemberi napon úgy érezte a munkahelyén ülve, ez lesz az utolsó esélye, ezért hazarohant, és két oldalt azonnal papírra vetett. Szerinte ez a mű már évszázadok óta készen van, és csak a megfelelő emberre várt, akinek a keze nyomán megszülethetett. Király Levente lett a kiválasztott.

A történet ideje és helyszíne behatárolhatatlan, hol az az érzésünk, hogy Görögországban járunk, hol inkább a lovagkor jut eszünkbe, ám közben egy misztikus, transzcendens síkot is felfedezhetünk. Lebegtetve van az idő és a tér is. A nevek általában kitaláltak, csak Diotima csenghet ismerősen - először Platón Lakomájában tűnik fel a neve, majd Hölderlinnél, ám a szerző szerint méltatlanul elfelejtettük őt, ezért szerette volna ismét középpontba állítani. Igazából nem is a cselekmény a lényeg, hanem a nyelvezete, melyet akár évszázadokkal ezelőtt is megírhatott volna valaki. Levente elmondja: most értette meg, miért nem tartották fontosnak a korabeli szerzők, hogy az elkészült művet aláírják. Természetesen ez a mai világban elképzelhetetlen.

Egyszerre mese, verses regény és dráma ez a könyv, megbújó belső rímeivel és ritmikus nyelvezetével szemben áll a párbeszédek sokasága, illetve az egy térben - a toronyszobában - játszódó, kevés szereplős cselekményvezetésével. Bár sokan felbukkannak, de csak mint egy-egy mellékszálként egymásnak elmesélt történet főszereplőiként, fizikailag nem jelennek meg a színen. Minden mese úgy ér véget, hogy boldogan él az ifjú pár, amíg meg nem hal. De mégis hogy? Éppen ezért a menyegző után vagyunk, a „szürke hétköznapokban". Öt nagy fejezetre lehetne osztani a cselekményt, egy rituális mosakodási jelenetre, a hajvágásra, a lakomára, a múlt lezárására és a szeretkezésre.

Az első részben megfürdeti egymást a két szerelmes, ezzel külsőleg megtisztulnak a külvilágtól. Kizárják azt, hogy csak egymásra figyelhessenek. A hajvágás szükségességét Diotima fejti ki, szerinte a kopaszság és a túl hosszú haj is egyaránt aszexualitást jelent, ezért felajánlja, hogy megnyírja a kedvesét. Mivel már eddig is sokszor említi Meion, a főszereplő, a múltját és múltbéli kapcsolatait, melyek nem az elfogadásról és a kölcsönös tiszteletről szóltak, így igazán úgy érezhetjük: a lány nem csak külsőleg változtatja meg a férfit. Segít neki letérni a megszokott ösvényről, és egy új, tiszta kapcsolat megteremtésének lehetőségét mutatja meg. Miközben megszabadulnak a hajtincsektől, közben az életüket negatívan befolyásoló embereket is kibeszélik magukból, ezzel lezárják a múltat és megbocsátanak nekik. A lakoma bőségében a pozitív, segítő szereplőket veszik sorra, akik segítették őket a jobb emberré válásban. A múlt lezárása igazából belső megtisztulás, melyben még egy mese a mesében is helyet kap. Elmesélik egymásnak, hogy éltek ezelőtt, milyen bűnöket követtek el maguk és a külvilág ellen. Külön-külön, majd közösen is énekelnek, mellyel elengedik a múlt árnyait. Az utolsó fejezetben beteljesül a szerelmük, ám sietniük kell - a királyfi hajnalban csatába indul. Még csak most találtak egymásra, ám lehet, ez lesz az utolsó estéjük.

A címválasztás nem véletlen, az Ószövetségre való utalás igenis tudatos. Az Énekek éneke mai napig kérdés: istenes vagy szerelmes vers inkább? A szerző úgy oldja fel ezt az ellentmondást, hogy kijelenti, szerinte a szerelem isten-élményhez hasonlítható. Ketten egymásért és egymással csodákra képesek, az egymásba vetett hit pedig már-már vallási síkokba emeli két ember kapcsolatát.

Érdemes megemlíteni még a női főszereplő „előéletét", aki a legidősebb (és talán egyetlen?) gyermek a királyi családban. Apja megöregedett, már nem tud részt venni a csatában, ám ő önként a sereg élére áll, és férfiakat megszégyenítő elszántsággal harcol. Ha hazaért egy-egy véres küzdelemből, találkozik a szomszéd várban lakó másik királykisasszonnyal, és a nagy szerelem eljöveteléről beszélnek. Szentül hisz benne, ha megérkezik az igazi, azonnal fel fogja ismerni, és ezzel értelmet nyer az élete. Lehetne ő Pénelopé, várhatna hűségesen a kiválasztott férfira, ám tétlenség helyett átveszi a királyság ügyes-bajos dolgait. Az utolsó előtti fejezetben megtudjuk, Diotima már jegyes is volt, ám mégsem ment hozzá senkihez. Bár az igazi korát nem tudjuk pontosan, azért érezzük, ez egy rendkívüli eset, hiszen a többi párnál nem szerelemből köttetett a házasság, hanem családi érdekből. Ráadásul a női és férfi szerepek időszakos felcserélése sem mindennapos esemény. Meion megérkezésével Diotima háttérbe vonul, kijelenti, visszaveszi a neki szánt szerepet - gondoskodó feleség lesz. Különös, modern vonala ez a mesének.

A narrátor személyére sokáig nem derül fény, egészen az utolsó pár sorig kell várnunk rá. Többször kiszól hozzánk, megjegyzéseket tesz vagy szégyenlősen elfordítja a pajzán jeleneteknél a fejét. Végül kiderül, kivel is állunk szemben: a szerelmes pár frissen megfogant gyermeke vezet végig minket a történeten, aki ezzel mintegy jelzi: tudatosan választotta ki a szüleit. A transzcendens világ meglétére tett korábbi utalásom itt nyer igazolást.

A kötet borítója sem egyszerű történet, vérvörös színével és áramlásával azonnal vonzza a tekintetet. A képet a szerző felesége, Király Henriette festette, Marc Chagall motívumát - kis változtatással - használva fel. Eredetileg a ló az ellenkező irányba lovagolt, ezért meg kellett fordítani, hogy a múlt helyett a jövő felé vágtasson. A történet kettőjük szerelmét mutatja be, mindketten hozzátettek valamit a lényükből - Levente a szöveget, Henriette a színeket.

Az est hátralevő részében a szerző olvas fel néhány részletet a könyvből, majd gitárszóval is színesítik a bemutatót, végül dedikálással és egy kis kóstolóval zárják. Igazán élvezetes este volt, minden érzékszervre egyaránt próbáltak hatni a szervezők.