Ughy Szabina

Majd mindent megbeszélünk

Hat évvel ezelőtt találkoztam először Ayhan Gökhan nevével. Az egyetemre mentem beiratkozni, de mielőtt elindult volna a vonat Piliscsabára, megvettem az Élet és Irodalmat, mert akkor még úgy gondoltam, az ember attól lesz bölcsész, hogy az egyik kezében cigarettát a másikban meg az aktuális ÉS-t tartja. Innentől kezdve figyeltem Gökhan verseit, bár nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, gyakorlatilag folyamatosan publikál az összes lapban. Személyesen egy évvel később találkoztam vele egy hajókiránduláson. Épphogy túl volt az érettségin, papírforma szerint tizennyolc éves volt, valójában nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán valaha ennyi idős. Vannak ugyanis emberek, akik mögött nem csak a koruk van. Szerénysége, bizonytalansága, az igaz dolgok iránti lelkesedése és lázadása ugyanúgy jellemző volt rá, mint minden kamaszra, de ő már akkor is sokkal inkább költő volt, mint kamasz, aki keresi a párbeszédet, még inkább a válaszokat, az önmagára találás biztonságát.

A szövegeiben is a megkapaszkodni vágyás jellemző gesztusát bizonyítja, hogy rengeteg mottót, ajánlást használ. A megszólítás kényszere, egy be nem fejezett, vagy épp soha le nem zajlott beszélgetés utáni vágyból és lelkifurdalásból fakad.  Túl sok halállal találkozott gyerekként, túl sok dolog vált eleve tisztázhatatlanná az életében. Igen, az életében, azt hiszem, nyugodtan használhatom ilyen puritánul ezt a szót, mert ízig-vérig alanyi költészettel állunk szemben. Átüt a sorokon a sors minden nyoma, de azért nem a maga nyers valóságában. A kortárs irodalomra jellemző tettetett alanyiság Ayhan Gökhannál is jellemző eljárás, de ő túllép a különféle hiánypótló eszközök, Marno János kedvelt szavával élve, protézisek díszletén. A tárgyak, családtagok és testrészek összevonásából (bőrkabát- és szorongás-apa, hűtőbátya, fotelapa, hamutartó-könyök, anyatáj, stb.) alanyiságának megalkotása a nyelvre is kiterjed. Én-teremtésének szerves részét képezi egy új, saját nyelv, apanyelv - ahogyan Borbély Szilárd írja a kötet végén lévő ajánlásában - létrehozása. Néha kizárva érzem magam ebből a nyelvből, nem érek el oda, ahova ezek a szavak, csonka mondatok mutatnak, de ebből fakad Ayhan Gökhan verseinek egyedisége és fegyelme, ahogy a Nem magyaráz című versében is írja: „a nyelv nem magyaráz."

A második ciklusban (Fehér ruhában) az ugyancsak bizonytalan, idegen, de talán mégis könnyebben megszólíthatóbb dolgok felé fordul, így önmagára, saját testére és Istenre fókuszál. Ha választ nem is kaphat tőle, az esélyt megadja rá. „Valaki irányába / állandóan gravitálnom kell. Gyakorolva / a megszólítást" (Feltámad).

A Fotelapa legszebb versei számomra mégis a feleségéhez írt versek: „Van a mindennapokban valami éteri, / megeszem az ételt utánad, lefőzöm a kávét, / határ vagy, megoldás, kitöltetlen csendet / betöltő, betöltetlen varázsigéket / teljesítő, nő vagy, asszony vagy, menyasszony / feleség, ige és sors, jelentés és mondat, / alany, állítmány, szerelem és nyelvtan." (Feleség). A kedvessel együtt tehát megérkezik végre a válasz is, létrejön egy talán még soha meg nem tapasztalt állapot, ahogy József Attila is írja valahol, „gyönyörű képességünk, a rend". Így emelkedik a kötet íve egyre idillibb, helyenként a Kosztolányi-féle aranykort idéző megnyugvásba. Ugyanakkor a szerkezet szempontjából érdekes, hogy mindezek után a záróversben újra megszólítódik az édesanya. A fiú nem tud szabadulni a lelkifurdalástól, a kimondatlan szavak terhétől, amit egy édesanyának nem mondhatott el. Mindennek ellenére már ott van a mindennapok részeként a folytatás szükségszerűsége, a kényszerű belenyugvás és valami reményféle, hogy egyszer talán mégis lesz válasz mindenre. „Anya, rám hagytad a lakást, utak / hosszú sorát rajzolom / a szőnyeg mintáiba, lefekvés / előtt nyitva hagyom neked az ajtót, / drága rokon, ha véletlenül / vissza tudnál esetleg jönni."

Ayhan Gökhan: Fotelapa. JAK+Prae.hu, Budapest, 2010