Indiában az igazán fontos dolgok mezítláb történnek. Ha valaki arra vállalkozik, hogy egy helyiek által szervezett több napos autóbuszos program keretében megtegye a déli Siva-zarándokutat Mamallapurimból Tandzsavúrig, az jól teszi, ha úgy köti fel saruját, hogy bármikor gyorsan levehesse.
A hindu hagyomány szerint az öt alapvető elemet (föld, víz, tűz, levegő, és kozmikus űr vagy éter) öt lingam-templom jelképezi Dél-Indiában. Az első a kancsipurami föld-lingam; a második, a víz-lingam egy forrás által táplált kis medencében áll Szrirangam szigetén; a harmadik lingam a tűzé, Kancsipuramtól kissé délre Tiruvannámalajban leledzik, itt tartják november végén a nagy tűzünnepet, amelynek tizedik, utolsó napján elképesztő méretű máglyát raknak, Sivának tűzoszlopként való megjelenése emlékére. A levegő-lingam szent helye Madrasztól északra, Kálahasztiban a Szvarnamukhi folyó partján található. Az ötödik elemet jelképező kristály-lingam a legjelentősebb mind közül, mert Siva isten itt mint Nataradzsa, azaz kozmikus táncos jelenik meg. Csidambaram városában áll az a hatalmas Csola-kori hindu templom, amelynek legmélyén, egy színarany kupolájú szentélyben öt gyertya mögött megpillanthattam a világ összes vallás- és művészettörténeti tárgyú könyvében már képről látott és megcsodált Ánanda Tandavát, Siva örökkévaló táncát.
Ebédet kaptunk a városka egyetemi menzáján. Nem volt se jobb, se rosszabb, mint máskor: négyféle rizs, öntetek garmadája, salátaszerű tünemények és tandoori csirke, amiről nekem persze rögvest Dezső jutott eszembe, és azon méláztam, hogy odakap-e a combjához, amikor én beleharapok a húsba. Meg fogom kérdezni tőle. Mire a templomhoz értünk, kísérőinktől megtudtuk, hogy a hely neve a tamil csitt (bölcsesség – mennyire igaz!) és az ampalam (légkör) szavakból ered. Befordultunk a templomhoz vezető hídra, kétoldalt árusok, bódék, kéregetők tömege. Az egyik faemelvényes bódénál (látszott, hogy erre a célra alakították át) hagyjuk a cipőinket. Szeptember első hetében arrafelé 40 fok fölött van a hőmérséklet, ennek tűrését önmérsékletnek nevezném, de nem is ez elviselhetetlen, hanem a 80 százalék körüli páratartalom. Mivel zokni nélkül, saruban jártam minden nap, nem volt nagy kunszt megszabadulni a cucctól, ám a harisnyás hölgyek, zoknis, félcipős idősebb európai urak már kínlódtak rendesen.
A négy égtájnak megfelelően négy impozáns, egyenként 40 m magas, majd 30 m hosszú, és 20 m széles torony strukturálja az őrült magas gránitfallal bekerített templomegyüttest. Akkor saccométerrel dolgoztam, de itthon megnéztem egy szakkönyvben: az eltérés nem akkora, hogy pontosítanom kéne. Azazhogy mégis: az „őrült magas” fal a könyv szerint 9 m. Csoportban haladunk előre, kamerákkal, ásványvizekkel felszerelkezve, turistatempóban. A Költők Világkongresszusának indiai elnökével, a kiváló Justice M. Mohan úrral sétálok, amikor odalép hozzánk két keleti mesékbe illően szépséges fiatal férfi félmeztelenül, dhótinak nevezett fehér ágyékkötőben, és szóba elegyednek az itteni mércével kimondottan daliásnak mondható, egykilencven magas úrral. Egyikük rám mutat, mire az elnök hozzám hajolva annyit kérdez: „Akarod-e közelről látni a táncoló Sivát?” Micsoda kérdés, vadul bólogatok. „Akkor végig kell csinálnod velem az egész áldozati szertartást.” Megingathatatlan vagyok, és ez nyilván látszik is rajtam, mert az egyik fiú, mint kiderült, afféle kispap, hindu ministráns, megfogja a pólómat. Pólót, kamerát hátrahagyva elindulok mögöttük. A gyomromban ütemes dobszó jelzi a megtett nehéz métereket. Nem is előre megyek, hanem lefelé, befelé valahová, ahol már csak színek, szagok és távolinak tetsző hangok vannak. Belerúgok az egyik lépcsőfeljáróba, ezt sem érzem – mintha elengedtem volna saját magamat, és most készül szembejönni velem. Nekem ez most nem egy szertartás, hanem a szertartás, a beavatás maga, a sakti pillanata, amikor szoros közelségbe kerülhetek, ahogy ők mondják, az istenek erejével.
Lépcső lépcsőt követ, egyre magasabbra jutunk. Nem tudom, csak eltompult tudatom mélyén sejtem: bent vagyunk az aranykupolás szentélyben, a púdzsa, vagyis a délutáni áldozati szertartás magjában. A fiatal papok mantrákat énekelnek, közben a felszentelt Siva előtt a levegőt tömjénnel és kámforral tisztítják meg. Ezután meghívják az istent, szálljon le képmásába, majd lélegeztetéssel és a szeme kinyitásával életre keltik. Egyenként léphetünk az „oltár” elé, s akinek a homlokára fehér homokból jelet ragasztanak, az fényes selyemkendőt kap a szertartás emlékezetére.
Nem tudom, távolodóban mit éreztem, éreztem-e valamit, de készült egy fotó rólunk, amikor elhagytuk a főtemplomot, és visszatértünk a többiek kíváncsi tekintete elé. A fotón pro forma én vagyok látható, de mintha mégsem: valamiféle függőleges levitáció az, ahogy ott állok, valaki olyan mutatja be, aki a súlytalanság állapotából félúton visszafelé a gravitációs tartományba épp rácsodálkozik az őt körülvevő hétköznapi, zajos, földön futó, és jelentéktelen eseményekre. Csidambaram nem múlik bennem.