Ütőér

 

 Csehy_Zolt__n.jpg

 

Csehy Zoltán

 

Hulló magnóliaszirmok

 

(Zugi napló, 2018. április)

 

Alig nyílt ki, máris hull a zugi magnólia szirma, tündökletes tavaszi hó. Sérülékeny, érzékeny, lilába-rózsaszínbe hajló fényes fehérség, kitelepített mediterrán szomorúság. Itt az idő, kedves olvasó, hogy kiköltözzünk Eugenio Montale verséből. Most már itt is tavasz van.

×

Dryopé, amikor nyafogó kisgyerekének játékszerül letép egy lótuszt, büntetésből maga is lótusszá válik, mivel öntudatlanul egy kishíján megerőszakolt, virággá változott nimfát sértett meg. Rokonainak utolsó erejével, mielőtt száját is benőné a kéreg, meghagyja, hogy fiát neveljék fel, és „tudja meg: istennők élnek valamennyi növényben!” Ovidiusnak most is igaza van: április, a „legkegyetlenebb évszak” pedig ezt a hexameterre feszített igazságot a hitetleneknek is bemutatja.

×

Csinos, dögös, csitri szőke csaj, jár-kel a gépek, padok közt, idegesítő, ahogy bámul, provokatívan mosolyog. Emelek, mint az állat. Mit bámul ez a csaj, gondolom. Megáll, hosszan néz előre. Az edzőpad negyvenöt fokos szögben, minkét kezemben 15 kilós súlyzó, igyekszem a mellkasom fölé nyomni. Néz a szép szőke csaj. Mit akar, minek néz. Idegesítő, ahogy néz. Hagyja abba. Tárogatás, sokkal kevesebbel. Érzem a szőke csaj tekintetét. Ne nézzen. Mégis, mit néz rajtam? A lányom lehetne. A tükörből látom, hogy felfele néz. Minkét kezemben 17,5 kilós súlyzó, hatszor szépen megy, a nyolcat épphogy kihúzom (idegesítő, ahogy néz a szőke csaj). Jövés-menés, a szőke csaj körúton. Egy hölgynek mutatja be a gyakorlatot. De utána megint néz. Néz a szőke csaj. Mit bámul, nézzen mást. Jöhet a 20-as, gondolom. Hatalmas, ijesztően szabályos izzadtságszívet észlelek a pólómon. Le kellene fotózni. Ritkán izzadok ilyesmit.  Az edzőpad negyvenöt fokos szögben, minkét kezemben 20 kilós súlyzó, igyekszem a mellkasom fölé nyomni. Leszakad a tököm. Most mért nem engem néz, mért azt a rohadt tévét bámulja a szőke csaj?

×

Az öreg kirakta az összes Wagnereket. A porcelántól a bronzig.  Tizenkét darab, épp egy „Reihe”: mindet megfogdosom, úgy illene, gondolom. Bizarr dodekafónia. Egy lepukkant zürichi antikváriumban társalgunk, alig lehet elférni a sok lim-lom között. Én a talapzatos bronzra pályázom: 1900 körüli, ízléses munka. Az drága, mondja, de 100 frankért elvihetem. Aztán kiderül, hogy a porcelán még drágább, de az szóba se jön, a „művész” nem tudta eldönteni, hogy Antinoust vagy Wagnert akar-e, a kettő, meg meglehetősen távol esik egymástól. Meggondolom, szögeztem le végül, gyűjtök a legszebbre, mondom, mert egyáltalán nem mindegy, hogy az embernek milyen a házi Wagnere.

×

Taryn Simon (1975) alkotásai Luzernben. A Paperwork and the Will of Capital (2015) sorozat darabjai különösen megragadnak: a hatalmas képeken szinte giccses virágköltemények sorakoznak szinte mapplethorpi műgonddal fotózva. A virágkreációk, mint kiderül, mindegyike olyan fontos szerződés, politikai nyilatkozat, döntés aláírásakor díszítette az asztalt, melyeknek sorsdöntő követkeményei lettek. Ilyen pl. az 1968. augusztus 3-án aláírt pozsonyi nyilatkozat rekonstruált szegfűcsokra. A teátralitás és a harmónia jelképe: a politika „természetesre” konstruált banalitását játssza ki. A látszatra jelentéktelen elem kinagyítása felnagyítja azt a színpadiasságot, mely a politikai és gazdagsági hatalmat kreálja, demonstrálja és „eladja”. Az Anthems, 2015 című projekt pl. a GDP-ranglista szerint rendszerezve zenedobozokból áll, melyek ötven rangsorolt ország nemzeti himnuszát pöntyögik el (a magyar nincs rajta), sokszor kakofón együttzengedezésben. Elképesztő Simon gyűjtőszenvedélye: képeit, kivágatait, alapanyagait tematikus poszterekké rendezve kreál egy vizuális tudatbankot: az inspirációt egy New York-i könyvtár katalógusa adta, mely 1,2 millió nyomtatványt, képeslapot, posztert rendszerez: a rendszerezési kényszer mániákus hedonizmusa és a túlélés, a megőrzés perverz pszichológiai tünetegyüttese élteti ezeket a hatalmas tablókat. Simon, természetesen, bizarr témákat is „katalogizál”, de a lényeg az, hogy egy „univerzális” vizuális nyelv ábrándját is felvillantja. Lehetséges, hogy a világ teljes vizuális kultúrája azonos antropológiai összetevők eredménye?

1._Taryn_Simon_m__ve.jpgTaryn Simon műve

 

×

Konszolidált est a bosnyák irodalomról: hosszú, monoton felolvasás, akadozó, önismétlő beszélgetés. Megragad egy kép: miközben a szarajevóiak könyvekkel fűtik a kemencét, hogy kenyeret süssenek, bele-beleolvasnak a tűzbe vetett művekbe, és néha megkegyelmeznek, néha inkább nem esznek. Sejtem, hogy ez is a demonstratív és idealizáló traumaprojekt része (speciel finomlelkű, gazdag nyugatiaknak), mégis szép elképzelni a maga részleteiben.

×

Vacsora egy olasz étteremben: az izgága pincér szája be nem áll, folyamatosan kérdez, élcelődik, csipkelődik, humorizál, provokál. Hihetetlenül hiányzott már ez az itáliai virtus: ahol, természetesen, elsősorban a hölgyek kedvéért, goldonis szópárbajt kell vívni, rituálisan meg kell mérkőzni, mielőtt végre ehetsz.

×

A könyvtárban Nádler István Ligeti György-ihlette albumán (Jaffa, Bp., 2008) ámulok, mely ugyanitt, Zugban készült, ihletődött: Ligeti némely művének partitúrája már maga is kép, térbe terpeszkedő látvány (ahogy a zenéjében is meghódítja a teret). Nádler azonban pszichogrammákat fest, feltérképezi és betájolja a saját Ligetijét, elképesztő korrekciókkal, rétegződésekkel és hangsúlyszerkezetekkel, helyenként szinte felismerhető az ihlető mű maga (pl. a zongoraetűdök vagy a Continuum), máskor összbenyomást kapunk, sűrítményt. Ligeti látomásos esszéje a kötet elején briliáns. „Ha teljesen alávetem magam a konvencióknak, munkám értéktelen. Ha teljesen kívül helyezem magam, értelmetlen” – írja.  „…Tudatában vagyok  a ténynek, hogy korunk »komoly« zenét szerző komponistája egy aprócska kulturális zárványban éldegél (…) »mi«, azaz a »komoly« muzsika szerzői, a mecenatúra mai rendszere (a »szponzorálás«) számára csak alibiértéket képviselünk, valójában nincs ránk szükség. De legyen bármilyen kicsi és a társadalom számára bármily haszontalan is ez a fennmaradó zárvány, akkor is része a szappanbuborék hártyájának: felülete végtelenül vékony, szellemi kiterjedése azonban végtelenül tágas, mindaddig, amíg a szappanbuborék létezik” – zárja le a szövegét. Itt, Svájcban a szappanbuborék létezik (magam is benne ülök), de vajon létezik-e még, s ha igen, meddig létezik Közép-Európában?

A könyvtárajtó mellett is egy Nádler-kép lóg a falon, szinte színjátszó, tünékeny keresztek: húsvétkor még érteni véltem.

 

2._N__dler_Istv__n_Ligeti-sorozat.JPGNádler István Ligeti-sorozat

 

×

Holnap jöjjek, addigra felhajtja: remekül áll, feszes, rácsap a hátsómra, ragyogóan fekete, közben méricskél, első osztályú bőr, lecsatolom az övet, ő is ilyet hord (most is az van rajta). Ajándékba kapok egy kék pólót meg egy hátizsákszerű alkalmatosságot. Aztán, ha kész, este nézzek be a klubba, mondja, reggel háromig vannak. Operajegyem van, a Maria Stuardát nézem, mondom. Na, azalatt éppen „kényelmessé” ülöm, annyi idő alatt a bőr szépen megenged és idomul.

×

Minden jó tragikus operának van orgazmusvonala. A végére extatikusan azt kell érezni, hogy most egyszerűen jó és szinte fájdalommentes meghalni: ez az a pillanat, amikor ezt meg kell tennünk, amikor gyönyörűség lesz, átszellemült arccal fulladni bele a tehetetlen szépségbe. A Maria Stuarda a Deh! Tu di un’umile preghiera kezdetű imától számítva folyamatos csúcson van. Diana Damrau érti a dolgát: pontosan tudja, hogy egyszerre kell átszellemülten lebegőnek és erotikusnak, nagyon is testinek lennie, hogy Roberto, azaz Leicester grófja minden dimenzióban megszenvedje a magáét. Peter Breslík (aki eredetileg kimondhatatlan szlovák nevét, a Bršlík vezetéknevet finomította nemzetközire) folyamatosan tündérkedik: fiatalsága, elevensége e szerephez (egyszerre két rivális királyi szoprán szeretője) talán első pillantásra szokatlan, mégis remek ellensúlya a női térfélnek: ennyi rivális akarás közt csak ilyen fiatalon lehet bűntelenül lavírozni. Donizetti operája kalandosan alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük: a rivális szopránok állítólag már a próbán összeverekedtek, sőt a Két Szicília királynője, Stuart Mária leszármazottja, elájult, amikor híres ősét lefejezni vitték, a király pedig, mi mást tehetett volna: betiltotta az előadást. (A színpadi király- és királynőölések eleve cenzurális akadályokba ütköztek.) A zürichi előadás nem játszott a protestáns-katolikus ellentéttel, a rendezőt a hatalom, a politika és a nőiség viszonya érdekelte, illetve a szólászabadság, a terror kérdése. A rendező, David Alten végül is azt kérdezi itt két felvonáson át, hogy a nő, ha hatalomra kerül, a politika kényszerszorításában miért lesz aszexuális gépezet, egydimenziós lény, miért veszti el nőiségét (lásd Thatcher, Merkel stb.)? I. Erzsébettel (Serena Farnocchia) a színpadon tényleg ez történik: ronda lesz, mint egy ázott veréb, és teátrális, akár egy robot. Maria Stuarda pedig egyre szépül a mártírium szakrális szépségszalonjában. Ahogy Leicester énekli: „Bella nei dì del giubilo, / Bella nel suo martir.” Egy harmadik (örökszép) szoprán is jelen van: a nézőtéren. Edita Gruberová eljött, hogy megnézze, mit tudnak a fiatalok. Elégedettnek tűnt.

 

3._A_z__richi_operah__z_felv__tele.jpg
A zürichi operaház felvétele

×

Taviani! Menzel!

×

A NZZ Kristeva ügynöki múltjáról cikkez: a bizonyítékok megfellebbezhetetlenek, de a filozófusnő makacsul tagad. A cikkíró ironikusan ráolvassa a helyzetre Kristeva bölcseletének kulcsfogalmait. A helyzetet már az antik epigrammaköltők is ismerték: a filozófus több kötetet is megír a fájdalom elviseléséről, aztán bele akar pusztulni egy fogfájásba.

 

×

Sabian Baumann különös képe a luzerni Kunstmuseumban: egy meztelen férfi feszíti a farát a szemlélőnek (Örkény-terpesz), miközben a lábak által bezárt térben paradicsomi madarak röpködnek, a címe: Vögel, aus der Serie: Liebe und Traum, horizontales Paradies, 2014.  A madarak talán Brueghel, Bosch festményeiről szöktek ide, némelyik meg talán egy gyerekkifestőből vagy rajzfilmből röppent át ebbe  a lábköznyi térbe, az anus diszkrét napja alá. Mindenesetre rendkívül zajos, hangos (és büdös) kép. A lábak egy csontvázban tükröződnek-folytatódnak, ott, ahová a matériát húzza a földanya, ahol már nincsenek élő madarak, ahol csak a fehér csontok, illetve metaforikus szentjánosbogarak világítanak.

 

4._Sabian_Baumann.JPG
Sabian Baumann

×

A zürichi bolhapiac: rengeteg különös ember, egzotikus afrikai ruhákban gyönyörű fekete asszonyok, kendős arabok, elhízott, tülekedő orosz férfiak, szellemes és szerelmes hippi fiatalok, és néhány migráns magyar is (egész kolónia él itt). Megragad egy gyönyörű katonakés, egy album a Prado antik szoborgyűjteményéről, és egy  gótbetűs imakönyv, de végül egy ügyes, absztraktba hajló grafikát veszek 10 frankért. Egy kikötőt ábrázol, bizonytalan kontúrokkal.

×

Jwan Yosef szír-örmény származású svéd művész „vetkőző” vásznai: lemásznak a keretről, fel-, illetve letűrődnek, a kép helyett a pusztuló űrt mutatják meg, a keretezett falat. Nincs hová átlátni, a képzelet világa erodálódott, a műalkotás elmenekül. A kép önmaga anyagába szikkad, visszahúzódik a semmibe, teremtődő pusztulása felárja önmaga sérülékenységét, és úgy hozza létre a művet, hogy közben elpusztítja azt. Jwan Yosef, mint egy interjúból megtudom, Ricky Martin puerto ricó-i popsztár házastársa, két fiúgyermeket nevelnek.

 

5._JwanYosef.jpg
JwanYosef

 

×

Ilma Rakusa az életben is csodálatos. Ha nem lenne, ki kellene találni. Három nyelven vezényel le egy irodalmi délutánt, mindvégig sziporkázóan szellemes és bámulatos érzéke van, hogy hiteles érzelmeket keltsen: a vers mozogni kezd benne, kiárad és sugárzik, mágikus hely az, ahol van. Lassabban! című esszékötetét hozza ajándékba, és a Love after love-ba kérek dedikációt. Nádas Péter írta, hogy Ilma Rakusa gondolkodásának anyanyelve a német, érzelmeinek viszont „nyilvánvalóan a magyar”. Ír egy ragyogó mondatot arról is, hogy Ilma Rakusa költői anyanyelve a „kotorászás”, a Das Wühlen. Love after Love című poémája extatikus élmény volt: fantasztikus nyelvi körgyűrű-rendszere van, örvényszerű expresszivitása, és miközben látszatra „kotorász”, egészen addig ügyködik, míg meg nem oldódik a „ki nem élt dolgok köteléke”. Kilchbergről beszélgetünk, Thomas Mann sírjáról: azt mondja, ott írta első verseit.

×

Pesten (azaz Budán) könyvfesztivál: a díszvendég Daniel Kehlmann, az egyik legszellemesebb szövegakrobata. Ő minden labirintusból kitalál: akkor is érzi a szerkezetet, ha teljesen ismeretlen terepen mozog, kisfiús tisztaság árad belőle, miközben szövegeiben egy tapasztalt világutazó képzetét kelti, aki egyre tágasabb agyában hordja a retorikai GPS-t, a „világadaptert”. A megnyitón a szívemből beszélt: „fehérek közt egy európai”. A friss Hölderlin-díjas Kehlmann nem először van a könyvfesztiválon: a Hírnév c. kötetét is ott dedikáltattam vele, egy vagy két éve. Érdeklődő, figyelmes és kedves volt, mintha ismerne. Für Zoltan. Daniel.

×

Flórának megígértem, hogy most is mesével fejezem be. Legyen.

 

A tüntetők meséje

 

Kegyetlen Rodolfo országában megszaporodtak a bajok, a gondok, a problémák. A nép egyszerűen ráunt a kivégzésekre (a hóhérok már kifogytak a kreatív ötletekből), a lajstromozásra, proskribálásra (már nagyon nehéz volt új kategóriákat kiagyalni, és az átfedések is untatták a hivatalt), a beteges korrupcióra (bár e téren voltak új s újabb ötletek), sőt: a virágzásra és a jólétre, az utolérhetetlen gazdasági és kulturális fellendülésre, és egy szép vasárnapi napon tüntetni kezdett. Először csak páran követelték a változást a téren, aztán egyre több téren egyre többen lettek, végül betöltötték a palota előtti teret is, szinte levegőt se lehetett venni anélkül, hogy az ember mellkasa ne feszült volna a másik hátának. Kegyetlen Rodolfó a körmét reszelgette az ágyban, mint egy lusta, nagy ragadozó. Berohant a rémült kamarás:

– Felséges uram, fellázadt a nép! Jöjjön a kukucskálólyukhoz és nézze meg!

Rodolfó a nehéz helyzetekre kialakított kukucskálólyukhoz ment, kinézett, és unott arccal azt mondta:

– Nem látok semmit.

– Felséges uram, egyre dühösebb a tömeg, mindjárt megostromolják a palotát! Többen vannak, mint hihető! Egy ügyes beszéddel lecsitíthatná őket…

Rodolfó az ablakhoz csoszogott, kinézett, elmélázott és unott hangon csak annyit mondott:

– Nem látok senkit. Egy árva lelket se látok a téren.

Visszafeküdt aludni. A tábornok mozgósította a sereget, majd Rodolfó parancsára várt. De a király most sem látott semmit.

A tömeg megostromolta a palotát, végigsöpört a termeken, menekült a hivatalos udvartartás, sürgették a királyt is, de ő csak pihent, és ismételgette, hogy semmi ok a pánikra, ő nem lát semmit.

Végül elrejtették egy titkos terembe, melyet hét lakat alatt őriztek, pontosan ilyen helyzetekre.

Reggel, amikor a kedélyek a felgyújtott palota romjai közt lecsillapodtak, Rodolfó belenézett a tükörbe, és ásítva csak ennyit mondott: – Nem látok semmit.

 


 

Olvatag hófoltok

 (Zugi tárcanapló, 2018. március)

 

Hordalékok, torlódások, fragmentumok. Egy mozaik kockái, egy görög váza cserépdarabjai, egy koponya szilánkjai, egy partitúra összekeveredett, földre hullott lapjai, egy rendezetlen fotóalbum képei. Egy napló bejegyzései, melyek potenciális tárcákhoz készültek. Erre számíts olvasóm, hófoltokra, mint amilyeneket a svájci hegyek ormain látni, beláthatatlan erdők sűrűjében felbukkanó tisztásokra, patakokra, tavakra, fodrozó szélre: utaztatni és pihentetni foglak.

×

Bölcs arisztokratikus igénnyel, többségi tudattal megélni a kisebbséget, hogy az több legyen, mint a lusta többség szimplifikáló létesztétikája – valami ilyesmit szeretne az ember, és belekámpicsorodik a feladat abszurditásába. Hibás az egész koncepció, és ezt csak itt, Svájcban fogtam fel, mert nem természettől való: csak a párbeszédkészséged, kreativitásod fejlettségi foka az érdekes, hierarchia nem létezik. A lényeg, hogy a sárban meglásd Párizs aranyát, kottában a szünetjelet, vagy ahogy Borbély Szilárd Nincstelenkjében mondanák: tyúkszarban az ütőeret.

×

Svájc nyelvi helyzete: egy ország, ahol nincs többség. Csak kisebbségek vannak, a nyelvhasználatot a természetes igény szabályozza, a nyelv az egyén testi adottsága, úgy és akkor használja, ahogy tudja, és ahogy szeretné. Nincs előírt vagy hivatalos nyelvi szituáció: a leglehetetlenebb nyelvtani hanyagsággal megszólaltatott nyelv is a létezés örömét képezi. Az ország egyénekből áll, akik beszélnek, és nem absztrakt nyelvi hanghalmazokból, melyeket százalékosan, politikailag vagy hierarchikusan szabályozni kell vagy lehet.

×

Charles Atlas amerikai videóművész gyerekkori tornádóemlékei a Migros (Svájc legnagyobb élelmiszerüzlet-hálózata) kortárs művészeti múzeumában: kietlen lakás, szinte holografikus tökéletességében pörög egy szék, majd egy kötélen lógó égő, egy fűkaszáló, miközben vibráló fények egyszerre rettenetes és izgatóan szép agresszióját érezzük, itt-ott elrepül, köröz egy-egy kép is, iszonyúan komor, felkavaró zene, itt-ott gyereksírás hangjai. Tényleg csak tornádótrauma? Nem így működik az ember ösztönélete? Nem így háborodik meg az elme, és kapcsol vészes sebességre az őrület? Nem így pörög fel a vers az ember agyában? A Platón-átjáró higgadt geometriája se jobb (szintén 2008-as installáció): struktúra, kontroll, algoritmusok. Igaz, ez elsősorban a szabályos és logikus működés illúzióján alapszik (noha átjáró, azért ez mégis „csak” Platón barlangja). Ahogy a testben zajlanak a belekódolt fizikai, kémiai folyamatok. Megejtően illuzórikus logikával, ugyanakkor „szépen”. Az installáció közelebb jön, már-már benyel, aztán mégis megkegyelmez.

A The Years különösen szép konstrukció: négy sztélé (sírkő), négy év eseményei szimultán, az idő és az emlékezet temetője és archívuma, felkészülés a saját „mauzóleum” létrehozására, az emlékbalzsamozásra,  reménytelen én-tartósításra. 2018-as mű: végtelenül személyes. Merce Cunningham, Leigh Bowery koreográfusok emléke, pazar táncjelenetek, próbák, szubkultúra, pop art, op art, pszeudotudomány és pszeudoművészet, pontosan 77 kisfilm, vágat, részlet az életműből. Mindenekelőtt a 90-es évek feltűnően túlszexualizált queer hedonizmusa ragad meg. Egy nő tojást nyom szét a lába között: Léda, aki nem hajlandó kikölteni a gyerekét.

×

Alicja Kwade bolygói vaskonstrukciós „hálózatba” ágyazva: vajon a kozmosz is ilyen földrajzszertár-szerű? A Berlinben élő lengyel művész különféle súlyú, anyagú gömböket, bolygókat helyezett el a multiversumában, különféle valóságokat, más és más őstörténeteket, és lét- vagy nemlétszférákat. A kozmosz tárhelyrendszere végtelenségig bővíthető lenne: a lényeg azonban a rácsozat, mely fönntartja a rendszert: ez a vasrácsozat viszont börtönszerűen rideg vagy labirintusszerűen ijesztő. A gravitáció foglyai, Thészeuszai vagyunk, a mi labirintusunkban azonban minden út lefelé vezet.

×

Gerhard von Graevenitz kinetikus képei: a pár vonás egyszer csak megmozdul, helyet változtat, a pöttyök átrendeződnek. Nincs stabil mű: a mozgás, az átváltozás valamennyire kódolt és borítékolható programja irányítja a „festményt”. Ugyanilyen mozgást írnak le az újrafordítások: kicsit átrendezik az ősművet, ugyanaz marad és mégse.

 

×

Végre megnéztem Heinz Holliger Lunea című operáját: a Magyarországon született nagy osztrák biedermeier költőről, Nikolas Lenauról szól. Veress Sándor tanítványa, Ligeti és Kurtág barátja kedveli a magyar témákat: és kedveli az őrült, túlérzékeny költőket. Hölderlin után most Lenau: egy vérbajos holdkóros, ahogy a cím szójátéka is jelzi. Luna és Lenau, a hold istennője és a költő-Endymion (meg Lues, a romlás). A fő téma Lenau és a nők: és a költői képzeletből és a betegségből fakadó asszociációk szétválaszthatatlansága. Szifilisz és költészet itt és most analóg módon működik, teremt maga köré önpusztító világot. Az első jelenet a költő fejében játszódik: a koponyában pedig konkrétan Döbling jelenik meg (vajon tudja-e Holliger, nekünk mit asszociál ez a helynév?). Lenau az utasítás szerint „mit falschen ungarischen Akzent”, azaz hamis magyar akcentussal recitál, s némi halandzsa után döbbenetes erővel jut el a magyar HALÁL szóig. Christian Gerhaher, a kiváló bariton tudja, mit csinál.  A létszorongatottság e stigmája után a fantasztikus intenzitású hangzástömbök halmozódnak fel képzelet és valóság határán. Mint a napra kitett, egymásra hányt jégkockák (Andreas Homoki kristályos-kékes-levendulás képei ezt az asszociációt keltik), a szabályosra fagyasztott életidő darabjai: a legalsó olvad el utoljára.

1._k__p.JPG

 

Fantasztikus, ahogy Holliger játszik a hagyománnyal, ahogy megsokszorozza a szavak, a zenei allúziók hatását, ahogy örvényt kelt és elrendezi egy-egy választott középpont köré a gyűrűket: a 11. képben például a händeli Lascia ch’io pianga és Bach megidézése mellett a Karolin Unger iránti szerelem agresszív és szánalmasan szép akarása is tematizálódik. Rálátok a karmesterre (Holligerre): élvezi, ahogy felforgatja a klausztrofób biedermeier szalont, miközben ügyel arra, hogy a költő koponyájában maradjon, mert a költő koponyája az a tér, ahol ez az egész traumaorgia lejátszódik, azt lékeltük meg, hogy belelássunk abba a titokba, mely minden emberi egzisztencia kiismerhetetlen sajátja. Így zenél egy elviselhetetlen költő agya.

 

2._k__p._Paul_Leclaire_felv__tele.jpg
Paul Leclaire felvétele

×

 

U. J., a házinéni, a kolostor afféle gondnoka, vacsora közben előkapja bozótvágó kését. Fiatal korában dzsungelszakácsnő volt, ahogy mondja: jungle cook. Indonéziában, Pápua Új-Guineában járt, expedíciókra főzött: a rétest ananásszal töltötte meg, de a malacot mindig a férfiak sütötték meg egy gödörben, zöldségek és levelek társaságában. Fantasztikus fondue-t készít. Több angol útikönyvben, útinaplóban is szerepel. Ő volt az első nő, aki megmászta a Mulut, ahol még a madár is meztelen és kiszolgáltatott.

Filmeket is forgatott az expedícióról: az egyik jelenetben egyéves fiát viszi négy kimázolt törzsi harcos. Döbbenetes kontraszt. Nyilakat vesz elő, dárdákat: minden egyes nyíl- és dárdavég speciálisan, aprólékos gonddal kifaragva. Akibe belélőtték, belehalt: a mérgezett, kihúzhatatlan halál végzett vele. Minden halált egyedi, művészi faragás előzött meg: minden halál személyre szabott. A nyílvesszőket a falra ragasztva tárolja, de időnként leesnek. Egy bámulatosan élesre csiszolt taglót is mutat: a társaság borzad. Kis életigenlő, olasz különítményünk (Miki Tallone, a kiváló ticinói képzőművésznő, Domenico, a kifinomult ízlésű alumíniumkereskedő és én, a tiszteletbeli talján) az asztal végén összenéz.

A csúcs azonban a mágikus éles tőrben végződő rémalak-démon: akinek a képébe vagy bábfigurájába beledöfik, meghal. Lett volna párszor kedve kipróbálni, mondja, de túl jámbor az ilyesmihez.

×

Laudetur. Anna nővérrel az udvaron: karján gyógyfüves kosár, ragyog a nap. Mintha Puccini Angelica nővérébe csöppentem volna bele. Az nem lehet, abban nincsenek férfiak. Fölösleges vagyok.

×

Edzésre menet (Swiss Power Training!) megállít egy elhanyagolt külsejű, de csinos olasz nő: pénzt kunyerál. Annyira megörülök a csodálatos szépségű nyelvnek, hogy adok is neki, pedig hazudik, mint a vízfolyás.

×

Az Átváltozásokat fordítom „szerzetesi“ buzgalommal, égő szerelemmel. És szinte minden sornál rá kell ébrednem, hogy Ovidius elképesztő retorikai fogásokat alkalmaz, hogy az egész alakzattan szimbolikáját a kifejezés szolgálatába állítja! Míg Narcissus például a víz tükrében nézi magát, a hexameter első fele a chiazmusokban bámulja önmaga végét. A Daedalus és Icarusban van egy rész, melyben öt sor ugyanolyan betűvel kezdődik: ez az anafora jelzi, hogy miután Daedalus sorba rakosgatta a tollakat, elrendezte az arányokat, a szerkezet megtalálta az egyensúlyt a levegőben. Elképesztő finomság! Így fordítottam le:

 

Elkészült a remek, befejezte a művet a mester,
egyensúlyba kerül mindkét szárny terhe a légben
emberi testet visz, képes fölszállva lebegni,
ezt szajkózza: „Csupán közepütt szállj, Icarus, édes!
Erre ügyelj! Ha netán alacsony lesz a röptöd, a szárnyad
tollazatát nehezíti a víz, ha magas, kigyulladhat!“

 

×

Zanele Muholi (1972) fotói a Luma Westbau zürichi kiállítótermében. Az afrikai meleg, transznemű és interszexuális (LGBTQIA+) megnyilvánulások, létesztétikák fotósa. Elképesztő testek, hihetetlen nemi ambivalenciák: a szépség elképesztő dimenziói. Mint amikor az ember rácsodálkozik a természet luxusára, pl. a páva vagy a lantmadár létére. Gyakorlatilag mindkettő a legkiszolgáltatottabb, minden agressziónak kitett madár, miközben a legszebb és legfenségesebb. A Brave Beauties sorozat sérülékeny, mártíriumelőlegző pávaesztétikája egyszerre megdöbbentő és hihetetlenül erotikus. Az esztétikum diadala a létezés és a test tréfáin. Esténként Peter Gidal könyvét olvasom Andy Warhol 1964-ben forgatott, 35 perces művészfilmjéről, a Blow Jobról. A filmben egy fiú arca látszik, miközben vélhetőleg leszopják. Bámulatosan okos könyv az erotikus képzeletről, a játékról, a szabadságról és a befogadás zavaráról. Míg Muholi fotóinak szereplői saját érzékeik teátrumának rabjai, és kikövetelik, hogy nézzük, csodáljuk azt, amit létrehoznak, Warhol filmjében a kukkoló kényelmetlen pozíciójából kell elfogadnunk a másik test obszcén akarását, a ránk erőltetett intimitást.

Oscar Tuzon nemrég látott „szobra” ugrik be pár emelettel lejjebbről: egy széttört, megroppant paneldarab. A címe: Valamire használom a testem: arra használom, hogy valamit csináljon, valamit csinálok a testemmel, legyen az bármi is. Csinálok valamit és megfizetek érte, és megfizetnek érte.

 

3._k__p_Miki_tallone_felv__tele.jpgMiki Tallone felvétele

×

Befejeztem Wilde A boldog herceg című meséjéből írt operalibrettómat: a végén, szégyen ide, szégyen oda, szinte elbőgtem magam. Misztériumjáték lett. A záró jelenetben, amikor az úr kéri az angyalt, hogy hozzon el két értékes dolgot a földről, s az angyal elhozza a megfagyott fecskét, és a mindenét szétosztó „boldog” herceg szívét. Nálam az Úr a herceg szívét a saját mellébe illeszti. Miközben az angyalok a tizenkét drágakőre épített Jeruzsálemet magasztalják, iszonyú, szinte elviselhetetlen erővel kezd el dobogni a szív. Fantasztikus, mennyei zenét hallottam írás közben. Szentimentális marha vagyok. Az operai giccsnek sosem tudtam ellenállni, menthetetlen páva vagyok.

×

Luzern. Wagner-múzeum. Lányom a szomszéd szobában pár perc alatt rittyent egy kiváló Wagner-portrét, fiam csellóemberként rajzolja le Wagnert, akinek a szakálla a hangszer húrozatában folytatódik. Az utolsó romantikus, Siegfried Wagner egykori gyerekszobájában hallgatom a Karfreitagszaubert, a nagypénteki varázst. Soha szebb húsvétot!

 

4._k__p.JPG

×

Mesélj valamit, apa, mondja este a lányom. Na, jó, akkor, búcsúzásképpen elmesélem A kishitű énekmester meséjét.

 

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő nem tudott énekelni. Nincs ebben semmi különös, sokan vannak ezzel így. Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő viszont nem azért nem tudott énekelni, mert rossz hangja volt, hanem azért, mert egyáltalán nem volt hangja.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő ugyanis némának született.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnőt ez mégsem zavarta: legfőbb vágya az volt, hogy énekesnő legyen. Méghozzá operaénekesnő! Mert van-e annál szebb, mint amikor az ember azokban a csilli-villi tüllruhákban a tündökletes színpad ragyogó fényeiben megcsillogtathatja a hangját? Amikor kiereszti a magas cé-ket, és a szárnyaló, rezgő, meleg levegő szárnyaira bízza? Bizony, nincsen. És ezt Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő is tudta.

Addig tátogott-hápogott apja, Kegyetlen Rodolfó király fülébe, míg az két kivégzés között magához hívatta az énekmestert.

–        Tanítsd meg énekelni a lányom! Azt akarom, hogy fellépjen az operában! – rivallt rá a reszkető énekmesterre.

–        De felséges királyom, hiszen a hercegnő… hogy úgy mondjam….  fizikailag alkalmatlan erre….

–        Hát nézd csak meg a világ dolgait alaposabban, énekmester! Ne adj a látszatra! Hatolj a dolgok mélyére, tárd fel az összefüggéseket! Hány politikus, miniszter alkalmatlan a feladatára, mégis végzi? Hány üres fej árasztja a tudást az egyetemeken? Hány tudatlan orvos gyógyít, miközben gyilkol? Mért ne énekelhetne az is, akinek hangja sincs?

Az énekmester elgondolkodott. Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő sűrű szempillarezzentéssel figyelte a mester eltorzult arcát.

–        Ám legyen! – mondta az énekmester, hiszen mást úgyse mondhatott, és kétségbeesetten hozzálátott a feladathoz.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő egy hónap múlva már a színpadon állt és ritmikusan tátogott. Csilli-villi tüllruhákban a tündökletes színpad ragyogó fényeiben megcsillogtathatta tudományát.

Kegyetlen Rodolfó haragjától tartva a közönség ovációval, vastapssal és üdvrivalgással fogadta a produkciót.

Ádi-Bádi Cunci-Punci Lukrécia Eulália Konstans hercegnő elégedetten mosolygott, a kishitű énekmester pedig felvette élete legnagyobb tiszteletdíját.

 


Főoldal

2018. május 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Tompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi TársaságnakJúnius 24-én indul a Gyulai Várszínház 55. évadaNem ítélik oda idén az irodalmi Nobel-díjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Nagy Zsuka verseiAczél Géza: (szino)líra - torzószótárSzilágyi Kinga Magdolna verseiPál Dániel Levente versei
Prózák
Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novellái
Kritikák
Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli naplóNem lehet megúszni!
Esszék, tanulmányok
Profán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornell
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA