Ütőér

 

LLLNY.jpg

 

Lövétei Lázár László

 

„mától errefelé nincsen horgásztilalom már”

 

– írtam néhány évvel ezelőtt a Második eclogában, s bár nem szép dolog az önidézet, mentségemre szolgál, hogy ma (május 4-én) tényleg kifizettem a horgászengedélyt a 2018-as évre. Általában akkor érkezik meg hozzám is a tavasz, amikor mehetnékem támad – mindegy, hogy hová, csak patak vagy folyó legyen a közelben. Az meg külön öröm, hogy tavaly óta a fiam is elkísér, lám, ötévesen milyen szép, méretes sebes pisztrángot fogott a kölyök, miközben én kénytelen voltam néhány apró zsemlével (magyarul: Petényi márna) vigasztalódni:

 

Lacko_pisztrang.jpg
Lackó, pisztránggal

 

A fotón bizonyára mindenkinek a fűzfa ágára fölakadt nájlonzacskó lesz a legfeltűnőbb, de a háttérben bizony van vasbeton híd is, szinte olyan, mint az alábbi Raymond Carver-versben:

 

Vers Hemingwaynek és W. C. Williamsnek

– Poem for H. & W. C. W. –

 

az új acélhíd alatt
     3 kövér pisztráng
feszül az árnak
     a tiszta vízben.
két barát
     jön lassan
fölfelé az ösvényen.
     egyikük,
ex-nehézsúlyú
     bajnok
kopott vadászkalapban,
     meg akarja ölni,
vagyis: ki akarja fogni
     és megenni a halat.
másikuk,
     végzettsége szerint orvos,
tisztában van
     a hal esélyeivel,
de szeretné,
     ha továbbra is
remegő uszonnyal
     feszülne az árnak.
aztán továbbállnak
     a fák között,
mezőkön át,
     mindvégig
vitatkozva
     a kihúnyó
alkonyi fényben,
     árral szemben.

 

S hogy miért épp a „minimalizmus atyja”, Carver jutott eszembe? Mert legalább annyira szeretett horgászni, mint Hemingway. Vagy Csehov. S bár általában a prózája miatt híresült el, én mégis jobban szeretem a verseit. Talán azért, mert minden személyességet a verseibe menekített át. Maradok is a verseinél, kár, hogy nem fordították le magyarra, pedig – ismétlem – számomra izgalmasabbak, mint a „halvérű” Carver-próza!

No de a barkaonline.hu nem „horgászmagazin”, s amúgy is irodalomról kellene írni! Íme tehát egy másik, ezúttal tényleg „irodalmi tárgyú” Carver-vers:

 

Kérdezd meg

– Ask Him –

 

Vonakodva bár, de a fiam végül
elkísér a vaskapus
Montparnasse-i temetőbe.
„Miféle párizsi időtöltés ez?”,
szeretné  kérdezni. Sőt, kérdezi is.
Jól beszél franciául, le is áll diskurálni
az öreg temetőőrrel, aki önként fölajánlja,
hogy alkalmi tolmácsunk lesz. Hárman megyünk hát tovább
az egymás mellett sorjázó sírkövek között.
Úgy tűnik, mindenki itt nyugszik.

Csönd van, rekkenő hőség, de legalább nem halljuk
a párizsi utca zaját. A temetőőr mindenképp meg akarja mutatni
a tengeralattjáró föltalálójának a sírját, majd Maurice Chevalier-t ajánlja,
végül a huszonnyolc éves korában elhunyt énekesnőt, Nonnie-t,
akinek nagy halom vörösrózsa borítja a sírját.

Én az írók sírját szeretném látni.
A fiam sóhajt. Nem kíváncsi se erre, se arra.
Eleget látott már. Túl van unalmon-mindenen,
rezignált. Guy de Mauppassant; Sartre; Sainte-Beuve;
Gautier; a Goncourt-ok; Paul Verlaine és öreg elvtársa,
Charles Baudelaire. Nála elidőzünk egy kicsit.

Egyik névnek vagy sírnak sincs semmi köze
a fiam vagy a temetőőr nyugodt életéhez.
Akik ma reggel zavartalanul beszélgethetnek és viccelődhetnek
franciául a ragyogó nap alatt.
Ámde rengeteg név áll Baudelaire sírkövén,
nem értem, miért.
Charles Baudelaire neve középen, az anyja neve mellett,
aki pénz kölcsönzött neki, és egész életében aggódott
fia egészsége miatt, illetve hát a szigorú mostohapa neve mellett,
akit utált a költő, s aki utálta a költőt, sőt, mindent, amit ő képviselt.
„Kérdezd meg a barátodat”, mondom a fiamnak. És ő tényleg megkérdezi.
A temetőőr mond valamit, aztán egymásra rakja a kezeit. Így. Aztán
újra. Egyik kéz a másikon. Vigyorog. Rángatja a vállát.
A fiam fordít. De anélkül is értem.
„Mint egy szendvics, papa”, mondja a fiam. „Egy Baudelaire-szendvics.”

Aztán mindhárman továbbmegyünk.
A temetőőrnek mindegy, hogy velünk van-e, vagy valami egyebet csinál.
Meggyújtja a pipáját. Majd ránéz az órájára. Mindjárt
itt az ebédidő. Egy pohár bor sem ártana.
„Kérdezd meg”, mondom, „szeretné-e, hogy ebbe a temetőbe
temessék el, ha meghal.
Kérdezd meg, hová szeretne temetkezni?”
A fiam bármit képes megkérdezni franciául.
Még én is fölismerem a tombeau és a mort szavakat
a kérdésében. A temetőőr megáll.
Nyilvánvaló, hogy valahol máshol jártak a gondolatai.
Víz alatti ütközeteken, például. Esetleg koncerttermekre, mozira gondolt.
Ennivalóra és pohár borra.
Nem romlásra, nem sírba hanyatlásra.
Nem a megsemmisülésre. Nem a halálra.

Néz egyikünkről a másikra.
Miféle rossz vicc akar ez lenni?
Köszön, aztán továbbáll.
Egy szabadtéri kávézó üres asztala felé tart.
Ahol leveheti a sapkáját, és hátrasimíthatja
ősz haját. Nevetésre, beszédfoszlányokra figyelve.
Vagy evőeszközök súlyos csörrenésére. Poharak
csengésére. Az ablakokon megcsillanó napfényre.
Ahogy áttűz a lombok között.
Vagy ahogy utat talál az asztaláig. A poharáig. A kezéig.

 


 

„spes nulla ulterior”

 

„Semmi további remény!” – olvasom Iuvenalis Hetedik szatírájában, s bár alapjáraton optimista ember vagyok, látva a nagyvilágban történülő dolgokat, el is döntöttem, hogy készülő, Sivatag munkacímű, epigramma-, ecloga- és szatíra-töredékeket tartalmazó kötetemnek ez az idézet lesz a mottója. Korábban Shakespeare Athéni Timonjából akartam mottót választani (mondjuk, ezt: „Burn, house; sink, Athens! henceforth hated be / Of Timon, man, and all humanity” [„Dőlj le, Athén! Tűz, gyújtsd fel házam, égesd! / Gyűlölök embert és emberiséget”]; vagy ezt: „Timon will to the woods; where he shall find / The unkindest beast more kinder than mankind” [„Erdőbe megy Timon: ott emberebb / A fenevad, mint itt az emberek”]); mondom, az Athéni Timont olvasgattam, sokszor egymás után, de megijedtem ekkora undortól, s úgy döntöttem, hogy legyen inkább a Iuvenalis-féle idézet, hiszen ez – legalább „nyomokban” – reményt is tartalmaz. Aztán következett Cormac McCarthy Véres délkörök című kötete...

S itt álljunk is meg egy szóra! Általában nem szeretem, ha új szerzőt-olvasnivalót ajánlgatnak nekem („Amíg a Svéd Királyi Akadémia el nem zarándokol, testületileg és mezítláb, a Nagy Orosz Télben, Jasznaja Poljanába, Tolsztoj sírjához, addig nem érdekel, hogy ki kapja az irodalmi Nobel-díjat” – szoktam mondogatni nagyképűen, igazi vidékiként). Nemrég mégis bűnbe estem: március 28-án én is elmentem meghallgatni Bodor Ádámot a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, s lám, elhangzik ott egy név, amit korábban csak a Nem vénnek való vidék című film kapcsán hallottam! Ádám olyan ritkán szokott nyilatkozni olvasmányairól-kortársairól-könyvekről, hogy mindig kétfelé áll a fülem, ha ilyesmikről beszél. És tényleg nem bántam meg, hogy éberen figyeltem: a Bodor Ádám-kortárs McCarthy ott folytatja a Véres délkörökkel, ahol másik nagy kedvencem, William Faulkner abbahagyta: az amerikai „nemzet” (?) születésénél. Bőven az amerikai polgárháború előtt vagyunk még, de már a mexikói–amerikai háború után, egészen pontosan 1849–50-ben. Egy gyerek csapódik a mexikói–amerikai háború veteránjának, a skalpvadász John Joel Glantonnak (1819–1850) a bandájához, s a mexikói kormány megbízásából szorgosan irtja ő is az apacs indiánokat. Az ő „fejlődésregénye” a Véres délkörök, illetve hát... a Sátán „apológiája”, aki McCarthynál a Holden bíró névre hallgat. Kissé átlátszó (amerikai módon átlátszó) az eszme (a tömeggyilkos Glaton „filozófiája” például imígyen foglaltatik össze: „nyugodtan várta bármi következzék is mert az élete minden órában teljes és befejezett volt. Fusson bár együtt a története mások vagy akár nemzetek történetével avagy szakadjon vége azonnal. Régen letett már róla hogy a tettek következményeit mérlegelje s tudván tudva hogy mindenkinek meg vagyon írva a sorsa mégis elevenen tartotta még magában mindazt amivé valaha lehet még ezen a világon avagy ami neki a világ lehet” – figyelem: nem én felejtettem el kitenni a vesszőket, a szerző nem él a szövegtagolás eme elavult eszközével!). Ismétlem, kissé vérszegény az eszme, Holden bírót is megírta már Dosztojevszkij a Nagy Inkvizítorban, no de maga a körítés! Rémületes, hidegrázós, „látomásos” költőket állva hagyó gyönyörűség! Annyira szép, hogy én gyorsan vissza is menekültem a „reménytelenség költőjéhez”, Anton Pavlovics Csehovhoz, „oroszos” kollégámat, Fekete Vincét nyaggatva olyan kérdéssel-kéréssel, hogy nézné meg, milyen sorrendben követik egymást Csehov 1887-es, Szürkületben című kötetének novellái! Fölösleges kérdés? Lehet, hogy tényleg az, de hátha ebből a sorrendből (is) kiderül valami! Mondjuk az, hogy mégis van valamiféle remény. Számomra például megnyugtató volt, hogy Csehov épp a Húsvét éjszakáján című novellát tette a Szürkület végére. Sovány vigasz, de... egy-két napig még ez is vigasz.


 Főoldal

2018. május 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Tompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi TársaságnakJúnius 24-én indul a Gyulai Várszínház 55. évadaNem ítélik oda idén az irodalmi Nobel-díjat
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Nagy Zsuka verseiAczél Géza: (szino)líra - torzószótárSzilágyi Kinga Magdolna verseiPál Dániel Levente versei
Prózák
Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novellái
Kritikák
Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli naplóNem lehet megúszni!
Esszék, tanulmányok
Profán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornell
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA