I.

 

Akhilleusz fia, lásd, ez itt Lémnosz,

a bűz vidéke, ahol szagot kap a szó is,

de még a gondolat maga is talán, a méloszit, Poiasz fiát itt

tettük partra, hová gennye illett,

s az a féktelen bűz, mely el-elejtett jambusainkat mérgezi,

s mely a hajópadlóba mélyülő foltot lyukasztott.

Itt lakik valahol ez az emberkutya,

tetvek rágják nyíratlan loboncát,

mert ki sosem gyógyul meg, sose hal meg,

ne mondd halotténak a hullaszagot,

s a visszafelé betűzött mondatot se,

a kiaggatott véres, fekete rongyok,

nyüszítenek, mint a táborban, a hajón szüntelen,

beléjük itatva az örök kígyóméreg,

a marás tekintélye, menj, a barlangig, fel egészen,

ivócsanak, milyen ócska faragvány,

a szükség művészete, falanszter-műve,

úgy tartja meg a vizet, hogy mit se sejtesz róla,

nem tudod mennyi, s alakja milyen. Amott

tűzszerek, a levegőben illanó szikrák lépre csalója,

csald ki tőle az íját, s mondd, megaláztak, mint őt,

a nagyra hivatott görögök, bűzébe vágysz, hazudd,

a cinikus kutya létre te is, s alig várod,

hogy lankadt íja mellé feküdj.

 

II.

 

Erővel, tettel elviszem,

hajónkra cipelem, ha kell,

megfogom göncét, s lassan a levegőbe emelem

a mondatait,

mint héja a fiát, sas a zsákmányt, viszem, ha kell,

és nem bánom ha el-elejtek pár szótagot,

de nyelvem visszahívja szavaimat a számba,

Láertidész, a galádságra képtelen vagyok,

a nyelv mindennek hadvezére, nem a tett,

hát győzz csak nyelvvel, ha akarsz,

az én nyelvem izmaimban izzik,

a fejem fölé tartott mondatokban, vagy épphogy

e testbe szoborva él minden szavam,

a féllábú kutyát elhajtom, ha kell,

s megalázom őt az ifjúság hevében,

kitépem karját, mondatából a hangot,

történetéből a betűt,

védekezni úgyse tud,

de csaholni versenyt véle nem fogok.

 

IV.

 

Hogy hol van ő, az ő-je hol van, ki tudja, most,

a fájdalomban épp a hol a legkérdésesebb,

a hol beljebbje, pereme, magva, a magpereme és

a peremmagva,

a bűn kígyója érte, s érte kígyózott a bűn,

átsziszegte a történeti paradicsomot,

és aztán komótosan visszakígyózott oda, ahonnan küldték

a paradicsomba.

Művét az idő

elrabolta, a rab idő volt a műve, s most önmaga

csonka sorsának sorsos csonkja

befejezetlen szoborremeke,

megszoborhatatlan remeklése a befejezhetetlenségnek.

 

V.

 

Hogy hentes vagy, jól sejtem én,

hogy Marsnak kilószám hányod a húst,

s a győzelem nyelvén jól beszélsz,

csak most, csak most figyelj, s tanulj,

apád pajzsát én kaptam, s dárdáját is,

persze jogtalan, hisz aljas és álnok vagyok,

álnokságom köztudottan aljas,

köztudottan hitszegő és hűtelen, és jogtalan,

csak sértegess, s mondd, az én nyelvem rabolt meg,

(egy megrabolt nyelv megraboltja vagy)

az alattomos grammatikám,

a görög esettan trükkjei,

a megfejelhetetlen aorisztoszok, a kettes szám

vagy az igenevek értelmetlen múlt idői,

elmúlt idői a neveknek,

amikor már sejteni lehet,

s felismeréssé érik a sejtenilehetés,

szavak voltak a porba hulló testek,

a szavak porában hulla tesped,

a kiömlött vér csak szótagok,

a kiömlött vér csak szótagolt.

 

V.

 

Én sót vettettem, mégis itt vagyok,

a történet sója vagyok, bár elvetettem

ezt a lehetőséget, míg

az ökrök voltak hadvezéreim,

(s hadvezéreim most is ökrök)

fiamat letépték anyja karjáról,

a kar tartozékát tépték ki,

s  a barázda hidegébe vetették én elém,

a patákat a szó fékezte meg, hogy ne tapossák el

jövőbe írt mondatom. Vér ne trágyázza sós rögeim,

meghintette mégis a vér lehetősége,

a lehetőség vére, és

kitörölhetetlen foltot hagyott a majdnem,

de lám, ahogy a hír beszéli,

sosem sarjad oly bőven ott a tönköly még,

a só helyén, a majdnem tövében.

Megjelent a Bárka 2008/5. számában

---

Kapcsolódó:

A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:

Poós Zoltán prózája
Végh Attila verse
Benedek Szabolcs prózája
Kiss Judit Ágnes versei
Balogh Robert prózája
Tóth László versei
Szabó László versei

Főlap