Járok, megállok.
Lefekszem, felkelek.
Minden mondatomhoz úgy jutok el, 
ahogy első szavát keresi a kisgyerek.
Eszem, ürítek.
Ölelek, ölök.
Minden mondatom áthúzható,
minden, ami voltam, örök.
Nevetek, sírok.
Számból átok zuhog, ima sír.
Minden szavam balga bölcső,
minden szavam mint a sír.
Meg-megállok… indulok aztán.
Le is fekszem, fel is kelek.
Minden mondatomhoz úgy jutok el, 
ahogy első szavához a kisgyerek.
Minden szavamban fölzengnek a mennyek.
Mindegyikben pokol bugyra.  
Minden szavam a „Nincs tovább!”-é.
Aztán megint: „Újra! 
 Újra!”

Eggyéválás

Először messzebbről méregeted.
Aztán egyre közelebbről kerülgeted.
Szemed megpihenteted rajta,
egy hasonlattal
mintha csak véletlenül érnél hozzá,
belesel szóköznyi testnyílásain,
levegőt vesz a szádon át,
fölliheg egy hexameterrel,
öle jambikus lejtését
sokáig nem feleded.
Műveltető igék clitoriszával
kóstolgatja nyelved,
egy szerelmes körmondat
vagináján át
be
   le
      ha
          tolsz.
Amikor benne vagy,
akkor van benned egészen.
Egy kancsal rím hirtelen áramütése
csap végig ekkor csigolyáidon,
a jelentés orgonamuzsikája
fölzeng koponyád barokk
boltíve alatt.