Karkó Ádám
Halott beszéd
Páran dideregtünk
a temető kapujában.
Akkor eszméltem rá
igazán, hogy nem
tudok
gondolni
rád.
Nem volt okom gondolni rád,
se a nagybátyámra, se másra.
A halott rokonaim vagytok.
Ugyanúgy telt minden,
mint anno a nagybátyámnál:
anyámék talán sírtak bent,
én pedig fogtam
az öcsém kint, a szélben,
és azon járt az eszem,
milyen jó lenne ágyba bújni
és henteregni a lánnyal,
aki akkor elvileg
szeretett engem,
és még ide is eljött
velem.
Gondoltam rád néha,
ha anyám megkérdezte,
voltam-e bent az otthonban.
Ritkán jártam oda,
mondván, nincs
időm leutazni Dorogra,
valójában utáltam azt a szagot,
amiben élned kellett,
mert öreg voltál és unalmas.
Két szép emlék merül fel bennem –
előre látom, ahogy anyám meg-
haragszik rám emiatt:
kekszet adtál és kockacukrot,
mint a lovaknak, ha jók voltak,
ilyen voltam én,
meg pénzt adtál fagyira,
ezer forintot,
egy gömb akkor 120 forint volt,
a többit a bátyám zsebre rakta,
és ma kéreget: cigire és sörre,
szóval valamit tettél értem is
és őérte is.
Didergésünk merő bűntudat volt,
lehet, inkább panaszos hazugság,
mert szeretve lenni életszerű,
és te meghaltál.
Nem gondolok rád,
nem járok temetőbe,
nem panaszkodok, nem
állok ki melletted, nincs
titkom veled, valami
vér köt bennünket össze,
olyan nagy és osztott
világ ez itt,
csupa folt, bűnös ruhadarab,
halotti imád tőlem kellett
volna megkapnod,
hangom silány és nevetséges,
szemem téged meghazudtoló,
üres, mint
a tekinteted.
Páran dideregtünk
a temető kapujában.
A napszemüveges pap
kiszállt az Audiból
megnézni, van-e élő
a közelében, ránk nézett,
gyorsan földbe helyezett
téged és átvette a borítékot.
Mi pedig ott maradtunk,
úgy, páran, dideregve az
óriási szélben, amit te kavartál,
először lehidalva a paptól,
majd mindenki fotózni kezdte
a telefonjával, hogy végre
a föld alatt vagy.
Kénytelen voltam
én is beállni a sorba,
anyám rám rivallt.
Sosem búcsúztam el tőled,
nem is ismertél föl engem.
De én tudtam rólad, csupa
üres tekintet voltál, amíg
ismertelek, és a fotó, amin
csak a neved látszódik,
még itt van a telefonban,
látlak, és próbálok mély
és meghitt búcsút venni tőled,
hogy talán a túloldalon,
ha felismersz, ha megtudod,
hogy rokonok voltunk földi
mivoltunkban, engedd magad
valami kötelékbe verni,
mint unoka és nagymama.
Karanténszerelem
„Van egy nő.”
(Esterházy Péter)
Kibújt az első újhagyma a földből,
bentről néztem, ahogy nő, ahogy nő.
Hallottam érrendszerét kifejlődni,
sóvárogtam, magamban belül.
Olvasás közben elkalandoztam, nem
érdekelt holmi boldog csemete,
valami vastagtörzsű tölgyfa, hanem
ez a vékony, egészséges élet. –
Ilyennek láttalak, újnak és félszegnek,
ahogy nősz, ahogy haladsz a magasba,
s fényes szárad felém int, az ablakból
bambán néztem feléd, s elbújtam előled.
Így teltek a napok, az évek, hol eltűntél,
hol visszajöttél, mindig ugyanott, mint
idén, s én boldogan, tudván, most nincs
hová menekülnöm, karantén van, nézlek.
S ott állok mindennap, minden délben,
figyellek, ahogy felém intesz, és másra
figyelsz, figyellek, ahogy boldoggá válsz,
ahogy boldoggá válok a bezártságban.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
