Zsille Gábor
Szigliget
Egy késő őszi versbe nem kell
sok növény. Elég egy rododendron,
szerény méretű, virágtalan,
nem bokor, csak tő, egy magányos
palánta az arborétumban.
Futólag megemlíthető a park
büszkesége, a rózsakert, melyet
két őz lelegelt (az őzek jók,
mert bármely évszakhoz illenek),
ám a hangsúly a rododendronra
esik, a kartonnal felcímkézett
csenevész tőre. Rövid leírás
szükséges a leveleiről,
néhány találó hasonlattal,
például: hosszúkásan íveltek,
mint… Ezen majd még dolgozni kell.
A középen mélyen barázdált,
vízlepergető levelek után
következhet a szár jellemzése,
a száré, mely helyenként fás, ráncos,
mint egy kéreg, máshol emlékeztet
a futóbab nyurga kacsára.
Ha mindezzel megvagyok, zárásként
érdemes hozzátenni: a park
egy alkotóházhoz tartozik,
ez jó, mert az alkotóházzal
beúszik a szellemi munka,
a művészet, a könyv, az alkotás
önfeledt láza; késő őszi
versem hirtelen kitárul, újabb
távlatok nyílnak, ez jó, ha pedig
címnek fölírom: Szigliget, még jobb,
alászitál belőle a legenda,
a kortárs magyar irodalom
száz története és alakja,
legenda-permet borítja a két
őzet, a rododendront, a parkot,
a házat, és versem olvasója
mindezt egésszé érzi, gondolja.
Szerkesztőbarát
A szerkesztőbarát költő
fél évre előre termel,
jelene nincs, csak jövője,
laptopja csordultig tervvel,
a szerkesztőbarát költő
a kísértésnek nem enged:
sohasem a mostról ihlik,
múzsái tudják a rendet,
egy rét számára hómező,
a pünkösd halottak napja,
karácsonykor egy gólyapár
kelepelését hallgatja,
október közepén nem küld
késő októberi verset,
vár vele néhány hónapot,
addig őrizgeti veszteg,
nem sóhajtja októberben:
„Ezt itt a Bárkának szántam”,
hogy nézne ki egy őszi vers
a januári lapszámban – –
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.
