Győrei Zsolt
[Cinke]
Megtörtént néha-néha
(nem szépítem: gyakorta),
hogy négy-öt óra tájban
felébredtem: a régi,
lassú folyóba fulladt
terveim néma váddal
a felszinig lebegnek.
De bezzeg mostanában
(talán vigasztalásképp?)
homályos pirkadatkor
azt nézem tág szemekkel,
hogy én s a hűtelen-hűs,
tőlem-rejtezésben
hozzám bujdosó lány
esztendők fürge múltán
megint együtt aludtunk,
s ölelkezvén kilépünk
a virradatba. Cinke
biccent ránk bátorítva,
ő meg felém hajol, gyors
csókkal megköszönni,
hogy nem mondtam le róla,
és addig álmodoztam,
amíg valóra váltunk.
Az arcát megsimítom –
és erre fölriadni
kicsit se jobb, barátom.
[Szerető szemei]
Hány asszonynak szőke reményét vívta ki bátran,
hány, kacagó, vad igenné érett, nagyszerü hátha
ízét kóstolgatta a teste,
és hány megsavanyult ábrándot gyűrt le magában
a férfi, ki itt áll lent, a napos Duna-parton, néma-merengőn,
fázó csontokkal dideregve a télikabátban?
Októbert írunk, noha nyár van.
Vízpamacson csillámlik a reggel,
hajdanvolt nők teste, akár hangszerről fölpendült, halovány hang
incseleg, új és új fodrot kacarászva kever fel,
a férfi, ki itt áll lent, a napos Duna-parton, lágy hegedű-muzsikásan,
szerető-szemeit betakarja repedt üvegű, szomorú-kék napszemüveggel.
[Kettes bel]
Bolondok voltunk. Kölykök mindahányan.
Mosolyra ébredünk. Az álom jólesett.
Kis, csitri zápor fürdik kint a nyárban.
A lázunk görbe jelzi, ringva lágyan.
A hőt, amelyhez gyönge volt a toll, ecset.
Alszunk megint. Lehunyt szemű sok kóreset,
S ficánkolunk egy régi hintaágyban.
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.
