Markó Béla
Diegóval a halál
Frida Kahlo: A törött oszlop, 1944,
olaj, vászon, farostra húzva, 39,8 x 30,5 cm,
Museo Dolores Olmedo, Mexikóváros
Akár egy piros paradicsomot,
a szívedet a karóról letépi,
s a kezét, mint egy tárgyat kicseréli,
ha ujjain a lé végigcsorog,
hogy tiszta kézzel bonthassa tovább
a belső részeket, s ha újra véres,
majd hozzátörli festőköpenyéhez,
amíg a törött oszlopon nyomát
sem lelni többé már az élő húsnak,
s csak egy élettelen váztól búcsúzhat,
ki szeretett, de mégis szétszedett,
vagy tán éppen azért, hogy itt maradjon
emlékek nélkül az innenső parton
romos hídfőként az emlékezet.
Ismétlődő test
Frida Kahlo: Az élet virága,
1944, olaj, farost, 28 x 19,8 cm,
Museo Dolores Olmedo, Mexikóváros
Szeretnék majd egy ismétlődő testet,
s nem számít, hogy a lélekkel mi van,
ha lelketlenül éltek annyian,
mert valami maradandót kerestek
a fel-felizzó lágy növényi tűzben,
s nem értették, hogy ez a lényege,
hisz más nem fűti, csak saját heve,
magától izzik s pusztul felhevülten,
amíg kihűl, hogy feltámadjon újra,
egyre virágzóbb, egyre véresebb,
és körös-körül minden csupa seb,
de végül ismét önmagához bújva
alussza álmát, aztán lángra kap,
s szirmot növeszt megint: rőt szárnyakat.
Vissza az életbe
Frida Kahlo: A dadám és én,
1937, olaj, fém, 30,5 x 35 cm,
Museo Dolores Olmedo, Mexikóváros
Készen vagy még a kezdetektől fogva,
mert minden éjszaka ugyanazok
fejed fölött a langyos csillagok,
és mintha ugyanaz a tej csorogna
arcodra, s lassan csecsemőnek látnak,
hiszen fordítva múlik életed,
hogy kimondták rád az ítéletet,
majd érthetetlen suttogásba zártak,
míg napról napra kevesebb leszel,
de sírásodra senki sem felel,
s később nem is sírsz, azt is elfelejted,
ha már a születés volt a halál,
esélyed van, hogy a rend visszaáll:
fájdalmadat amnéziába rejted.
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.