Fekete Vince
Profilkép
Válaszolni akartam akkor rögtön persze
de nem tudtam sem írni sem telefonálni
csak pár nappal azután tört rám valami
kényszer hogy hirtelen egy adófelajánlás
papírjára rovom ezeket a felzubogó
sorokat mondatokat mert nem találtam
a kis noteszt a táskámban telefon kulcsok
és egyebek közül hirtelen előkotorva
elérni lassan a lélek elérhető egyensúlyi
állapotát azt akartam miközben ülök a
faluszéli erdőszéli dombon az udvaron
a szőlő árnyékában a lombhullató fenyők
az orgona szomszédságában a száz (hány?)
éve halottaktól kőhajításnyira a két templom
katolikus és görög-katolikus (ortodox?)
által befogott térben s mint valami
kifeszített dróton madzagon vonulni
kezdenek előttem emlékeikbe burkolózva
némán a napsütötte pázsiton jönnek füstbe
ködbe felhőkbe bugyolálva a mohos
kőkeresztjeik alól a szélfútta sírjaik
mögül egyesével láthatatlanul apró
csontvázaikkal melyek mindenikéhez
belőlem is tapad valamennyi por
ugyanolyan esendő és bűnös mint
amilyennel ők trágyázzák e földet
nézem őket kicsik és nagyok apák
és nagyapák és dédapák halotti menete
jön és vonul a direkttermő szőlők orgonák
lombhullató fenyők a kertek zöldségesek
között végig a szerteszét dobált flakonokkal
teleszórt utcán lassan lépegetve jönnek
mind akik porladnak öt-tíz-száz vagy ki
tudja hány éve mialatt én itt kaszálok nyesek
a kertben öntözök diót almát körtét szedek
pálinkát főzök zöldséget pityókát gyűjtök
be a pincémbe jönnek a szomorúságukkal
a boldogságukkal ami nem volt több mint
egy-egy szünetjel mintha csak intettem
volna nekik hogy ide csak ide helyiek és
környékbeliek havasok dombok de főleg
sírdombok mélyeinek lakói jönnek vonulnak
a sorsról akarnak beszélni arról ahogy
valaha ők is találkoztak egymással a
világról a levélről és az ágról akarnak
szólni hogy szélfútta levél a világ
idézni a sirályos költőt a szintén holtat a
csontvázát mint ketrecét rázót de hol az
ág de ki az ág kérdezi miközben markolja
a rácsait az őszinteségről a vádról és a
kétségbeesésről a számonkérésről a
szemrehányásról és kiszolgáltatottságról
miközben vágyról együttlétről hiányról is
és bocsánatról és kiengesztelődésről is
ahogy szakadnak ki belőlünk is egymás után
mint sírjaikból a vázak itt a határozatlanság
is és a szófukarság is pedánsan elegánsan
a belenyugvás és az engedékenység is
miközben kaparjuk az utunkat a sírunk
felé mi is mindannyian válaszolni akartam
leírni akartam akkor rögtön de nem tudtam
egy betűt nem tudtam volna papírra vetni
s lám most buknak ki szakadnak ki belőlem
a szavak vonulnak bennem előttem mint
ezek itt a szomszédos domb alól vonulnak
hozzád feléd kaparnak azt akarják hogy
magadba fogadd őket mint a kert mint a
vidék a táj fogadj magadba drága kertem
fogadj és kapcsolj véráramaidba engem
mint régi fotót régi-új profilképét a világ
ahogy ott ülsz gazdag asztallal megrakottan
magad előtt abban a pillanatban kattan a gép
a telefon amikor arcod felparázslik romok
az arcon az elválás romjai de mégis szép
és kiegyensúlyozott a romok szépséges
ornamentikája rajta fogadj magadba
mondom miközben perdülsz-fordulsz
incselkedsz velem miközben már pár
órája úton vagyok megyek el onnan
messze kilométerekre vissza a kertbe
a dombhoz a templomokhoz a csontvázak
zenéjébe vonulásába nem tudok elszakadni
tőlük és látok és hallok ahogy ülsz ott egyedül
nyakadat átölelem mindenki előtt folynak
a könnyeid nem akarom elveszíteni mondja
fogadj magadba kert föld vonuljanak
előtted a kiszakadók fogadj magadba
zúg az idő suhognak a vázak különben
csend van mindenütt virágoznak a fák
illatoznak a füvek zaklatott zavart és szakad
ki szakad szét szakad szét szakad ki a
a hangból a tájból kebelből szakad ki –
fogadj magadba Minden
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.