Nagy Magdolna
Kékszakáll
Az előtérbe lépve fogason barna kabát, jól ismert
kopásnyomok a bársony galléron és a mandzsettán.
Álltál az ajtóban. Mentatea és dohszag keveredett.
Szemem elhomályosult, egész életemben ide jártam,
már sehol máshol nem voltam. Elnéztem a tested,
kezed helyén száraz ág, nem nyitottam ki az utolsó szobát.
Mentés
tegnap óta csak lángolt
az ajtóm, a házam, a deszkám
becsuktam, reteszeltem
maradjon kint
én meg bent körmöt rágtam
járkáltam faltól-falig
zúgott a fejem
fogam fájt
elnyűtt amalgám
dőlt be a rom
robbant a szék
lángolt a szívem is
még volt időm megkeresni
kis zöld öntözőkannám.
A nyom
Kiszálltam a kocsiból. Füstölt a motor.
Sehol nem állt senki. Nincs egy kanna víz,
köröztem járkálva, a kánya is megszólt már,
mint egy égbekiáltó madár üvöltöttem a
csillagtalan éjszakába, hogy hol a fészkes fenében
van már valaki fia ember, hogy vigyen át a
szikláson, mert itt most bizisten megdögölhetek,
egy kalap jött mégis szembe, egy vastag kéz
felnyitotta a motorháztetőt, piszkálgatta,
aztán a hajlott hát felém fordult, rám mordult,
elvette, amim van, nem nyikkantam,
arcizmom se rezdült, semmit se gondoltam,
beindítottam a tragacsot, még aznap este
megérkeztem hozzád. Új ágyneműt húztunk,
a fodros fehéret. Éjjel sós lett, és foltokban véres.
Nem tudtalak többet ölelni téged.
Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.