Tatár Sándor
…csak a madarak…
Hát… Sötétül a szemhatár.
Új héják szárnya vijjog(!!).
A jövő hőse nem tatár –
rajta van már a billog:
szelíd magyarnak megmaradt;
könyves-papucsos lúzer:
lélek-kelése felfakadt,
és szó-patchworkkel házal.
Székek között a pad alatt
(hát mije gurult szanaszét?!)
hallgassák csak a madarak;
legyen csak eszmék őre fönn!
Itt dörmögött nektek ma még,
holnap csak beszélőre jön.
„Ergo bibamus! – Ácsi!…”
Amikor az (lesz) a challenge, hogy miként érteted meg
a (hímnemű) férfigyógyásszal, hogy te nagyon is
belátod a telt hólyag üdvösségét,
úgymond megkövetelendő voltát
a diagnosztika szempontjából, mi több:
lehetőségeid (kockázatvállalási takaród)
határain belül maximálisan igyekszel is
ezt a vizsgálati kelléket (feltételt) biztosítani:
határozottan többet mertél lefetyelni a reggeli
indulás előtt a szokottnál, míg ellenben
a heveny vizelési ingert ignoráltad
– hanem hát lássa be: nem vedelhetsz nyakló nélkül
sem vizet, sem teát, és a sörtől se az árulkodó
szaga tart vissza (elsősorban), ha egyszer épp azért
vagy most itt, a rendelőjében, és veted alá magad
az emberi méltóság érzését
nem kifejezetten az egekig srófoló (tbk. rektális) tortúrának,
mert mostanra mélyen beléd kódolódott a(z indokolatlannak
nem nevezhető) szorongás, hogyan is fogod ki( ki fogod?! )bírni
telt hólyaggal vagy akár csak annak (fiziológiailag
nem föltétlenül megalapozott) érzetével
a következő megváltóhely[iség]ig –
nos, ha ez (lett) a próbatétel (siker esetén: a diadal),
akkor megállapíthatod magadban:
lehengerített lágyan ringatózó gumimatracáról
a hamvasság kora.
„Ifjúságom zászlói úszva, lassan,
röpüljetek az ünnepi magasban.”*