(A szerző fotóját Hegedűs Gyöngyi készítette.)
Jónás Tamás
Túl sűrű
Maradék se maradhat,
belőled, mint a levegő
tüdőből, testből száll a hő,
süveges Hold, kalapnap,
szív a szívbe belenő,
kitaposott út magadnak,
házhoz hívott szerelő,
hangot szögez a szavaknak
(az igazi férfi fele nő),
némaságot csapolnak,
igetér és igeidő,
kik verset írnak, magolnak,
megtestesült színeiből
új tegnap lesz maholnap
emlékszel, de: mire, miről?
Tavasz−ősz-párhuzam
Együtt szaladnak, távolságuk bántó.
Különböző a hosszuk, persze, mindig.
Kevésbé szerencsések, mint az átló.
Kellő távolságból egynek tekintik.
A perspektíva megtanítja őket
hangos hálára, némított halálra.
Tavasz közepi undorító ősz lett:
esős csendet vágnak egymás szavába.
Beismerés
Ölelése fájdalmasabb lett, mint
a megfeszített merőlegese.
Pedig akkor nem maradt már semmink,
és nem csináltunk semmit. Tevőlegesen.
Facér
Szakadtál, atomról az új elektron,
bármit tehetsz, és ez mindig földúlt,
királynak ilyen a túl meleg trón,
vándornak az elgazosult földút,
a szabadság, rossz értelemben
szakadt rád, mint apád kabátja,
nem áll jól rajtad a gyorsétteremben,
Apátról kerültél lapátra,
szétszaggat a sok vélemény,
mért vagy nagy, pókféle lény,
a legyet és a hálót is unod már,
sík udvarán a kis urad vár.
Az okok gyűlnek, a célok fogynak.
Kacér facér, hogy vagy?
Apokrif tanúvallomás
És megmaradt a férfinemiszerve,
mint minden más is, feleslegesen.
Némák tekintetének tűzkeresztje,
mint tüskés bokor, szúrt, a semmilyen.
Ki nőnek látta, megmenthette volna.
Ki hősnek látta, cserbenhagyta csak.
Azért, hogy ne legyen senki halottja,
a meg nem ismert istené maradt.
Kövekbe járatot vájt volna vére.
A sós vízből, az ecetből már nem kért.
Mert rákiáltott végül is az égre:
a megfordítva megtelt tó szemerkélt.
A versek a Bárka 2018/4-es számában jelentek meg, közülük az első, a Túl sűrű, a szerző kézírásában.