Oláh András
felejtés
a nyár elfolyt mint a magzatvíz
ránk nyomta bélyegét a kezdődő apály
a didergő beletörődés a fázó türelem
párába burkolt csöndet és álmatlanságot szült
– a templom gombjának rejtekéből kiemelt
üzenet sem szűri át többé a harangszót
ledobott cipőkben kutat utánunk az idő
fájdalmaink közt evezve követ
egy kifordított zsibbadt hajnalig
ahonnan már nincs hová s a kétségek
nem fedezik tovább a felejtés felelősségét
egyetlen cél marad: a megőrzés
de inkubátorba préselődött már a remény
s nem lehetsz többé kérdés az arcok
üresjáratában – csak kiszáradó nevetés…
[jobb lett volna]
talán jobb lett volna mégis nem kivárni
hogy az a nyári apály kiszárítson bennünket
talán jobb lett volna elmenni
s nem látni nem hallani nem megélni
az éjszakák elsivatagosodását
jobb lett volna megőrizni téged is olyannak
amilyennek álmodtalak
amilyen nem voltál sosem
de vajon miért rakott fészket bennem a hiány
a kiolthatatlan s miért hittem hogy érdemes
amikor tudtam hogy nincs fájdalmasabb
mint magányosnak lenni veled
üresen
a teraszon ücsörög
pont ott ahol a várost elhagyja a folyó
látni a hosszan elnyúló ívet
s kicsinykét még a kanyarulat utáni
szakasz is befogható
van amit soha nem lehet elfelejteni
ezt a képet sem
biztosan a fájdalom miatt
ami valójában sosem volt az övé
legalábbis nem kizárólagosan
és nyoma veszett az időnek is
ami mostanáig kitartotta
és amivel annyi képmutatás után
a tévedéseket számba véve
komolyan szembesítette magát –
az a lány innen indult el
épp ilyen késő délután
amikor a nap már kanyarulaton
túli fák hegyén vöröslik
innen indult a város felé
dacos haraggal a szívében
be a zsibongó forgatagba
s ő nem követte
nem akart része lenni annak az álságos
tömegnek amely főtéren vásárt
csinál az érzelmekből
egyedül akart maradni
bezárkózni a józan csöndbe
– és végül egyedül maradt tényleg –
mostanra elfogytak a kérdései
és nincsenek tervei sem
csak a naplementét várja
hogy aztán az éjszaka közepén
nekivághasson az üres városnak
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.