Turczi István
Türelem
Azt élem, amiből vagyok.
Kiméri egymást fény és feketeség.
Nem tudom, a vállamra tett kéz
ugyanazé-e, aki egykor megszólított.
Csak türelem. Lassan kiegészülök.
Az idő rám rajzol, színez, átsatíroz;
mást nem fejez ki, mindig önmagát.
Tisztulni a csendig. Már készülök.
Szembenézni és elrejtőzni újra.
Igazságosnak lenni a múlthoz.
Vadrózsa fon körém szögesdrótot.
Remeg a hangom, mint anyám ujja.
Kételyek, arcok, hosszú évszakok.
Türelem: nincs neve annak, aki lát!
Elvesz belőlem és hozzáadódom,
kimondja, amit gondolok.
A távozó
A csönd egy hely a távozó szemében,
Törékenyebb, mint bármely faág,
Lombok közt rejtőzve rémületében
Eltűnik, úgy mutatja meg magát.
Rajzolatlan szavak világossága,
Ami ha belőle egyszer felragyog,
Megtudja, miért maradt árva.
Kőtömbön egy név: ő nem is én vagyok.
Megteremti akkor égi mását,
Ellensúlyozni, ha mást nem tehet,
Öröktől rendelt barangolását,
És kitölteni a hiány alkotta teret.
Ugyanaz volt, lesz, ami van.
Belülről égő, önmagányi fény.
Átlátszik, néha megcsillan,
Mint egy kavics az idő tenyerén.
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.