Kiss Georgina
Őszelő
az ég felhasadt véredény
lassan vérzik el a nyár
a fény alvadt vöröse
a levelekre tapad
besűrűsödve nehéz
csöppökben
centinként terül szét
a földön
csak
aztán sápaszt el mindent
a tél anémiája
Hullás
Októberi fény a szembogáron,
egy maroknyi vadgesztenye.
Minden megvan, azt hiszed,
de egy tenyér elrejthet-e
egy arcot, ami a napba tekint,
rövidre zárt idegpályát,
bukdácsolásnyi sejtést,
a gesztenye koppanását?
Néma H
Hallgatásod egy kiszámíthatatlan
hosszúra nyújtott szóvégi néma H.
Álló szele hűti várakozásom,
oszlatja figyelmem.
Rapszodikusságod minden
szélsősége kitépi egy téged
becsatornázó idegszálam.
Félelmetes rutinnal
érzéketlenítesz.
Szüzsé
A rend tizenkét párhuzamos éle
pillanatokra láthatóvá válik.
Csak rejtélyes felfénylés, mégis
így már nem folytatódhat
minden ugyanott.
Felébreszt. És rá és újra.
Az arcom tükröződik ismeretlen
szögekből. Egymáshoz illesztem
magam észleleteimből:
az ellenségem vagyok,
aztán az, akivel megcsaltak.
Sértettségem másik oldala.
Most valaki felismert fiatalkora.
Egy későn érkező, túl sokáig maradó nő.
Egy férfi humora és észjárása.
Én vagyok az összes titkos megkívánásom.
Sikerült hazugságaim vagyok,
hiszek magamban.
Én vagyok a rajtad megtörő fehér fény.
Nem fordulhatok vissza.
Magamra látok, most már
magadra maradsz.
Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.