Szilágyi Kinga Magdolna
Eszterlánci cérna
…a fények elalusznak.
(Szilágyi Domokos)
Mint pandúrok útjára tévedt erdei kóborlót,
üldözne nappalomba éjszájú Isten, tériszony,
de egymásba kapaszkodnak a gyámoltalanság betűi,
húznak-vonnak girbegurba útjain egy gondolatnak,
hogy kimondhassam végre: én tudtam álmokra várni.
Én nem tudtam szépen, kettős kötésben, de vártalak.
Lázasodnak alattam a grádicsok, mire küszöbödig érek.
Ott csendnek dőlve, válladról tenyerembe gurult
labdapöttyökkel játszom, kiszámolom, hogy
párhuzamos valóságaink bennünk metszik egymást.
Végül megjelensz, tárt karodban alvadt fény,
egy mint(h)a lét ragyogása, amivel elszerettél önmagamtól.
Átzuhannál velem a végső szemhatáron, de lengőajtón
nem lehet kitörni a forma fogságából. Szorításodból
kifordul az ígéret: nekünk nincs több következő élet.
Tekergők
Hajtjuk, tekerjük – haladunk.
Egy a váz, más az út.
Előbb-utóbb vagy azután,
hazaszállít a tandem-magány.
Ma este nem
A mondatkések éle nem aggaszt, nem riaszt,
de ma este nem tudom kimondani, hogy szeretlek.
A fogak, okos rácsai a szónak, őrt állnak,
s vigyáznak, mintha minden féltett titkom
már ennyi volna csak. S valóban.
Én késem, én késem igen nagy éle,
nem játszom látszatokkal, ne kérje!
És a dolgok felszínének érintésétől,
ettől a fénytelenségtől, hogy a takaró
nem felhő-puha álomvár, csak anyag
a testen, hirtelen biztonságban érzem
magam nélküled.
Én késem, én késem igen nagy éle,
nem játszom látszatokkal, ne kérje!
Látod? Bánthatsz is. Olvasok a villámok
szeméből s a dörgések szonettjeit fülelem.
Csak aztán ne mondd s ne kérd, hogy
mondjam, „tudja Isten, hogy mi okból”,
mert ma este nem.
Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.
