Tőzsér Árpád
Az átlátszó patkány
Rend, mint egy kihalt nyelvben! Az ölfák szókincse,
ragjai rendszerbe rakva, szabályos struktúrákat al-
kotva töltik meg gyermekkorom udvarának szigorú
grammatikáját. Apám asztalos és ács, nem tűr hanyag
idiómákat, ha egy fűrész nem aszerint a ragozásminta
szerint, nem arról a szegről vicsorít az ölfarakásokra,
amely a fűrész számára rendeltetett, képes éjjel is fel-
kelni, s a térszerkezetet helyére billenteni. Éjjel van?,
hajnal?, alszom?, álmodom? Diák vagyok, itthon már
félig idegen, minden rajtam kívül történik, mintha ké-
sekkel dobáltak volna körül, nem tudok kimozdulni a
saját sziluettemből. Nem tudok felébredni, az éjszaka
zagyva álma folytatódik, apám elemlámpával pásztáz-
za a farakások bonyolult belső járatait, s a sötét labirin-
tusban talán az olvasmányaim talányos minotaurusza
bolyong. Apám ugyan patkány!-t kiáltott (arra ébred-
tem), de bennem elevenebbek a mesék, a mítoszok, és
hogyha patkány van az egyik farakásban, akkor az csak
a kínai zodiákus első állata lehet, a neve ott nagyegér,
háromszász évig él, s százéves korában, akár a vámpí-
rok a nappali fénynél, kifehéredik! A mi patkányunk fel-
tehetően most százéves: mielőtt befutott egy farakás alá,
láttam, hogyan világosodik ki a szőre, s lett ő maga áttet-
szővé, bele lehetett látni, mint a kísértethalba, és én csak
belső részeket, beleket, zsigereket láttam úszni a kora
hajnal zavaros akváriumában, aztán már azt sem, csak
az áttetsző patkány képtelensége s mégis létező képzete
maradt az udvar emelő hálójában és a fogalmak vehiku-
lumai, melyekből nincsen kiút. A sejtés mélyebbre hatol
bennük, mint a megnevezésük, de az átlátszó patkány
kúszik legmélyebbre: a gúlába rakott verssorok legalsó
hasábjai között neszez, ott, ahol már a vaksötét lét kez-
dődik. Hallom, ahogy a létigéket, a ragok bőrkéjét rágja.
Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.
