Fekete Vince
Vályúsút
Valami elképesztő erejű könnyűség
jóérzés pillanatokon belül szétáramló
harmónia terjed szét lassan vajon miért
bennem a mélyben a medencében a falu
apró pislákoló esti fényei alattam mint
egy-egy karácsonyfadísz kihunynak-
kigyúlnak a domb ölében kezemben fejsze
támaszkodni az emelkedőn-ereszkedőn
s a kutyák ellen a hazatérő tehéncsordák
körül loholó terelőkutyák ellen s mint
a fokos síkos meleg vasa a kezemben
langyosan melegen de inkább forrón
valami sistergő bugyborékoló massza
kavarognak a szavak a hangok a képek
a gondolatok a nyers a hideg hangok
a türelmetlen mondatok jövök vissza
a kereszt mellől a falu fölé emelkedő
kereszt mellől fúj a szél a tetőn
a kereszt alján a Mária-út fehér-kék
jelzése vajon hova vezet kérdezem
nyugat avagy kelet felé feléd avagy
el tőled hova vezet merre a következő
jelzés látom-e érzem-e és a hangot
belülről hallom-e zaklatott vidék
zaklatott élethelyzet látom-e hallom-e
a medence a dombok a hegyek avagy
hegynek nevezett dombok között
látom-e hegyélek csúcsok fennsíkok
a peremeken vörösen alábukó nap
látom-e érzem-e eltévedtem visszafelé
eltévedtem a régi utat nem találom
pedig itt csatangoltam évtizedekkel
ezelőtt azt a vályús utat nem találom
itt csatangoltam a csemetéskert
fái között a dombokon völgyeken
hegyéleken sáros-poros vályús utakon
s most nem találom tücsköket
csalogattam ki a járatukból lopva
Mărășeștit szívtunk a mélyben a forrás
mellett egy hatalmas gyökér ernyős
rejtekében s most nem találom visznek
az apró fények a falu felé porzik a föveny
a lábam alatt felettem a csillagos ég
koraőszi hűvöse s most nem találom
a fejsze fokán lassan eltűnik az utolsó
napsugár is mint a telefon képernyőjéről
is a derengés amelyről még pár
falufotót alkonyatfotót keresztfotót
készítettem s küldtem imént még a
házakról a medencéről gyerekkoromról
ami nem az már kialudt a fény bennem
is eltűnt az az utolsó sugár a telefon
kijelzőjén is csak a falu távoli fényei
vibrálnak már s a csillagoké pislog
most a két-három vályúsút fölött állva
merre menjek hol van a ház az udvar
a hangokat hallom a telefonomból
az iméntieket azok szólnak most
csak hozzám hogy vajon hol vannak
hol a te hangjaid is a nyersek hidegek
türelmetlenek s most azok is itt menetelnek
a fejemben miközben a porban az úton
a csillagok pislákoló fényeivel
fölöttem masíroznak az így mondtad
töltelékszavak töltelékszövegek
menetelnek masíroznak de most már
mintha nincs nem is volna relevanciája
az egésznek ebben a könnyűségben
jóérzésben felszabadultságban rettenetes
harmóniában ami ki- és átáradt majd
végigáramlott rajtam mint akkor
azon az egykori délutánon pont abban az
órában valami megmagyarázhatatlan
könnyűség jóérzés harmónia
mennyei égi harmónia bizsergető
remegtető erő amikor apám akkor
utólag kiszámoltam kábultan és
tompán és sziszegve beteszi a
fejét az épp induló vonat kerekei alá
hazafelé tartva akkor is éppen
erdőről mezőről valahonnan
az a megmagyarázhatatlan könnyebbség
rettenetes harmónia jóérzés áramlott
szét rajtam bennem körülöttem
aminek nincs is már relevanciája
nincs is már azt hiszem.
Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.
