Kállay Kotász Zoltán
Hajnali kóc
jóvátenni
az ördögöt lóvá tenni
ez maradt, hajnali kóc
a bohóc forgolódó fején –
árulást is eláruló –
a kacagásban mennyi indulat
és ottmarad
a rázkódó has mélyén
lepedék, szétmart, vasnehéz –
rozsdaszag –
jóvá tenni
álmodod vissza
magad a házba, kapuba –
most nem teszem, most –
nem ugyanaz, nem ugyanaz –
szemhéjban mély tavak
szájszélen tűnt szavak –
a tekintet –
mintha ott se –
és átsuhan –
és fennakad –
Kegyelem
(H. Gy.-nek)
Fél kegyelmet,
tudja, Nasztaszja Filippovna,
azok kaphatnak csak, akik hajlandóak
álom és ébrenlét határán a fejtéseken dolgozni.
Meztelenül a szóbányában
kristályok és lélekfelületek kísérleti terepén
hasítani feltevéseket,
és mint cserzendő bőröket, a kapu és küszöb közötti
fénycsík szárítókötelére vetni.
Álmodott sebek álmodott sós
áldott-áldatlan nyalogatása, ebbe fúl
többnyire a határtévesztés, a tárna mély,
és az alábukó meg-sem-történtté
inkarnálhatja
bálványainak tízezer éves, szabály szerinti elkoptatását.
A laboratóriumban hajnalt desztillálnak,
szippantás – fecskendőbe, a legminimálisabb adag –,
szúrás – csak mint rózsatüske az imára kulcsolt ujjakba –,
szisszenés,
és egyetlen másodpercre a nézésed
látásba villan, s a kép
oltárként perzselődik sejtelmeid fölé.
Lépésről lépésre
Milyen furcsa, hogy nincs már háború…
Hetven év. Lazulnak
az eresztékek,
a résekben ékek. Konyha és kisszoba
között az ajtót mindig kitámasztva hagytuk,
járjon a levegő. Komfortérzet.
Milyen furcsa, hogy nincs már háború…
Lehet, aki túlélte,
ma is borzong a tarkója közepén.
A pöttöm, sárgamellényes cinke
– mindig meglepődöm – jön, fejét forgatja, nézeget…
Pedig nem tettem oda diót már két éve.
Milyen furcsa, hogy nincs már háború…
A nyesedékben benn-
szorul a gőzök feszültsége.
– Vagy széthagyod, és nem lesz szép pázsitod,
vagy kupacokba halmozva rothasztod –
magyarázta nagyapám a lekaszált réten.
– Milyen furcsa, hogy nincs már háború –
dünnyögte legvégül.
Szebben, őszintébben?
Az ősz idejének szentsége csak annyi,
hogy nem végez barbár hóhérként a nyárral,
hanem elbúcsúztatja, lépésről lépésre.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.