Versek

 

 SzilagyiAndras_meret.jpg

 

Szilágyi András

 

Enigma

           

Festem magamat, saját mindenkit.

 

ámulok azon, amit látok, semmi lett a minden,
mégsem dobom le magamról a testet, a kabátot.  
újra festem. de a valóságnak, mintha remegne
a lába, szorong, magában is beszél, közelről nézem
s nézek, nézek riadt arcába. felnagyítva mégis
minden más, mint gyermekkoromban a fogcsikorgatás,
akkor érzéseimben azt hittem, elégek, a farkasok elől
menekültem így Anyám öléhez!

ámulok azon, amit látok, mióta felnőttem, az emberek
közül egyre több a motyogó, rajtunk a hamis gondolat
lett az elrejtett rabló, s hiába alszanak bennem a gyermekévek,
újra és újra menekülnék Anyám öléhez! hirtelen ébredek.
farkas már nincsen, de a kép él, üzen, ott, az égi
határon földdel tapaszt Isten. ott, testem csontváza
ázott vályog, tördelt szalma, vesszőkosárba. már
varázslat az, amit látok, s én, csak az üres képet festem,
s már ledobom magamról a testet, a kabátot.

 

Lebeg felettünk

 

csak egy rossz ecsethúzás
az elvesztő távlat színe rajtam.
nincs más keresett út
csak egy villanás
s magába roskadt
törvény az egész.
de hiába tudod
befejezetlen a kép…
festék tónusa mélyül
s lebeg felettünk
idegen közelség.

 

Közénk ereszkedik

 

Mint Apolló, bőrödre festem
ezt a verset, a tekinteted fehérben lapoz,
nekem mindez kevés, a kép vásznán
téged rajzol a kéz, s mikor a szín
hullámain átkenem a tested,
engem a hús ölel, vonagló vágyad
önkívülete, a szorítása lassan enged,
mint a szenvedély ritmusából
kiugrott versed, ezért van, hogy
újra írom, újra fested.

 

A fák kinyújtott karján

 

A fák kinyújtott karján
levedlett kígyóbőre,
festék alatt a semmi
s míg hígul az indulat
az aranymetszés
arányait felissza,
csak a létből kiázott
gondolat tart vissza,
a tavasz zöldjei.

 

Koptat

 

Koptat engem a táj,
útjaimon az égi bárány vére
hullatja áldozat csendjét.
De az árkaiban fulladt lámpafény
éles bárdja az éjszakában kiált.

 

Elfolyt festéken

 

Itt már jártam valaha,
ezért festem át, másolt
nekem a valóság.
elfolyt festéken ez
csupán vétek, viharos szél
szakította éveinket.

Zdenka, Te új arcot akartál,
egy szálkásan kigyúrt testet,
a bőrömre tetovált ördögöt,
amit szurokkal kentek.
Egymáson még a paplan,
amibe a színeidet beleizzadtam,
de a vérző csíknál lejjebb,
elfolytam élni benned. 

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
FISZ-tábor Királyréten - Olvasni szabad! Nagygalambfalván eltemették Kányádi SándortNemzetközi Shakespeare Fesztivál GyulánA Bárka tanulmány- és esszépályázata
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Somorjai Réka verseiDebreczeny György verseiPéter Erika verseiCsontos Márta: Arcok a múzsák kertjéből
Prózák
Márton László: Vagy inkább miatta...Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjai
Kritikák
A mittelszolipszizmus erőtereibenHalmai Tamás négy líraolvasmányaSötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”
Esszék, tanulmányok
Millenniumi ódák Nagy Gáspár költészetébenEgy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódja
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA