Szilágyi András
Enigma
Festem magamat, saját mindenkit.
ámulok azon, amit látok, semmi lett a minden,
mégsem dobom le magamról a testet, a kabátot.
újra festem. de a valóságnak, mintha remegne
a lába, szorong, magában is beszél, közelről nézem
s nézek, nézek riadt arcába. felnagyítva mégis
minden más, mint gyermekkoromban a fogcsikorgatás,
akkor érzéseimben azt hittem, elégek, a farkasok elől
menekültem így Anyám öléhez!
ámulok azon, amit látok, mióta felnőttem, az emberek
közül egyre több a motyogó, rajtunk a hamis gondolat
lett az elrejtett rabló, s hiába alszanak bennem a gyermekévek,
újra és újra menekülnék Anyám öléhez! hirtelen ébredek.
farkas már nincsen, de a kép él, üzen, ott, az égi
határon földdel tapaszt Isten. ott, testem csontváza
ázott vályog, tördelt szalma, vesszőkosárba. már
varázslat az, amit látok, s én, csak az üres képet festem,
s már ledobom magamról a testet, a kabátot.
Lebeg felettünk
csak egy rossz ecsethúzás
az elvesztő távlat színe rajtam.
nincs más keresett út
csak egy villanás
s magába roskadt
törvény az egész.
de hiába tudod
befejezetlen a kép…
festék tónusa mélyül
s lebeg felettünk
idegen közelség.
Közénk ereszkedik
Mint Apolló, bőrödre festem
ezt a verset, a tekinteted fehérben lapoz,
nekem mindez kevés, a kép vásznán
téged rajzol a kéz, s mikor a szín
hullámain átkenem a tested,
engem a hús ölel, vonagló vágyad
önkívülete, a szorítása lassan enged,
mint a szenvedély ritmusából
kiugrott versed, ezért van, hogy
újra írom, újra fested.
A fák kinyújtott karján
A fák kinyújtott karján
levedlett kígyóbőre,
festék alatt a semmi
s míg hígul az indulat
az aranymetszés
arányait felissza,
csak a létből kiázott
gondolat tart vissza,
a tavasz zöldjei.
Koptat
Koptat engem a táj,
útjaimon az égi bárány vére
hullatja áldozat csendjét.
De az árkaiban fulladt lámpafény
éles bárdja az éjszakában kiált.
Elfolyt festéken
Itt már jártam valaha,
ezért festem át, másolt
nekem a valóság.
elfolyt festéken ez
csupán vétek, viharos szél
szakította éveinket.
Zdenka, Te új arcot akartál,
egy szálkásan kigyúrt testet,
a bőrömre tetovált ördögöt,
amit szurokkal kentek.
Egymáson még a paplan,
amibe a színeidet beleizzadtam,
de a vérző csíknál lejjebb,
elfolytam élni benned.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.