Versek

 

 Csider_Istv__n_portr__nak.JPG

 

Csider István Zoltán

 

Tíz dolog, amit utálok benned

levél Batmannek

 

Jaj, Batman, utálom, hogy mindenbe belevágsz,
de semmit sem fejeze
Szóval, hogy mindig van egy isteni visszakérdés arra
a nietzschei felele-
(tremolo tralala:)
„Nem élek?”
A vének is angyali arcot vágnak,
nézd,
vágnak egy angyali arcot –
éppen egy angyali arcot vágnak,
nézd.
Csak nézd. Zene nincs.
Nem segít a lábdob.

Utálom benned, hogy gyáva vagy –
te gyáva, te miért nem utálod?

Utálom, hogy Sznob Herceg vagy,
a restivécén (ha jó napod van: Petra von) Kanttal kefélsz,
vagy valamelyik másik sexy motherFoucault-val –
mintha te döntenéd el, mi legyen ebből,
sanyarú előjáték vagy keserűkönnyes utódal.
Csodálkozol a hedoinistán s nem érted?
Most miattad szakad rád a fregoli, Pistám, vagy teérted?
És mint aki egy visszatérő rémálomból felébred,
hát, úgy öblítenéd le ezt a nagy-nagy ijedtséget
egy kis panaxszal vagy xenexszel,
mielőtt még az öblítene le téged.

Utálom, hogy ennyire jó vagy a nőknél,
hogy így megy a sármod.
Mármint, nem is ezt utálom igazán,
hanem hogy mégse mered elhagyni a biztonsági sávot,
mert óvatos vadász vagy, szerinted mindig favorit Fárosz.
Hogy mielőtt belülről akasztott ember lettél volna,
önként alliteráltál oda minden
figidi-fomorú fűzfához.

És ha már itt tartunk, nehari, de utálom,
hogy azt hiszed, hogy szeret még.
Illetve, hogy azt hiszed, hogy tudna úgy szeretni,
ahogy szeretnéd, hogy szeressen.
Meg hogy neki majd biztos nem az lesz a célja,
hogy mint azt a kinyúlt, hét helyen lyukas, vérfoltos alvópólót,
úgy magáról még ma téged is örökre levessen,
aztán a szemétbe kibasszon.
Jól van, Batman, hagyd csak el magad.
Ebédre talán benéz majd Embólia kisasszony,
és lehet hogy vacsorára is itt marad.

Ezt is utálom benned, hogy ilyen vagy,
hogy örökre, meg vér, meg szerelem
– szóval utálom, hogy pátosz.
Aztán egyszer csak rászoksz.
Egyre halkabban, de azért még mormogod,
hogy „ezt a tüdőbajos országot én azért mégiscsak szeretem”
csak közben egyre hangosabban baszokrákogsz,
jaj, bóbita Batman.

Utálom, hogy a színpad neked egy soha nem elég forró crackpipa.
tudod, hogy „addig szívom addig szívom ’míg van”
és hát addig mindig addig mindig lesz is,
szóval addig mindig lesz is hiba,
amíg az évi rendes ártónap környékén direkt hibaheteket tartasz.
Van hibakása, hibamáj, hibatepertő, hagymás hiba…

Utálom, hogy még a hibát is hibával eszed. Hallod?
Te miben hiszel? Hiszel a repülő macskakőben?
És mondd, ki lesz a bajnok?
A kintornás Kinntakony vagy a bennfentes Benfica?
Akarsz a kapus félelme lenni a tizenegyesnél?
Most nem lesz hiba vagy lesz hiba?
Most nem lesz hiba vagy lesz hiba?

Utálom, hogy a te varázslód valahogy
mindig rosszkor töri el a pálcáját.
Ha átok lennél, magadra küldenélek,
hogy "csicsibú-csicsibú, szállj hát rád!"

Utálom, hogy bármennyit iszol belőle,
a méregpohár neked mindig félig teli,
ami nem csoda: odabent a húsod még
mindig ugyanaz a régi füves tréningeli,
aki pár hete valahogy rajtamaradt valami szintetikus kimdzsongun.
Azóta félóránként méri a szerotoninszinted.
„Nem nő?” „Nem nő.”
„Nem nő?” „Nem.”
„Nem nő?” „Nem nő.
Csak csökken.”
Esténként meg együtt nézitek a Natgeón,
ahogy a koalák önfeledten gyaknak.
De neked már nem is ettől áll fel,
hanem hogy miközben befordulsz a hűvösfehér falnak,
a (lassacskán már tényleg esedékes) kihalásukra gondolsz.

 

Weöres farok

 

bóbita bóbita Batman
hajkoronád kicsit őszes
csönded a csönded a joker
de mondd ha te nem ki a győztes

bóbita bóbita fattyú
lenge a penge az ének
lenge a penge az ének
elég-e a szíve levélnehezéknek

lenge a penge az ének
bóbita bóbita fattyú
rút az a kiskacsa tényleg
de semmi esetre se hattyú

 

 

A nép szabad

levél Lócinak

 

Kedves Lóci,
a zuhany alatt már egy hete csak a hazámra gondolok. A zsebedre vágott hazámra,
ami csak várja, hogy eltűnjön környékről a végzet ezerkettes akvamarinkék Daciája.

De tényleg: ott ül a zsebben az ország, az arcán rákényszerített kényelem,
és csók, és könny, és takony – mielőtt rászáradna, szétkenem.
És ha elég erősen feszítem, a zseb a varrás mentén talán szétszakad,

hiszen a nép szabad, a nép szabad, a nép szabad, a nép szabad.

A nép: szabad. Hát, ilyen lehet valami belső muss-ból írni –
hogy még az egyre erősebb „tutti, avanti, Benito Mussolini!”

se nyomja el, hogy „szabad a nép!”

És hogy szabad-e sírni? Szabad. Mutasd a feketelistád!
Mitől rezelnek még mindig így az old school kommunisták?

Hát a new school kommunisták?
Hogy nem volt kegyelmi pillanat, csak megfagyott és úgy maradt
a rendszer kinn a fregolin? Ha mocskos, vegyél föl tisztát, aztán viszlát!

Lóci,

én elhiszem, hogy tényleg jó volna Mallarmét fordítani,
de attól félek, jobb volna inkább allarmot ordítani, hogy
„Mayday! Mayday!” A könnyedség nem játszi:
mióta rámentél a spicy-ra (vagy rádment a spicy),
már nem az aranytartalékod, hanem a pupillád a svájci.

Tudod, olyan semleges. Én mondanám, hogy nem látszik, de látszik.

Hát, akkor lássuk, ma este mit tolnak a konkvisztádorok!
Szerintem én egy ragrímmel is jobb vagyok, mint a Jobbik-káderek,
és ha az én jobbik részem ide is már csak szopni vánszorog,
akkor léci, Lóci, legalább intézd el, hogy szexi részeg legyek!

Mint te múltkor az álszent páleszoktól, meg a félszeg jégerektől,
hát, úgy fordulsz a fal felé ezektől a „rettenetes gyerekektől.”
Se bű-, se báj, se kétség, hogy itt a négynegyed, az négynegyed.
Te, ezek tényleg majdnem úgy csapatják, mint azok a négerek, nem?
Csak ezt már megírta Eminem kábé 15 éve.
Amúgy néha tényleg olyan vagy, mint Eminem elmúlt 15 éve,
mármint, nem olyan technikás, hanem, hát, tudod: kusza.

FELCSÚT. TATABÁNYA. ÜLLŐI. SZUSZA.
FELCSÚT. TATABÁNYA. ÜLLŐI. SZUSZA.

Álmaimban Koppány visszaint. Négybe vágott stadion.
Ez nem a papírforma, haver. Ez a forma csak rajtamaradt a papíron.
A legrosszabb hétfőm jobb, mint a te legjobb szombatod –
tudod, mikor egy húszasból végigvitted a Mortal Kombatot.
Most mit nézel, mit magyarázol? Ne magyarázzál!
A nemzetközi helyzetre, ha látnál, beparáznál.
Jön a helyzetközi nemzet, jön a kétely, meg a szájzár,
jön a bennünk élő Kádár. Lézer? Lázár.

A zuhany alatt már egy hete csak a hazámra gondolok. A zsebedhez vér tapad –
de a nép szabad, a nép szabad, a nép szabad. A nép: szabad.
De a nép, ha nem vigyáz, hát nem leveri megint az asztal széléről azt a kurva bögrét?
Úgy megkészíti a röglét, a tévéshop-öröklét…
A zsebemben kétszáz forint, két szál cigi, bőröm alatt meg pulzáló nonsalansz.
De azért ugye voltak boldog perceink? De azért ha végre elhagysz, ugye ott maradsz?
Már egy hete csak a hazámra gondolok, mindig. A zsebedre vágva várja,

hogy befizessétek egy vidám vasárnapi vaszektómiára.
„Zsákutcás magyar történelem, eltorzult magyar alkat.”
Szabad a nép, akár beszélhetne is, mégis, mint aki meg van szeppenve, csak hallgat.

Már egy hete csak a hazára gondolok. Mindig. A zsebre vágott hazámra.
A nép szabad, csak a szíve orrnehéz: egy rossz fogtömés feszíti.
Így várja, hogy eltűnjön még környékről is a végzet ezerkettes akvamarinkék Daciája.
Hogy eltűnjetek. Mert a nép szabad. A nép szabad. A nép szabad.

Akkor is, ha ezt már nincs hová megírni.​

 

 

A szerző fotóját Kiss Zoltán készítette.

Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.


Főoldal

2017. november 10.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png