Filip Tamás
Lépések
Hérakleitosz a folyóba lép.
Oly lassú mozdulattal, hogy
mire megteszi, már nem csak
a folyó, de ő se ugyanaz.
Úszni kezd, teste melegét a víz
elragadja, a tanítványok nézik
didergő mesterüket, ahogy
kilép a vízből, mely a kedvéért
megállt egy pillanatra.
Vakítón fénylik
Megszólítalak, mert akkor egy percre
megállsz, ki mindig a vendégeid közt
forgolódsz fehér ruhában. A kényes
egyensúly káprázatába kapaszkodom én,
ki lekéstem ádventet, farsangot, böjtöt.
Pillantásod eltörli nyomaim, benned
folytatódom. És emlékezem, mi lesz
velünk: levonul rólunk a tenger,
ágyunkon vakítón fénylik a lepedő.
Csillognak rajta a só kristályai.
Nem az születik
Összedőlt kocsmában iszom a
nem létező asztal alá magam.
Az alkonyat megint nyugtalan.
Vörösre horzsolja a falakat.
Megbabonázott klaviatúrán
ütöm a billentyűket, és nem
az születik, amit akartam.
Ne akarj semmit. És mondataid
fölszikráznak a napviharban.
Sistergő szavak ütik át a vásznat.
A moziban barlangsötét van,
a nézők csapott homlokú ősemberek.
A megadás fehér zászlajára háborús
filmet vetítenek a győztesek.
Felismerés
Íme, az ásó, mely
Yorickot temette.
Rozsdás és sáros,
nyelén sírásó-tenyerek
izzadság-foltjai.
És itt a másik, a
csorbátlan, fényes,
mely a koponyát
napvilágra hozta,
hogy a kék szemek
helyén tátongó
gödröket kék vizével
az ég telitöltse.
S a kettő ugyanaz.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.