Lipcsey Emőke
Örökkévalóság
Északon messzebb van az ég,
a csend árnyékban,
ahogy a bokorban a szél.
Sistereg a nyár.
Az utat sárga virágok szegélyezik.
Annak szemével nézem a tájat,
ki nem látja már, vagy nem látta még.
Üvegszerű és fehér az éj.
Fekete pamacsok,
felhők vagy fák suhannak,
a tenger felett
rózsaszín és sárga horizont lebeg.
Mielőtt lemegy a nap,
hajnalodik.
A horizont befelé fordul.
Kívül minden változatlan,
az ég északra száll,
a csend tengeredik,
az út nyílegyenes árnyék.
Sárga virágok sisteregnek,
fehérbe fagy a rózsaszín,
ahogy a bokorban a szél.
Belül is változatlan minden;
nem szeretem, mikor henceg az Isten.
Csak a lehetőség éltet,
az üresnek hitt mobil is mindent elárulhat,
tolom ezerrel,
facebook profilom fölé
lehunyt kabátgombok.
Emlékeimből sugárkoszorút fonok.
Nincs is emlék csak örökös jelen.
Hozok egy széket.
Ülj le rá.
Várunk, hogy megszűnjünk,
míg tart a ragyogás.
Ha eljön a sötétség
Mit sem ér már, hogy megmondják,
miről, mit gondoljunk,
ha eljön a sötétség.
Vak holdak lenyomata deres mezőn,
sárga hangfoszlányok a dobhártyán,
szúrt sebek szikes talajon.
Béke porainkra.
Béke volt és almavirágfelhő,
azt hittük, csillagporból vagyunk.
Mindez régen volt.
Európa elrablása kötelező értékrendek mentén,
üstdobok, szemben az áradattal.
A magasban önmaguktól szólnak a harsonák,
szétszórt tárgyak az út mentén,
halomba hordott mentőmellények a parton.
A földdel egyenlővé tették, felszántották,
helyét sóval behintették.
Peloponnészoszi háború,
első, második és harmadik pun háború,
első világháború, második világháború és –
Karóba húzták, fejét vették, agyonlőtték,
porig bombázták.
Szabadság, egyenlőség, testvériség,
gázkamra, Auschwitz, munkatábor, Gulág.
Éljen a népek barátsága.
Éljen a tolerancia, a multikulti, a feminizmus,
a másság, a hasonlóság, a különbség,
a többség akarata, a kisebbségek joga,
az össznépi szolidaritás, a gazdasági növekedés,
a tőke és az elnyomott munkásosztály,
éljen a fogyasztói társadalom.
Éljen a kivándorlás, a bevándorlás,
éljen az elvándorlás és a népvándorlás.
Szűkszeptimek vonulnak a birodalom romjain,
két idősík közt félrehallott áthallások.
Ki mondja meg, mi a bűn, ha a bűnt a bűnöshöz keresik?
Partot érünk. Eldobáljuk mentőmellényeinket.
Rákattintunk a homo erectus kifejezésre.
Látjuk, hogy az ember felegyenesedik.
A tengerbe követ dob,
és teste újra ívbe görnyed, mikor gyűrűket vet a víz.
Újraértelmezzük az almavirágfelhőt.
Az információ a horizonton marad,
de ami benne volt, elveszett.
A megnyugvást várom
és a pillanatot, mikor fészbukon lájkolhatom,
hogy véget ért a történelem.
Szúrt sebek szikes talajon.
Béke porainkra.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
Főoldal