Versek

 

Bogd__n_Laszlo_meret.jpg

 

Vaszilij Bogdanov őszikéiből

 

 

Az utolsó utáni elégia

 

Anatol Baconskynak, odaátra

 

Fehér lesz minden, jégfehér. A sok visszanyelt tagadás,
kegyvesztés, alku, árulás, átüt, mint tépésen a vér.
A kopár fennsík feltűnik, gázolsz az ürömfüvön át,
körülvesznek a maszkurák. Rettentő sok van reggelig.
A viaszbaba itt lebeg és egy utolsó táncra kér.
Fehér minden, Jézus-fehér. S nem mondhatod el senkinek.
Hirtelen mozdul meg a föld. Körülvesznek az árnyaid,
az énjeid, az álmaid, és aki egyszer már megölt,
itt a beretvás gyilkos is, a viaszbabát döfi le,
mihez kezdhetnél nélküle, döfjön le akkor téged is,
de nincs idő, hiszen a ház lassan fél oldalára dől,
akár egy hajó, ha megöl, véget ér undor és varázs.
Nézed repülő könyveid, és rád dőlnek a házfalak,
mert végül semmi se marad. Tovasuhannak éveid.
Gyilkosok és viaszbabák maradnak le, ez már a vég?
Viszolyogva mondod: „elég.” Túlél-e a fantáziád?
Elhagyod utált testedet, tovalebbenő fénysugár,
igen, fikció a halál, iszony teremti, képzelet.
Lemarad lassan a világ. Magába zár egy látomás,
eddig tartott (folytassa más!) legutolsó elégiád.

 

+ Nagyapám 1964-es romániai utazása során, Kolozsváron ismerkedett meg Anatol Baconskyval, amint erről egyik kolozsvári versében, A tékozló fiúban is beszámol. A költő fordított a verseiből, s nagyapám nagy meglepetésére fordításai meg is jelentek a Csillag (Steaua) nevű folyóiratban. Már akkor megajándékozta egy verseskötetével, sűrűn leveleztek, nagyapám is érdeklődve olvasta és fordította is a verseit. Halála megdöbbentette, még betegsége előtt jött a hír, barátja is az 1977. március 4-ei romániai földrengés áldozatai között volt, kiteljesedő pályája csúcsán érte a vég, tele bőrönddel ment el. Bogdanov terjedelmes hagyatékában több levele is fennmaradt, ezeket készülő biográfiám függelékében szándékozom közzétenni. „Nincs méltatlanabb dolog – emlékezik akkori szavaira megrendülten Léna nagymama, Baconsky fényképét, köteteit, leveleit nézegetve , mint amikor az öregebb búcsúztatja el a fiatalabbat.” – Tatjána Bogdanova

 

Joyce Triesztben

 

Ott ült a napon. Nézte a tengert.
Teltek a napok. Múltak az évek.
Blom már elindult. Stephent kereste.
Dublinban kószált. Az ifjúkori
önarcképét is megalkotta már,
közben angolra oktatta Horthyt.
A feje felett sirály vijjogott.
Elfeketedett a látóhatár.
Felhő gomolygott a horizonton.
Sötétedett a kéklő Adria.
Habokból keltek ki a szirének,
hínárból fonott koszorúikkal
szőke hajukban, táncot lejtettek,
csábító táncot. Hívták magukkal,
ahogyan egykor Odüsszeuszt is.
„Gyere be! Vihar jő!” – kiabálta,
a partról Nóra, már esőcseppek
pörögtek a ház bádogtetején.
De ő nem mozdult. Egy karcsú szirént
figyelt. Megszólalt egy hajó kürtje,
nem hallotta már a szirén dalát,
zuhogni kezdett. És a szirének
búcsút sem intve, mind tovatűntek.
Egyedül hagyták. Szakadt az eső,
mégsem mozdult még. Voltak? Nem voltak?
Hisz látta őket, hallotta daluk.
Egyik elhagyta koszorúját is.
Ott billegett egy hullámtaréjon.
És bánta már, hogy nem ment utánuk.
„Mi van? Rosszul vagy?” – jelent meg Nóra.
Fekete ernyőt tartva föléje.
Ahogyan jött, úgy múlt el a vihar.
Szivárvány fénylett tisztuló égen.
Tudta már, hogy Blom találkozni fog
Stephennel. El nem kerülhetik, hisz
tisztázniuk kell a végső kérdést.
Mi végre vagyunk? Az egész téboly
értelmetlen? Vagy mégis van célja?
Átölelve az aggódó Nórát,
befele indult, a házba. Írni.
Megfejteni az utolsó rejtélyt.
Kijutni végre az útvesztőből,
amit számára a nyelv jelentett.
Együtt és külön. A nyelvi káosz.

 

+ Hogy a vers mikor született, eldönthetetlen. Egy angol nyelvű Joyce-kötetben találtam rá, kitépett füzetlapra volt írva, javítások nélkül, dátum nem szerepelt a vers alatt. Kézírását ismerve valamikor a hetvenes években írhatta, ezért a dalmáciai ciklus után helyeztem el. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy akkoriban fordította, egy irodalmi lap megrendelésére Joyce öt versét a Kamarazenéből, a szirének pedig, ezt Eliot átirata is bizonyítja, mindég is izgatták. – Tatjána Bogdanova

 

 

A diagnózis

 

Felkerestem egy pszichológusnőt,
fiatal, vidám, kék szemű lány volt,
az ifjú Tányára emlékeztetett.
Sokáig vizsgált, kopogtatta térdem,
kinyújtott kezem nézte: reszket-e?
Remeg a szemem. Szakorvoshoz küldött.
„Szárad a szeme. Többet kellene
sírnia, elvtárs! Pangásos pupilla.
S azok a baljós fekete pontok,
melyek egy ismeretlen női arcot
képeznek meg? Hát nem is tudom?”
És felírt két újabb szemüveget,
az utcára is és az olvasáshoz,
és visszaküldött a lélektanászhoz.
„Meg voltam győződve – csicsergett a lány –,
hogy a különös fekete pontok,
balsejtelme lüktető pontocskái,
a zöld vagy szürke hályog jelei,
de a társnőm ilyent nem tapasztalt,
hála istennek. Mert baj van elég,
egyébként is. Ön elég zaklatott.
És az a pók, a fixa ideája!
Meg is személyesítette. Akakij
Akakijevicsnek hívja. Különös,
az önök közti bensőséges viszony,
és azt mondja: álmában szívét látta
halójában vergődni, s hogy visszatér
tizenkét esztendeje ez az cauchemar?
Hát nem tudom, Vaszilij Ivanovics,
ön kimerült, azt mondja, rosszul alszik,
az alvászavar is annak a jele,
hogy nyugtalanítja valami, zavart,
ha régi traumáról faggatom,
ha lelki sérüléseit emlegetem.
Az ember, tudja, sebezhető lény,
de azért mégse kellene egy pókot
infantilissá felnövesztenie!
Itt vannak a családi tragédiák,
a háborúban hősi halált halt
édesapja és fivére, Andrej.
Édesanyja, akire a kastélyt
gyújtották rá a lázongó muzsikok.
Apósa, a híres belgyógyász, akit,
tévedésből, nyílt utcán lőttek le,
és anyósa, aki a spanyolnátha
áldozata lett. Köröz a halál
családja körül! Hát nem is csoda,
hogy nem sikerült feldolgoznia.
Itt vannak tragikus költőtársai…
Unokafivére, híres fizikus,
Borisznak hívják, nem? A szaraskában,
már évek óta. S nem tudni, miért?
Itt van unokája, még nem is látta,
és a lányát sem, már huszonegy éve!
Ne gondoljon a pókra, inkább írjon.
Nagyon megszerettem a verseit.
Elképesztő, nálunk szokatlan módon
élete tényeit emeli versbe.
Hát verseibe transzponálja át
rémálmait is, sok régi traumát.
Az írás terápia is! Nem tudta?!
S, hogy hetvenöt évesen altatókra
szorul, igazán nem különleges.
Csoda lenne, ha jól tudna aludni!
Olvasta az Aelitát, Alekszej Tolsztoj
regényét? A hős a Marson, egy sötét
folyosón rohan, át kell ugornia
egy gödröt, teli mozgó pókbolyokkal,
akik – érthető! – áldozatuk várják,
de a feltalálónak sikerül
átugornia. Nem is látja őket,
csak a póklábak neszezését hallja.
De azzal, hogy a gödröt átugorta,
már le is győzte a félelmeit.
Hát azt ajánlom, írja Akakijt meg!
Az ősember a tigrist lerajzolta.
és így sikerült le is győznie…”
És elbocsátott a kedves doktornő,
nyugtatókat és altatókat írt fel.
Sétálgattam a rakparton, a szélben.
De hiszen én már megírtam Akakijt
és mégse múlt el, mégis visszajár!
A lépcsőn ott ült a csonka-bonka,
ismerős koldus, a kalapjába
dobtam egy rubelt. Hálálkodott és
hazamentem. Körém zárult a magány.
Úgy éreztem, idegen telefonba
hallgattam bele. És a diagnózis –
ha egyáltalán az? – nem is rólam szól,
inkább arról az elképzelt személyről,
akit valaki idegen, kitalált,
s elfelejtve benne hagyott a pácban.
Magamra hagyott, felelőtlenül.
És éjszaka, Reist is megidéztem,
ha valaki, hát ő segíthet rajtam.
De nem jött. Mi történhetett vele?
Mit csinálhatnak Tahitin a költők?
Mint annyi mindent, ezt se tudhatom meg.
De bizton élnek, hisz halhatatlanok!
Másnap beadtam útlevélkérelmem,
mert látni szerettem volna unokám,
s lányomat is, még halálom előtt.
És el szeretnék Tahitibe jutni,
és ott élni a költői kommunában,
a többiek közt, a társas magányban,
hiszen oly sok már nem is lehet hátra.

 

+ „Akakij, a pók is egyre többet nyugtalanította – magyarázza Léna nagymama –, rosszul is aludt, vissza-visszatértek rémálmai, vörösen lüktető szívét látta Akakij hálójában vergődni, vagy a rémálmaiban állandóan visszatérő, végeérhetetlen, sivár és kopár fennsíkon bolyongott, várva, mikor érkeznek meg üldözői, hogy végezhessenek vele. Lefogyott, karikás volt a szeme, már sétálni sem járt ki a rakpartra, vagy a Nyári Kertbe, nem is írt, csak ült karosszékében, zenét hallgatott, legtöbbet Mozartot, és mereven nézett maga elé, mintha keresett volna valamit a szőnyeg színes mintái között. Elvittem egy pszichológushoz, fiatal lány volt, kianalizálta, s ez váratlanul visszahozta kedvét, kedves öniróniával írta meg a doktornő a diagnózisát, s újra feléledt, ismét írni kezdett, minden este sétálgattunk a rakparton. Azt hittem, jóra fordulhat minden, de tévedtem…” – Tatjána Bogdanova

 

Fordította: Bogdán László

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.


Főoldal

2016. augusztus 11.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png