Tőzsér Árpád
Űrsarc
Az űrküzdelemben az Ember-Én: szeplő,
folt volt-hold-arcon, mellék-égen.
Csillaglovak közé dobva a fénygyeplő:
megfut a színről a főszereplő.
A világszellem küzd s elveszíti
az anyaggal folytatott harcát:
zsugorodik, térrel fizeti ki a sarcát.
A sorvadó agy éli így meg kudarcát,
Keresi a tengelyt, mely kiforogná, mi jó,
s hol nyí az űrben a zérusnak tűnő
határozatlansági reláció. –
Kirágott héj a hold, s nem cipó.
Fúj a csillagszél, s majd megint kikel
a nap, a hold, a sikk, a – siker. –
Herceg, a világügyeket sem elintézni,
azokat is túlélni kell.
A forradalmakról és a lélekről faggatják
Hajnalodik – mint régi költők a tollszár végét, legszívesebben
megrágnám a klaviatúrát: nem megy az írás,
az Éjszaka nevű cukrosbácsi az utolsó csillagokat
gombolja be a kabátján, vége a mutogatásnak, s nekem
nem megy a mérlegelés: mennyit nyomhat a lélek
a forradalom mérlegén, így szól az interjú-kérdés,
amelyre a válasz nem megy, illetve nem jön.
A lélek abszolút súlya 21 gramm (ennyi a test
súlykülönbsége a halál előtt és után),
de hol van olyan mérleggé képzett ágy, amelyen
a haldokló forradalom súlya mérhető?
Lukács Györgynek állítólag sikerült a lírában és a forradalomban
szereplő azonos szókép súlykülönbségét lemérni,
csakhát én nem vagyok Lukács, sőt lélekmérnök sem.
A lélekről tehát csak annyit, hogy én már
1968-ért sem igen lelkesedtem...
Lelkesedni? Az az igazság (igazság!?, hát nem lehet
egyetlen szót leírni a közhely veszélye nélkül?,
egyébként a közhely és a szókép között sokkal intímebb
a kapcsolat, mint a lélek és forradalom között),
szóval az az igazság, hogy lelkünk, az akkori pozsonyi harmincasoké,
egyre hazajárt: még 68-ban is valahol az 1956-os fikciónk (történetünk)
utcáin bolygott, a lábunk olyan vérben gázolt, amelyben
bebizonyosodott mi is?, a másik, a jóval nemesebb közhely,
hogy nem sokaság, hanem lélek... S amikor mégsem a
niklai Dániel úrnak, hanem a néhai kamonci papoknak
lett igazuk, s hosszú évekig az volt a történelmi igazság, hogy
a lélek: szellet, a társadalom jelszavai előtt örökre
bezárultunk. Szóval a Prágai Tavaszra
én már csaknem lélektelenül néztem:
Jó, jó!, de miért a szocializmus legyen emberarcú,
s mért nem az ember? Akkor már sokan tudtuk, hogy aki
másban akarja megmosni tulajdonképpeni-létét, annak az
arcán örökre ott marad a nem-tulajdonképpeni-lét, a politika
sara, a bélsár. S az idő a mi pudingunkat ette meg, minket
igazolt: a hetvenes s nyolcvanas években nem Dubčeket,
hanem Havelt zárták börtönbe évente, menetrendszerű
rendszerességgel. Husák számára nem az emberarcú teoréma
réme, hanem a lélek volt veszélyesebb. S a történelem
komikuma, hogy 1989 nem Havel és nem a lélek műve lett,
hanem – az istenek, hősök s emberek után – a bábok játéka.
Ha 1789 Isteni Színjáték volt, akkor 1989 rossz utánzata
volt ennek az Isteni Színjátéknak, vaudeville, amelyben egy
Ceauşescu játszotta XVI. Lajost, s egy analfabéta némber
Mária Antóniát. Vaudeville-jük viszont döbbenetes volt, a
tévé világot jelentő üvegszemének köszönhetően az egész
világ számára volt egyszerre ripacsjáték és véres dráma. –
De a szellemnek, a léleknek nem sok köze volt hozzá, mint
ahogy lélekben az egyéb 1989-es forradalmak is szűkölködtek.
Színpadjaikon a sokaság már a hanem-ig sem jutott el.
A tankok a szokatlan környezetben, őskori szörnyek, óriás
tagjaikkal nem tudtak mit kezdeni, s elvonultak; a magukra
maradt ellenfelek pedig a tüntetések tömegjelenetei s
Ceauşescuék lélektelen lemészárlása után tanácstalanul
néztek egymásra. A történelem rúgói elfáradtak, a felhúzott
bábok hada leállt. – Meg kell mondanom, a szememet e
látványos darab fölöttébb szórakoztatta, de a lelkem,
a lelkem, az érintetlen maradt. S a tanulság?
Aki három átélt forradalomban
sem épített lelkéből társadlombiztos bunkert, az magára
vessen. Rám meg az vessen követ, aki még mindig követ,
az isten, a hős, s az ember eszméjének követe, s nem a magáé.
P. S.
(A P. S. itt csak véletlenül postscriptum, egyébként
Philippe Sollersnek, a párizsi 1968
apokrif költőjének a szignója;
Párizsról, Prága fura palinódiájáról majd máshol!)
Szóval P. S. mondta (igaz, akkor még
nem hordott ötgombos s négyzsebes Mao-mikádót):
Az igazságot a fikcióból kell kivonnunk. Remélem,
sikerült forradalomról és lélekről olyan fiktív történetet
összehordanom, amelyből kivonható a történelem
diadalittas közhelye: Az az igazság...
(2004, 2014)
Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.
