Prózák

 

9._Grecs___Kriszti__n.jpg 

 

Grecsó Krisztián

 

Két karakter

(részlet a Másik élet címmel készülő regényből)

 

Mindig így indul. Mintha mindenhol kívülálló lennék, a dermedtség elzsibbasztja a testem, utána már mindegy. Hazudni fogok. Vagyis nem föltétlenül hazudni, csak valami megmagyarázhatatlan okból kiszínezem a tényeket, kitalálok melléjük másokat, elmozdítom a hangsúlyokat, vagy az is lehet, hogy csak eltúlzok valamit. De időnként akár meredek baromságokat is kitalálok. Anna mindig azt mondta, ez az egy, amit utál bennem, az oktalan hazudozást, az érzéketlen mellébeszélést. Ami legtöbbször céltalan, mert az igazság általában nem rosszabb, sőt, még az is lehet, hogy jobb. De én akkor is képes vagyok hazudni.

Sosem tudtam neki megmagyarázni, miért csinálom, és igazából magam sem tudom. Gyűlölhetném is, de olyan mélyről jön, annyira ösztönös, hogy meg sem próbálok harcolni vele. Amikor elkezdődik, hagyom, szivárog belőlem a hazugság, én meg, mintha szemlélője lennék a saját szavaimnak, szedálva tűröm. Nem gondolok bele semmibe, nem számolok a következményekkel, és az okok is röhejesnek tűnnek. Csinálom és kész. Pedig ezt még a beteges konfliktuskerülésem sem indokolja, mert a hazugság legjobb esetben is csak elodázza a bajt, de többnyire még csak azt se, inkább azonnal mázsás gondokat okoz, rosszabb, mintha egyszerűen megmondta volna, mi van.

Milyen hamar lebuktam.

Anna anyjának a születésnapi buliján, mindjárt a szerelmünk első heteiben. Meglepetés volt, Anna apja, Labi bá’ szervezte, és én azt hittem, balul sült el az egész, mert Rika művésznő (ezeken az idétlen beceneveken emlegette őket mindenki, és nem is szabadott egyiküket sem másképpen szólítani) elvállalt egy beugrást aznapra, Blanche szerepét a Vágy villamosából, és szó sem lehetett róla, hogy a társasággal maradjon. Blache karaktere természetesen a vágyott főszerep volt, a beugrás meg nem is klasszikus helyzet, mert Rika tudta a szerepet fejből, biztos volt benne, ő játssza majd, hát a nyertes vetélytársnő középsúlyos motorbalesetében Isten gondoskodását látta, és a lehetőséget, minimum a kettős szereposztásra. No, persze Anna szerint az anyja persze már az első pillanatban arról álmodozott, hogy a remélhetően sokáig lábadozó kolléganő helyett végül ő lesz majd a város legendás Blanche-a.

Labi bá’-t a legkevésbé sem viselte meg a hír, a felesége drámainak szánt bejelentése után, a kellemetlen némaságban hosszan gyújtogatta a szivarját, és mikor a fűszeres füst gombolyagából felállt, elmosolyodott, teátrálisan körbehordozta tekintetét a társaságon, aztán nyájasan, őszintének tűnő könnyedséggel hívott meg mindenkit másnapra, a „nem meglepetés” születésnapi-, és a „világ dolgait helyretevő” pót-premier partira. Felesége a nyakába ugrott, elviharzott, de Labi bá’ továbbra is úgy beszélt, mintha ott lenne, már nélküle kívánt neki kéz- és lábtörést, és mintha pohárköszöntőt mondana, azt is megígérte, hogy szépen hazatereli majd a társaságot, aztán hét óra hét perckor ő is ott szorít majd a páholyban. Abszurd volt, ahogy szerepelt nekünk, ahogy a már távozott feleségéhez beszélt, megijedtem és szorongtam, és bár nem mertem senkire se nézni, hitem szerint a többség valami hasonlót érezhetett. Aztán valamelyik Düvő iker harsány röhögése törte meg a csöndet, hogy a Vágy villamosában a nagy bukás a siker, amit a többség nem értett, és a Düvő gyerek meg nem tudta elmagyarázni, mert ez már láthatóan Labi bá’-t sem érdekelte.

Két napig ittunk ezután, a társaság jó része maradt, az ünnepeltet senki sem hiányolta, Labi bá’-nak meg esze ágában sem volt elmenni színházba. Nem spórolt a viszkivel, valamelyik Düvő iker, nem tudtam megkülönböztetni őket, lehányta az ötemeletes tortát a hűtőben, a marcipán monstrum ott üldögélt a mindenki által megcsodált hűtőben, a két ajtós ezüst szekrényből két üvegpolcot is kivettek, hogy a hokedli magas torta beférjen.

A Düvő gyerekek akkoriban kerültek oda, frissen szabadultak a bölcsészkarról, magasak voltak, még kamaszosan soványak, szinte lóarcúak, de még férfi szemmel is megejtően, lányosan szépek, és sajnos gonoszan, metszőn okosak. Mindenük barna, a bőrük, a hajuk, a szemük. Az egyik, ha valamit görcsösen el akart mondani, hadart, olyankor mintha egy csont nőt volna az álkapcsába, megvastagodott az álla, kidülledtek rajta az erek, és akkor, egy pillanatra meg lehetett őket különböztetni, de ez gyorsan elmúlt. Alig néhány hónapja dolgoztak Labi bá’ keze alatt, a lapnál, de már felkapott újságírónak számított mind a kettő, az egyik az interjúkirály pozíciójára hajtott, a másik a gazdasági riportok nagyura akart lenni.

A vétkes srác imbolyogva, könnyes szemmel mentegetőzött, a „véletlenek összjátékát” emlegette, hogy éppen akkor lőtt ki a gyomrából a matéria, amikor a testvére kinyitotta a hűtőajtót, és ebben nincs semmi utalás, a torta gyönyörű, és elég lenne gyorsan lepucolni a vaskos marcipán páncélról a gyomorsavat, de még csak ez sem történt meg, mert Labi bá’ percekig nem tudta abbahagyni a röhögést. Sokszor emlegettem, de a valóságban sosem hallottam azelőtt, hogy milyen, amikor valaki ordítva röhög.    

A Vágy villamosára egyedül Anna ment el, én szerettem volna, de kérte, maradjak, próbáljam meg mederben tartani a bulit, amiből az lett, hogy én nem maradtam mederben.

Másnap gyötört a lelkiismeret-furdalás, Rika beugrása jól sikerült, de nem feltűnően jól, beugrás maradt, kollegiális hőstett, ezért – bár akkor még reménykedett, de belülről ő is érezte, ez így is marad – a művésznőnek eszébe sem jutott a torta, hamar szomorúra itta magát, nem érdekelte sem a születésnap, sem a délutáni sötétség.

Pedig a pótszületésnapra esett az „országos” napfogyatkozás, és azzal volt tele minden, másról sem szóltak a hírek, minthogy a nappali sötétséggel búcsúzik az évezred, és hogy akkor sem szabad védőszemüveg nélkül a nap felé nézni, amikor napközben, néhány percre, teljesen elsötétült majd az ég. Mindenféle komisz jóslatokat ismételgettek a lapok, azt írták, megbolondulnak majd a sötéttől az állatok, káosz lesz, apokalipszis.

Minden más helyzetben ittam és szívtam volna tovább, de másnap már végig ott volt velem Anna, és őt rémületesen, minden védőháló nélkül, az összes sejtemmel szerettem, nem akartam tetézni a bajt, csak beosztóan, kimérten söröztem, és ha Anna valaki mással beszélt, telefonált vagy nem ért rám, csak sétálgattam abban a szemérmetlenül gazdag, mégis kifinomult, részleteiben megejtően otthonos lakásban, ahol egyszer, még gyerekként jártam, és már akkor is ámulatba ejtett.

Próbáltam leplezni, hogy unatkozom, fel akartam idézni, milyen lehetett ez a lakás a nyolcvanas években, ezért azt bírtam mondani.

– Mennyire vágytam én ide.

Anna felkapta a fejét, ő is idegenül ténfergett a szülei állítólagos barátai és részeg kollégái között, és nyilván vágyott a múltba, jólesett neki nosztalgiázni, hát nem szállt le a témáról. 

– Elárulod?

Izgalomban jött, én meg már nem tudtam visszaszívni, hogy ez csak úgy kiszédült a számon, fogalmam sincs, miért mondtam, pedig nem volt tétje, bevallhattam volna, hogy nem miatta mondtam, csak irigy vagyok, én is visszavágyom a gyerekkoromba, de úgy, hogy olyan legyen, mint az övé, sehol egy folyton aljasul részeg apa, sehol a fojtogató penészszag… szóval ezt, bár sokkal egyszerűbb lett volna, nem bírtam elmondani, néztem a Düvő-ikreket, hasist szívtak pipából, és japán viszkit vedeltek hozzá, legszívesebben én is nyakaltam volna velük, mint az előző este, de tartottam magam, legalább akkor jó benyomást akartam kelteni, pedig lehet, hogy jobban járok, ha hazudozás helyett folytatom, amit elkezdtem, és iszom én is az ikrekkel, és röhögve próbálgatom a napfogyatkozásra gyártott, tökéletesen fekete szemüvegeket, amelyekben akkor is sötét lesz majd, ha valójában mégsem történik semmi, mert ez eleve nem lehetséges, vagy a csillagászok elszámolták magukat.

Az önelégült hahotázástól alig hallottuk egymást, de Anna csak fojtott hangon, szinte suttogva faggatott tovább, én meg egyre jobban belemerültem a nem létező kamaszkori Anna-lángolásom részleteibe. Egyszer csak felállt, szó nélkül faképnél hagyott, sosem árulta el, milyen banalitás buktatott le, miből jött rá, hogy az egész ócska nagyotmondás.

Én meg csak álltam abban az apró szobának berendezett, ovális konyhaablakban egyedül, a puha díszpárnák, kockás takarók között, Anna leült a kanapéra az anyja mellé, mindkettőjüknek szürke volt az arca. Rika bakelit lemezt forgatott a kezében, ahogy a lánya odahuppant mellé, és meglátta a korongot, felsikított, aztán teátrálisan a szája elé kapta a kezét, mintha nem illene sikongatni, pedig ott mást se illett, Anna gesztusa mégis olyan igazi volt, megejtő, mint akinek tényleg fontos valami, és azt még maga előtt is röstelli. Át is futott rajtam, mennyivel jobb színésznő, mint az anyja, és nyilván azért van így, mert a civil életben is vannak reakciói, érdekli magán kívül is a világ. Utólag, mondjuk, nem tudom eldönteni, hogy ez jó jel volt-e, hogy színésznőnek láttam őket, és nem anyjának meg lányának, akik megörültek valaminek; de utólag ez már nem is számít, akkor meg odavoltam Annáért.  

Csikorogtak a székek, az egyik Düvő-iker odacsempészett egy pohár viszkit elém, rám kacsintott, indokolatlan, túlzó melegség járt át, fülledt hála, mindenestül olyan szerettem volna lenni, mint ők, tehetséges, nagyreményű, sokra hivatott és szép, a részegek közben hordták ki a székeket az utcai erkélyre, negyedóra volt az ígért sötétségig, Anna odavitte a lemezt a diszkréten bútorba épített hangrendszerhez, kicsusszant rejtekéből a készülék, felnyitotta a lemezjátszó tetejét. Nem üvöltött, de izmos hangon szólalt meg a régi dal, amit már akkor is utáltam, amikor sláger volt.

Anna visszaült az anyja mellé. Parázsló augusztusi délután volt, Rika, hogy hűvösebbnek hasson a lakás, elhúzatta a sötétítőfüggönyöket, persze az utcai terasz felől, ahol a járkálás miatt már visszarángatták a helyükre a hatalmas damaszt fátylakat, széles csóvában, mintha reflektor fényíve lenne, áradt a fény. De őket, Annát meg az anyját nem az a rádiusz ragyogta be, hanem valami finomabb, angyali derengés vette őket körül, mintha a néhány perc múlva megérkező, különös sötétség ígérete lett volna.

Két karakter. Mintha maga Tennessee Williams írta volna oda őket, egymást ölelve dülöngéltek és énekeltek. 

 

Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.


Főoldal

2022. augusztus 09.
Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Szerényi Tamás: A vízpartonTakács Adél: Szivattyú
Öltözködő és költözködő lombjainkBandi plébános, a református lelkész
Bali Anikó verseinéz – Istók Anna Závada Péter-paródiájaAcsai Roland verseiBenyó Tamás versei
Fehér Béla: Meghívás karóba húzásraSzíverősítők és egyéb ösztrogének – Rimóczi László Kiss Judit Ágnes-paródiájaKiss László: A titokMert ha – Végh Attila Krasznahorkai László-paródiája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png