Prózák

 

 V__rfalvy_m__ret.jpg

 

Várfalvy Emőke

 

A legkisebb fiú és a facipő

 

Piros muskátlit ültettünk bele. Mindig pirosat. Mert az olyan vidám. Meg anyám kedvenc színe. És a vörös csillag is piros bizonyos megvilágításban, annak pedig van némi köze a facipőhöz. A facipőhöz, ami gyerekkoromban virágkaspónak használtunk és jól bírta. Ahogy a hosszú gyalogutat is hazafelé, Szibériából.

Kezdhettem volna ezt a történetet úgy is, ahogy a meséket szokás: hol volt, hol nem volt. Merthogy volt egyszer három fiú, de nem a mesében, hanem egy mesével határos, de valódi országban. A három Papp fivér: Ágoston, Miklós és László.

A meséken a fiúk mindig hosszú útra indulnak, hogy megtalálják a gazdagságot, a hatalmat vagy a szerelmet, s néhány leküzdhetetlennek tűnő sárkány, óriás, vagy furfangos próba legyőzése után elérik a boldog végkifejletet.

Ágoston, Miklós és László a mesével határos ország, egy rémtörténettel határos korszakában éltek. Olyan időben, amelyet egy író sem mert volna elképzelni, legkevésbé papírra vetni, nehogy véletlenül valóra váljon. Ez a II. Világháború kora.

1944-ben úgy tűnt, a háború milliófejű s feneketlen gyomrú sárkánya mindent felfal. Csak zabált és zabált. Életerős, katonaruhás férfiakat, védtelen nőket, ártatlan gyerekeket, reményvesztett öregeket, válogatás nélkül nyelte az emberhúst, amit vérből és könnyekből kevert itallal öblített le. Abban az időben még sokan hitték az Istent a keresztény liturgiák szerint, s nem kétséges, hogy a Jelenések Könyvének több lapját látták megelevenedni. Bizonyára a Papp fiúk édesanyja is buzgón imádkozott, egy görög katolikus pap húgaként remélte, talán kaphat némi protekciót a mennyek-béli postahivatalban. Sajnos imái felbontatlanul hulltak vissza a földre: mindhárom fiát besorozták.

A jogásznak készülő Ágostont, az orvosnak tanuló Miklós és a még középiskolás Lászlót Németországba vitték leventének. Itt már elárulhatom, ahogy a mesékben, úgy ebben a történetben is a legkisebb fiú lesz a főszereplő.

Papp László 1926-ban született, ugyanabban az évben, mikor névrokona, nemzeti büszkeségünk: bokszoló. A jóképű, szőke fiú nem kevésbé kedvelte és űzte mesteri szinten a sportot, s ha az élet meseszövése máshogy rendezi, talán ő is olimpiai bajnok lett volna: úszásban. De rá más sors várt.

Egyik reggel még a szomszéd tanítóképzőben látott barna hajú menyasszony jelöltjéről ábrándozott a matematikai összefüggéseket taglaló tételek felett, másnap már egy vonatban tartott Berlin felé, hogy megtanulja az egyetlen dolgot, amit az apja megtiltott neki: ölni.

 Talán a gondviselés, talán a végül célba ért anyai imák, talán a mesei fordulat lehetett az oka, hogy a háború még az előtt véget ért, mielőtt a három Papp fiút elvitték volna a frontra. Megérkeztek a felszabadítók és velük együtt a remény is. De ahogy azt már anno Csokonai is megírta: a remény csalfa. Míg Miklós és Ágoston nyugati fogságába kerültek, s emberséges bánásmódban volt részük, a legkisebb Lászlót az orosz fogság borzalmai várták.

Hideg, éhezés, reménytelenség és halál. A hivatalos adatok szerint 65.170-en, a nem hivatalosak szerint közel 200.000-en vesztek el a kietlen, szovjet télben nyomtalanul és örökre. De Papp László nem. Vagy nem egészen. A hajdúdorogi vetett ágy és az anyai meleg, elfogadó szeretet helyett egy jéghideg, deszkákból ácsolt barakk jelentette az otthonát 5 éven át. A korabeli feljegyzések szerint sokan már a fogságba vezető úton elvesztették az eszüket, László azonban halála napjáig emlékezett a kőre, ami párnája helyett párnája volt, s a vízre, amit, ha nagy ritkán mosdáshoz kaptak, még azelőtt megfagyott, mielőtt a lavórból kiöntötték volna használat után.

A többi néma csend. Soha nem beszélt róla többet senkinek. Mert a szavak teremtenek. S amiről nem beszélünk, talán meg sem történt. Talán csak a fantázia szüleménye, melyet egy lázálom vetített a látóidegekre. Az emlékek mélye bezárva maradt. Bezárva örökre.

1950-ben Papp László 24 évesen, csontsoványan és némán tért haza az ismeretlen messzeségből egy simára koptatott facipőben, amit egy jólelkű orosz nő adott neki. Anyai szíve nem bírta elviselni a fiával egy idős, meggyötrött vándor kisebesedett lábának látványát. László ugyanis mezítláb indult haza, mikor eljött az ideje a valódi szabadulásnak.

A legkisebb fiú, facipőben hazatért, s a történet itt be is fejeződhetne egy kedves népmesei lezárással, de a Gulágon töltött évek nem vesztek nyomtalanul a népmesei homályba. Az orvos apa hamar észrevette, hogy fiában valami örökre összetört, s bár szavai visszatértek, már nem volt ugyanaz az ember. Néhány hónap alatt testileg némileg felgyógyulva vágott neki a legkisebb fiú élete második nagy útjának, ami Budapestre vezetett. Tanulni és felejteni.

A Kereskedelmi Főiskolán a számok nyugtatóan ölelték körül a jóképű, titokzatos fiatalembert, akinek hamar nagy rajongótábora kerekedett a főként nőkből álló évfolyamon. Hiány volt fiatalemberekből, s Puczolló Erzsike, akiből bizonyára remek primadonna lett volna, hamar rabul ejtette László szívét.

Ha szerelmet nem is kapott a tundrán jéggé dermedt királyfitól, hűséget és gondoskodást igen. A legkisebb fiú a királylány oldalán otthonra és békére talált, s élete maradék éveiben vadászregények, illatos cigaretták és édes likőrök társaságában próbálta őrizni maga körül a csendet.

Nagyapám, idősebb Papp László örökre Szibériában maradt, csak a teste tért vissza, a lelkét egy 20 fokos fagyott reggelben hagyta, miközben élettelen fogolytársai arcán kereste a szenvedés értelmét. Egy hús-vér szellem volt csupán, de nélküle nem született volna meg édesapám, ifjabb Papp László, s nem lennék ma sem én, sem fiam a világon, aki nagyapám gyermekkori szakasztott mása. Vidám és jóképű szőke kisfiú, szemében reménnyel és örömmel.  Reménnyel egy olyan világban, melyet nem pusztít el vagy zár örök nyomorúságba a hatalom utáni oktalan sóvárgás újra.

Mikor Csernobil után alig 2 hónappal végstádiumú hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, nagyapám mosolyogva fogadta a hírt:

– No lám, már megint a szovjetek. De legalább most gyorsan túl leszünk rajta.

Boldogan élt még 2 hetet, majd meghalt.

gulag.jpg


Várfalvy Emőke versei a Papírhajón

Várfalvy Emőke: Avarfalvi mesék – 2. mese


Főoldal

2016. december 01.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png