Várfalvy Emőke
Avarfalvi mesék – 2. mese
Ödön nagyon nagy bánata, avagy a modern macskák nem esznek egeret. Vagy mégis?
Az Óhegyi Erdő alatt, ahol a Márgabányai és a Gergelyvölgyi kocsiutak keresztezik egymást, ott található Avarfalva. Tulajdonképpen semmi izgalmas nincs benne. Hacsak az nem, hogy Avarfalva nem széltében, hanem hosszában falu. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy a házak itt nem egymás mellett állnak, hanem egymás fölött, négy hosszú sorban, nevetgélve. Avarfalvát az unalmas felnőttek emeletes háznak neveznék. Pedig Avarfalva igazi falu. Benne 39 és fél lakással és sok-sok érdekes mesével, melyből ma elmondok neked egyet, ha Te is szeretnéd. Szeretnéd? Akkor figyelj!
Hassan, a göndör hajú kisfiú és Laczkó a falu csillagszemű gyereke épp az Avarfalva melletti focipályán rugdosták a labdát, amikor meglátták Ödönt, a cirmost. Ödön az avarfalvi fél lakásban élt, egy kényelmes, kockás pokróccal bélelt banános rekeszben. És mindenki jó barátságban volt vele, kivéve Szaniszlót. Ha macskát látott, a mérges szőrű keverék kutyusnak a megszokottnál is jobban égnek meredt zilált bundája, és jellegzetes mély hangján csak azt ismételgette:
– Hagy harapjak bele, hagy harapjak bele, hagy harapjak bele.
Persze Ödönt nem bántotta, de vele sem volt hajlandó szóba állni. Szaniszló ugyanis mindig hű maradt az elveihez: egy macska az nem kutya.
Na, de hol is tartottunk? Ja, igen! Szóval Ödön bánatosan baktatott a focipályához vezető ösvényen, és csendben motyogott magában. Hosszú macskabajsza szinte súrolta az ösvényt.
– Még hogy gömböc! Még hogy lusta! Én? Aki többször is körbejárom az avarfalvi kiskertet minden héten. Ugyan már!
Laczkó és Hassan letették a labdát. Odaszaladtak Ödönhöz, és aggódva simogatni kezdték.
– Mi a baj Ödön? Talán elfelejtett ebédet adni Zsuzska mama? Nem volt jó a májkrémes? – kérdezgették a fiúk felváltva.
– Jaj, nem, nem! – nyávogott Ödön, és leheveredett a fűre – Ételről szó se essék. Egy fél csirkét sem bírnék lenyelni, annyira szomorú vagyok. Azok a szemtelen egerek. Kicsúfoltak. Mikor épp a harmadik délelőtti szunyókálásomba kezdtem volna, odalopóztak a hátam mögé, és bogáncsokat ragasztottak a bundámba. Aztán, amikor felálltam, hogy megkergessem őket, vihogva körtáncot jártak körülöttem. Még egy gúnynótát is kitaláltak:
Ronda Gömböc Ödön,
macska vagy a köbön,
alig visz a lábad,
szádon májszaft szárad!
Nyalogasd a tejet,
nem fogsz te egeret,
beesel a kútba,
rád fér egy fogyókúra!
– Ezt énekelték. Nekem. Alig vagyok 15 és fél kiló. A nagymamám húsz kiló volt az én koromban. És egyáltalán. Mi az a fogyókúra? – kesergett Ödön, miközben a hátára fordult, hogy a fiúk a hasát is meg tudják simogatni.
Laczkó és Hassan összenéztek. Ők sem hallottak még a fogyókúráról, de abban biztosak voltak, hogy az valami nagyon szörnyű dolog lehet. Laczkó emlékezett rá, hogy amikor a legutóbb a nagypapája beteg volt, akkor valamilyen kúrát kellett csinálnia, amitől nagyon fájt a feje és egész nap csak feküdt. Még együttérzőbben nézett Ödönre, és hagyta, hogy a cirmos szórakozottan beleakassza a körmét a focinadrágjába.
Ahogy csendben töprengtek, arra jött a vörös hajú Katica és Dzsenifer, a bogárszemű nagylány. Vidáman nevetgéltek, amikor meglátták Hassant és Laczkót a fűben üldögélni Ödönnel az ölükben. A két lány odaszaladt, és letelepedett a fiúk mellé.
Hamarosan ők is megtudták, milyen szemtelenek voltak az egerek, és milyen nagyon elszomorították Ödönt.
– Fura – mondta Hassan –, nem tudom mi bajuk az egereknek a gömböcökkel. A labda is gömbölyű és jó, a dinnye is gömbölyű és jó.
– A túrógombóc is gömbölyű – vágott közbe Lackó, és megnyalta a szája szélét. – Anyukám sok tejföllel csinálja, és teszünk rá porcukrot is.
– Tejföl, cukor! – sóhajtott Ödön. – Jaj, ne!
A gyerekek gondolkodva üldögéltek, és közben felváltva simogatták a még mindig kedvetlen macskát.
– Én már hallottam erről a fogyókúra dologról – törte meg a csendet Katica, aki nagyon örült, hogy, bár ő volt a legkisebb a társaságban, mégis neki jutott eszébe a megoldás. – Az anyukám csinált is valami ilyesmit. Az biztos, hogy kell hozzá mérleg.
– De honnan szerzünk mérleget? – kérdezte Laczkó, és rögtön felpattant.
– Hát, talán a Zöldséges Bácsi kölcsön adhatná esténként, amikor nem használja – javasolta Dzsenifer bizonytalanul.
– És mit fogok én a mérleggel csinálni? – kérdezte Ödön is reménykedve, és felült, hogy megnyalja a jobb hátsó lábát.
– Azt nem tudom – mondta Katica –, de talán rá kéne állnod. Anyukám is mindennap azt csinálta. Utána mondjuk általában eléggé elszomorodott, és volt olyan is, hogy a mérlegre állás után elővett egy tábla csokit, és a felét megette, de ezt nem mindig csinálta, lehet, hogy ez nem a fogyókúra része.
– A csokievés az menni fog – kezdett egyre jobban felélénkülni Ödön.
– Akkor vágjunk is bele! – javasolta Hassan.
Aznap este, mikor a Zöldséges Bácsi bezárni készült, a gyerekek becipelték Ödönt a boltba, és megkérdezték, kölcsönvehetik-e a mérleget a fogyókúrához.
– És mit szeretnétek vele csinálni? – kérdezte a Zöldséges Bácsi mosolyogva.
– Hát, ha Ödön rááll, akkor le fog fogyni – magyarázta Katica határozottan. – Anyukám is mindennap többször felállt a mérlegre, amikor fogyókúrázott.
– És ettől lefogyott? – kérdezte a Zöldséges Bácsi csodálkozva.
– Azt nem tudom – válaszolta Katica.
– Talán próbálkozhatnátok néhány zöldséggel. Itt van például mindjárt egy szép káposzta – vett le egy nagy, gömbölyű fejes káposztát a Zöldséges Bácsi az egyik fölső rekeszből.
– De mit csináljunk vele? Mérjük azt is le? – csodálkozott Katica.
– Nem, dehogy. Adjátok oda Zsuzska néninek, hogy főzzön belőle levest Ödönnek. Ha ezt eszi, hamar megszabadul a zsírjától – válaszolta a Zöldséges Bácsi.
Ödön riadtan ült Laczkó karján. Még soha életében nem evett zöldséget. A káposzta pedig kimondottan ijesztőnek tűnt nagy, gömbölyű zöldségével. De nem mert szólni. Remélte, hogy valami csoda történik, és eltűnik a káposzta. Vagy a gyerekek felejtik el odaadni Zsuzska mamának.
Dzsenifer, Katica, Hassan és Laczkó hangos csevegéssel nyitottak be Zsuzska néni konyhájába. A mindig süteményekkel, befőttekkel vagy lekvárral foglalatoskodó Zsuzska néni épp egy nagy tepsi túrós rétest vett ki a sütőből. A gyerekek nagyokat nyeltek a finom, édes illattól, míg Ödön komótosan leugrott Laczkó öléből, és odatelepedett a konyhaasztal alatti kosárba. Zsuzska néni csodálkozva nézett először a káposztára, majd a gyerekekre.
– A Zöldséges Bácsi adta ezt a káposztát, hogy tessék belőle levest főzni Ödönnek – kezdett bele a magyarázatba Dzsenifer.
– Káposztalevest Ödönnek? Dzsenikém, a cicák nem nagyon esznek ilyesmit – mosolygott Zsuzska néni, és megtörölte a kezét a köténye sarkában.
– De akkor hogy fog fogyókúrázni? – kérdezte riadtan Katica.
– Fogyókúrázni? – kerekedett el Zsuzska néni szeme.
Ödön nyújtózott egyet, majd Zsuzska néninek is elmesélte, milyen gonoszul kicsúfolták az egerek. Látszott rajta, hogy még mindig nagyon szomorú, bár kicsit javult a kedve az idő közben elfogyasztott túrótól. Zsuzska néni összecsapta a kezét, majd lehajolt a konyhaasztal alá, és magához emelte a cicust.
– Ugyan, drágaságom, ne törődj azokkal a buta egerekkel. Én pont úgy szeretlek, amilyen vagy. Ilyen gömbölyűen s ilyen jó étvággyal. Ha Te nem lennél nekem, ki kóstolná meg először a süteményeimet, lekvárjaimat? – simogatta Zsuzska néni.
A kedves mosolyú, fehér hajú, gömbölyű nénike boldogan ölelte magához a cicát. A gyerekek meg jóízűen falatoztak a még langyos, porcukorral megszórt, friss túrós rétesből.
