Sándor Zoltán
Elveszett emberek
Az öregem harminckilenc éves korában tűnt el.
Azt hittük, már megint berúgott a közeli csehóban, időnként megesett vele.
– Majd hazaeszi a fene, ha elfogy a pénze, vagy kijózanodik valamelyik út menti fa alatt, az ördög enné ki a belét – mondta anyám, és bosszúsan legyintett.
Elmúlt egy nap, majd még egy, eltelt egy teljes hét, apám azonban csak nem jött haza. Naponta többször is körbejártam a környékbeli kocsmákat, hátha tud róla valaki valamit, de senki sem tudott róla semmit. Amikor felfogta, hogy egyedül maradt két kamasz gyerekkel, én tizenöt voltam, Violeta kettővel kevesebb, anyám napokig megállás nélkül sírt. Ha netán otthon volt, a húgom is csatlakozott hozzá. Kikészített az a sok bőgés, kurvára dühös voltam az öregemre, megfogadtam, ha egyszer hazatolja a pofáját, bizisten beverem neki.
De csak nem tolta haza.
Közben az emberek mindenféléket mesélni kezdtek apám titokzatos eltűnéséről.
Nagynéném azt híresztelte a környéken, hogy drágalátos bátyja biztos megelégelte anyámat, azért húzott el, és hagyott hátra mindent. Jól is tette! – így nagynéném. Az a hárpia világéletében kirívóan viselkedett, nyilván a mai napig összefekszik mindenkivel, aki egy kis érdeklődést nyilvánít iránta, mondogatta mindenfelé, ahol megfordult, piacon, boltban, fodrászszalonban. Nagyon jól emlékszik ő anyánkra nagylány korából, magyarázta, a kollégiumban csak az nem döngette meg, aki nem akarta. Szép Ana nem mindig a szép viselkedésével tűnt fel, hogy szépen fogalmazzak, szellemeskedett. Lehet, hogy mi nem is apám gyerekei vagyunk, vagy legalábbis én nem, csak az a minden hájjal megkent némber rászedte azt az áldott jó teremtést, azért is ivott annyit, mert tudta, bármennyire is jóhiszemű
volt, idővel csak felfogta, és megelégelte szegény, hogy más kölkét vagy kölkeit nevelje, és elment. Hibáztathatja ezért bárki is?!
Mintha bárki bárkit is hibáztathatna bármiért, nagynénémnek akkoriban azonban nyilvánvalóan gyógyírra volt szüksége lelkiismeretének megnyugtatására, s nem nagyon akad hatásosabb eszköz a lelki kínok orvoslására másvalakinek a szapulásánál. Nyakkendős férjével akkorra már mindent elrendeztek áttelepülésükhöz Kanadába, tartózkodási engedély, ottani munkahely és lakás biztosítása, az itteni vagyonuk eladása, annyi maradt csak hátra, hogy repülőre szálljanak.
Egy-két héttel azelőtt, hogy ez is megtörtént volna, összefutottam nagynénémmel az egyik parkban. Kettőnkön kívül éppen senki sem volt a sétányon. Amikor felismerte, hogy ki jön vele szembe, megpróbált kitérni az utamból, de mielőtt még elment volna mellettem, hirtelen odaugrottam hozzá és egy jókora turhával szemközt köptem. Úgy berezelt, hogy azt hittem, nyomban kipurcan. Levegő után kapkodva és kézelőjével arcát törölgetve, gyorsan eltipegett magas sarkújában.
*
Néhány évvel később, miközben egy este hazafelé igyekeztem, a szemeteskukák közül egy félkarú alkesz utánam kiáltott, hogy ismerte az apámat. Meghűlt bennem a vér.
– Kibaszott jó harcos volt – mondta. – Az nem sokat szarakodott a férgekkel, fül, kés, gége, és
szevasz! Meg hogy vedelt, uramisten, no meg a nőkkel is tudott ám bánni, jó néhány asszonyságot felnyársalt… Nem csoda, hogy amikor elfogták, a pöcsét és a tökeit is levágták és odavetették a kutyáknak. Miután pedig elvérzett, lenyisszentették a fejét, és futballoztak vele.
Reszketve hallgattam. Sokan rebesgették, hogy az öregem részegen bevonult valami szabadcsapatba és elment a háborúba. Egyesek szerint meggyőződésből tette, mások szerint meg fogadásból.
– Mikor… és hol történt mindez? – kérdeztem.
Válasz helyett felnevetett. Fuldokolva hahotázott.
– Hagyd abba, a kurva életbe, és válaszolj a kérdésemre!
De bárhogyan is kiabáltam rá, csak röhögött. Hisztérikusan. Idegőrlőn. Annyira felhúzott, hogy megütöttem. Aztán még egyszer. Meg még egyszer. Kirepedt a szemöldöke. Eleredt az orra. Kihasadt a szája. Vékony vércsík folyt végig az állán.
– Beszélj, te állat! – ordítottam rá, és fejbe rúgtam, de ő csak nevetett tovább eszeveszetten.
Elsötétült előttem a világ.
Két nappal később odafutott hozzám az utcán egy cigány kölyök és azt mondta, Békától azt hallotta, hogy Rettenetes Ivánt félholtan szedte össze a mentő, valaki alaposan megfingatta a vén szarost.
– És?! – kérdeztem.
– Béka azt üzeni, hogy tiszteli a belevaló csávókat – mondta a purdé, és átnyújtott egy cetlit, amelyen egy telefonszám állt. – Hívd fel azt a számot!
– Na, húzd innen a beled!– rivalltam rá, s közben a zsebembe csúsztattam a papírdarabot.
*
Akkortájt figyeltem föl arra, hogy Violeta húgom napról napra menőbb cuccokban jár. Egyik nap kilestem. Volt mit látnom. Iskola után a harctérről visszatért ürgékkel kavart. Odamentem hozzá, kiütöttem a kezéből a füstölgő cigarettát, és karjánál megragadva vezettem hazáig. Egész úton méltatlankodott, és azt kiabálta, hogy nem vagy az apám, te agyalágyult, engedjél el. Amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó, elengedtem a karját és egy jókora taslit kentem le neki.
– Nézzünk csak oda! – ordítottam. – Tegnap még a seggét sem tudta kitörölni, ma meg már úgy kéjeleg, mint az utolsó szajha, a kis kurvája! Hogy nem sül ki a szemed, te… ringyó! Ha apa itt lenne, kinyírna, mint a szart!
– Ha apa itt lenne, lehet téged nyírna ki! – pofázott vissza. – De nincs itt! Mert ki tudja, hol a faszban van! Vagy engedte, hogy kicsinálják, vagy kurvára nem érdekli, mi történik velünk! Úgyhogy ne moralizálj itt nekem… Te is ugyanolyan senkiházi vagy, mint az apánk volt! – üvöltötte.
Felpaprikázottan indultam felé, mondtam rá mindent, sivalkodva menekült át előlem a nappaliba. Az volt a szerencséje, a szerencsénk, hogy anyánk közénk állt, különben ki tudja, mit teszek vele.
Anyám az ő pártját fogta. Merthogy ezekben az ínséges időkben mindenki a maga módján találja fel magát. Ezt mondta. Meg azt, hogy senkit sem szabad elítélni.
– Én egész álló hónapban napi nyolc órán át megállás nélkül dolgozom, s mire kézhez kapom a béremet, örülök, ha öt márkát is ér. Ki a nagyobb hülye? – kérdezte, mintha valami bölcs filozófus lenne.
A fatertól a tizedik házassági évfordulójukra kapott vázát a szemközti falhoz vágtam, és elviharzottam otthonról. Mielőtt azonban becsaptam volna magam mögött az ajtót, eléggé hangosan, hogy mindenki meghallja, annyit még bekiáltottam, teszek róla, hogy ne legyen ez a lakás kurvapecérek tanyája.
Anyám nyilván nemcsak a lánya, hanem önmaga számára is igazolást keresett. Akkoriban háromhavonta cserélődtek nála a férfiak, az egyik nagyobb lúzer, mint a másik. Mindegyikük nagy lehetőségként toppant be az otthonunkba, de valamennyiről gyorsan kiderült, hogy vagy csóró és élősködni akar, vagy egy imbecillis majom – esetleg mindkettő egyszerre. Volt köztük mindenféle fajta alak: kidobó, hivatalnok, jegyellenőr, vízszerelő, zeneművész. Aztán kiderült, hogy egyik sem volt egészen az, aminek kiadta magát. A kidobó rendfenntartás helyett éjszakánként inkább rulettezett. A vízszerelő csak megszokásból járt el reggelente otthonról, ha lett is volna mit szerelnie, nem volt, aki fizessen neki érte, úgyhogy rendszerint bebújt valamelyik restibe és várta a munkaidő végét. A jóképű jegyellenőrt futballhuligánok összeverték az egyik éjjeli járaton, amikor a jegyüket, bérletüket kérte, hetekig nyomta a kórházi ágyat, anyám mindennap bejárt hozzá, hogy aztán az ipse onnan nem hozzánk, hanem az egyik nővérhez menjen. A folyton kölniillatú aktakukacról kiderült, hogy anyám boldogítása helyett szívesebben veri a farkát a hugicám szennyes bugyiját szagolgatva. A zenész művészete pedig abban rejlett, hogy kiválóan tudta reggeltől estig hallgatni a tévében és a rádióban az idegesítőbbnél idegesítőbb kornyikálást, míg várta a nagy ajánlatot.
Anyám mindegyiküket megsiratta. Aztán gyorsan el is felejtette, mert közben megtalálta az igazit! Három évig zajlott ez így, mire ráébredt, hogy igazából nincs is igazi, mindegyik férfi faszfej, kivéve talán apámat, tudta az, mit csinál, így mondta anyám, és apám példáját követve piásüveget ragadott – az évek óta szedett dilibogyói mellé.
*
A húgom a pofon után egy életre megutált. Azon a nyáron iratkozott be a gimnáziumba, de már első év végén otthagyta, mert teherbe esett. A kurva édesanyját! – üvöltöttem, amikor megtudtam. Anyám akkor is az ő oldalára állt. Megesett, ez ellen már semmit sem tehetünk – mondta. Egyik percben meg volt hatódva, hogy nagymama lesz, a másikban pedig meg volt rémülve, hogy ilyen öreg.
Egy ilyen állapota során mondta el, hogy egyik munkatársától azt hallotta, hogy apám szakállat növesztett és csatlakozott egy országot-világot járó cirkuszos trupphoz. Többen is látták vidéken tőrt dobálni egy gyönyörűséges hölgy köré.
– A lánynak fenékig érő, ébenfekete, hullámos haja van, ráomlik melleire, a produkcióban mindössze csak egy parányi piros bugyit visel, alig takarja el a punciját…
– Fater?! Kést dobál?! Ugyan már…
– Miért ne?! Hiszen mészáros.
Anyámnak semmi kétsége sem volt afelől, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy hallotta. Ő kezdetektől biztos volt abban, hogy apám él és virul valahol.
– Bizony így van, elment egy csitrivel, akinek feszesen áll a csöcse és kemény a segge, mint a traktorgumi – sziszegte, és dühösen beledöfte a kést az éppen feltrancsírozott csirkébe. A jó ég se tudta követni, mikor milyen a kedve, hol el volt szállva a boldogságtól, hol pedig maga
alatt volt, és azzal fenyegetőzött, hogy kiugrik az ablakon a hetedikről. Egyszer kinyitottam neki a kétszárnyas ablakot, hogy ugorjon már. Állt legyökerezve a szobában. Teljesen lefagyott.
– Ugrasz, vagy csukjam be, mert hideg van? – kérdeztem tőle. Állt még egy percet, majd szó nélkül a konyhába ment és bevéste az aznapi adagot. Lehet, hogy még a másnapit is.
Állapota miatt anyám nem sokára munkafelesleggé vált a vállalatban, ahol szalagmunkásként dolgozott majdnem húsz éven át. De az is lehet, hogy munkafelesleggé válása miatt került ebbe az állapotba. Már nem emlékszem. Húgom terhességének előrehaladása miatt gyorsan ki kellett találnom valamit. Íróasztalfiókom aljáról előkerestem Béka telefonszámát.
Kezdetben a szomszédságban levő focipálya környékén terítettük a cuccot, de gyorsan terjeszkedtünk, és lassan-lassan a város nagy részét bevettük: kávézókat, stadionokat, iskolákat, kollégiumokat láttunk el. Hiányzásaim miatt hamarosan kidobtak a suliból, de nem panaszkodom, volt lé szépen.
*
Mint máskor is oly sokszor, a pinceklubban voltunk, a srácokkal súlyoztunk, Paraszt meg a klozeton Pankerkát fűrészelte, amikor betoppantak a zsaruk. Sorra felugráltunk, de néhány hatásos fejbekólintás meggyőzött bennünket, hogy maradjunk veszteg. Paraszt sem úszta meg, az egyik fakabát berúgta az ajtót, gumibotjával nagyot húzott a szerelmeskedők közé, és rárivallt Parasztra, hogy tegye el a cerkát.
Az egyik, nyilván a vezetőjük, odajött hozzám, végignézett rajtam, s intett, üljek le a súlyzópadra.
– Mennyit nyomsz?
– Attól függ… Ötven, hatvan…
– Szép.
Körbenézett.
– Halljátok, jó nektek itt! Még a bombáktól is védve vagytok… Hogy megy az üzlet?
– Hát úgy… – mondta Kopasz.
– Azt mondod: úgy? Nem kell annyira szerénykedni. Szépen lefedtétek a várost. Pia, cigaretta, gandzsa, ez-az… Hány év is járna ezért?
– Béka rendszeresen törleszt – szóltam közbe.
– És te, nagyokos, azt gondolod, ennyi elég? Erkölcs, bűntudat, ilyesmi nem szorult belétek?!
– Mondjad, mit akarsz! – szakítottam félbe.
– Sietős a dolgod?
Nem szóltam semmit. Szétnézett, és gumibotját a vállamra eresztette.
– Rendben, akkor ne szarakodjunk sokáig ezzel a patkánynépséggel. Lenne egy meló a számotokra…
– Milyen meló?! – k érdeztük többen is egyszerre.
– Semmi különös, néhány túrósfejűt kell móresre tanítani.
– Mégis hogyan?
– Fogtok néhány üveg Molotov-koktélt és behajigáljátok a pékségeikbe és cukrászdáikba.
– De… Honnan nekünk ez a szar?!
– Kaptok.
– Ezt meg kell beszélnünk Békával.
– Béka tud róla. Le van rendezve.
– Mégis… miért?!
– Miért? Miért? Miért hajigálja ránk a NATO a szaros bombáit? Csak azért!
– Fiúk, mit gondoltok? – fordultam a srácok felé.
Fejüket csóválták. Egyik sem mondott semmit.
– Mi ezt nem vállaljuk.
– Pedig vállalni fogjátok, különben fejenként két-három évre bevarrlak benneteket.
– Akkor… akkor jó páran közületek is oda kerülnek!
– Hallottátok, fiúk, a kis szaros megfenyegetett bennünket. És nem fogad szót. Mi legyen?
Mielőtt még bárki is bármit mondhatott volna, akkorát sújtott le a vállamra a gumibottal, hogy azt hittem, nyomban ott maradok. Társai meg a srácokat kezdték ütni-verni, öt percig se tartott, Kopasznak a jobb szeme becsukódott, Pankerkának kirepedt a szája, a többieknek is mind-mind feldagadt az arca, háta, püffedések és kék-zöld hurkák keletkeztek a lábukon, hátukon, karjukon, én a bal karomat alig tudtam felemelni, és úgy zúgott a fülem, hogy minden szó többszörösen visszhangzott a fejemben.
– Meggondoltátok-e magatokat? Vagy tartsunk házkutatást? – Végignézett rajtam. – Ki törődik majd akkor a faszpörgettyű hugicával és a kis fattyával? Kénytelen leszek én? Mondjuk az elsőhöz lenne gusztusom…
– Eszedbe ne jusson, mert…
– Mert?! Mert mi lesz? Megakadályozol, takonypóc?
Sokáig farkasszemet néztünk, míg csak harsányan fel nem nevetett. Mintha csak jelre vártak volna, társai is kórusban felkacagtak.
*
Két rabszállítóba taszigáltak bennünket. Az egyik a város túlsó részébe ment, a másik, a miénk, pedig a környéken maradt. Nem volt hosszú utazás. Mielőtt akcióba küldtek volna bennünket, egyegy fekete símaszkot dobtak felénk, húzzátok fel, utasítottak, a kezünkbe nyomtak egy-egy botot és annyi robbanószerkezetet, amennyit csak magunkkal tudtunk vinni. Kétszáz méterre a legközelebbi pékségtől parkoltak le egy elhagyott épület előtt a sötétben.
– Induljatok! – tereltek ki bennünket a járműből. Alig mentünk el néhány lépést, amikor egy hatalmas detonáció robaja rázta meg a környéket. A közeli épületek ablakai teljesen beleremegtek. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a mellettünk magasodó tömbépület kimozdult volna a helyéből, és mindenestül ránk akarna dőlni.
– A büdös kurva anyjukat! – káromkodott Kopasz.
– Gondoljatok erre, amikor megszórjátok a metszett faszúak üzleteit – buzdított bennünket a mocsok fakabát.
– Gyerünk! – szóltam a fiúknak, nem volt kedvem sokáig szarakodni. – Beverünk néhány kirakatot, bedobunk egy-két üveget, és húzunk haza a picsába!
Többnyire így is történt. Nagyon gyorsan dolgoztunk. Ketten beverték az ablaküvegeket, ketten a létrejött nyílásokon bevágtak egy-egy lángoló Molotov-koktélt, és már rohantunk is a következő helyszínre. Rekordidő alatt elintéztünk három pékséget és két cukrászdát a környéken. Az utolsónál gondok merültek fel. Voltak odabenn. Egyikük közülük a volt osztálytársam, Juszuf. Az apjáé volt az üzlet.
– Meneküljetek! – kiáltottam, mielőtt bevágtam a robbanószert.
A többiek futottak is a hátsó kijárat felé, csak Juszuf állt szótlanul a lángok mögött.
– Húzd el a beled, a kurva életbe! – ordítottam, lehet egy kissé fel is tűrtem az álarcot, hogy jobban halljon, már nem emlékszem, szerencsére kapcsolt a marhája, és mielőtt még a lángok elérték volna, elfutott. Eszeveszetten loholtam hazáig. A botot az egyik, a símaszkot egy másik szemeteskukába dobtam és mindkettőt meggyújtottam. A húgom a nappaliban teával itatta az ágyban fekvő kicsit, meg volt fázva, vagy mi. Odamentem hozzá, letérdeltem a puff elé, és se szó, se beszéd, szorosan átöleltem.
– Hagyjál már, te faszfej! – rivallt rám, és ellökött magától. – Mi a kórság ütött beléd?! Majdnem a gyerekre öntöttem a forró teát!
– Hülye luvnya! – sziszegtem, és feltápászkodva fejbe kólintottam. Az ágyra esett. A teás bögrét kiejtette kezéből, a folyadék pedig szétfolyt a szőnyegen. A négyéves gyerek sírva fakadt.
– Balfasz állat! – ordította Violeta.
– Kussoljál, bazd meg! – és bekapcsoltam a televíziót. A közszolgálati csatornán éppen híradó
ment.
– Most kaptuk a hírt, hogy a város különböző pontjain ismeretlen tettesek Molotov-koktélokkal felgyújtották több albán nemzetiségű polgár pékségét és cukrászdáját – mondta a nyakkendős ürge.
Felhangosítottam a készüléket. – Az anyagi kár tetemes, szerencsére eddigi értesüléseink alapján emberáldozatot nem követelt a barbár cselekedet. Rendőri feltételezés szerint elégedetlen polgárok csoportja állhat az eset mögött. Az emberek ily módon fejezték ki elégedetlenségüket a NATO országunk ellen intézett légi támadásai miatt. Riporterünk a helyszínen van. Hallgassuk, mit tudott meg.
A tévéképernyőn egy fiatal bemondónő jelent meg.
– Itt van mellettem az ügy felgöngyölítésével megbízott rendőrfőnök, őt kérdezem, mit sikerül eddig kivizsgálniuk.
A tetves szarzsák tűnt fel a rüfke mellett.
– Névtelen bejelentés alapján perceken belül a helyszínre érkeztünk és a tűzoltóságot is riasztottuk, így sikerült elkerülni a nagyobb anyagi kárt.
– Filip – mutatott a gyerek a tévére.
Húgomra néztem, aki elfordította a tekintetét.
– Az elkövetőket sajnos nem sikerült tetten érnünk, de a támadások módja és szinkronitása arra enged következtetni, hogy jól megszervezett, előre kitervelt akcióról van szó. Megértjük az emberek elkeseredését az imperialista gonosztevők bombázásai miatt, de ez nem jogosít fel senkit sem arra, hogy mások életének a veszélyeztetésével és vagyonának az elpusztításával próbáljon érvényt szerezni igazságérzetének. Az igazságtalanságot nem lehet újabb igazságtalanságok elkövetésével orvosolni.
Országunk jogállam, nemzeti, faji, vallási és egyéb hovatartozásától függetlenül minden állampolgárát egyforma jog illet meg, és…
Kikapcsoltam a készüléket.
*
Öt évet kaptam. Gyilkossági kísérlet, nemzeti, faji, vallási türelmetlenség szítása, súlyos testi sértés, garázdaság, erőszakos viselkedés, lopás, kábítószer-kereskedelem, bűnözői szervezetben való részvétel, meg a tököm tudja még mit nem varrtak a nyakamba. A vádirat felolvasásakor úgy éreztem, hogy rám kenik az utóbbi néhány év valamennyi felderítetlenül maradt ügyét.
Az ítélethirdetésre anyám is eljött. Akkor már rég semmilyen téren nem lehetett rá számítani.
Gyógyszerezett és ivott, reggeltől estig ruhákat próbálgatott és régi fényképeket nézegetett. Naponta ezerszer elmondta mindenkinek, aki a közelébe került, hogy ő milyen szép nagylány volt, hívták Párizsba divatkifutókra, meg lehetett volna tanítónő, alig egy éve maradt még csak hátra, amikor otthagyta a főiskolát, de ő mindezek helyett apámat választotta. És nem bánta meg, mert apám igazi férfi volt, mondta, a fene enné ki a belét, bárhol is legyen, tette hozzá mindig.
Kaptam öt percet, hogy elbúcsúzzak tőle.
– Csinos vagy – mondtam neki.
Térdig érő fekete szoknya és világos drapp blúz volt rajta.
– Aha – mondta.
Fél percnél tovább nem bírtam üveges tekintetét.
– Ne haragudj, anya – mondtam, és lehajtottam a fejem.
– Én… Én nem haragszom senkire. Én… Én senkire sem haragszom…
Átöleltem. Szorításomból a börtönőr szabadította ki, jelezve, hogy letelt az idő.
– Ég veled, anyám – mondtam elcsukló hangon.
– Szia, kisfiam – köszönt egykedvűen.
*
A húgom egy évvel később látogatott meg. Nagyon meglepődtem, amikor az őr értesített, hogy látogatóm van. Megszoktam már, hogy hozzám senki sem jár, engem senki sem hív és nekem senki sem ír. A külvilágtól teljesen elszakadva teltek napjaim.
Amikor a vendégfogadó szobába vezettek, a húgom már az egyik asztalnál várt. Sötét napszemüveg volt a szemén, megviseltnek tűnt.
– Szia! – mondta, amikor helyet foglaltam.
– Ez aztán a meglepetés. Bevallom, nem vártalak.
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Nincs sok időm… csak valamit… valamiket el kell mondanom…
– Hogy van anya?
– Nos… ez az egyik.
– Mit akarsz mondani?
– Anya meghalt.
– Micsoda?!
– Már két hete… Sajnálom.
– Sajnálod?! És én?! Nekem nem volt jogom tudni?!
A fájdalomtól és dühtől belebokszoltam az asztal sarkába.
– De igen, csak… sok minden összejött, beszéltünk az ügyvédeddel, és…
– Milyen ügyvédemmel?! Azzal a szarzsákkal, akit kineveztek mellém? Az egész egy ócska színjáték volt! Te is tudod!
– Kérlek…
– Ne kérjél te tőlem semmit! Ez egyszerűen…
Nem fejeztem be a gondolatomat.
– Tisztességesen eltemettük – szakította meg a csendet.
– Eltemettétek?! Mégis ki az a ti?!
– Én meg… Filip. Meg a gyerek! Meg se ismernéd már, óvodába jár…
– Azzal a fingzsákkal kavarsz?! Azt a leborult kurva úristenit!
Lehúztam a szemüvegét. Ahogy gondoltam is, a jobb szeme körül egy kékes-lilás monokli éktelenkedett.
– Ezt is tőle kaptad?
– Van valami gond, asszonyom? – kérdezte az őr.
A húgom megrázta a fejét.
– Ni… nincs. Minden rendben – mondta, és megigazította a szemüvegét.
– Minden rendben… – ismételtem meg szavait gúnyosan. – Ha kiszabadulok innen, kinyírom azt a faszingert!
– Te sose változol meg! Ugyanolyan hülye maradtál, mint amikor egy éve behoztak ide. Nőjél
már fel, és hagyjál bennünket békén! Ha nem bírsz magaddal, kérj segítséget! Gyógyíttasd magad!
Barom… Egyébként meg az a faszinger a sógorod!
– Micsoda?! Ezt nem hiszem el…
– Neki sem könnyű. Fogalmad sincs, mi zajlik most odakinn. Forradalom, vagy mi a fasz…
– Te… te még véded… Ezt kurvára nem hiszem el. Hol az a vagány kiscsaj, aki az ujja köré csavart egy tucat pasit egyszerre? Vagy arra indulsz be, ha féltékenységi rohamában összever, aztán meg sajnálkozva ajnároz?
Nem válaszolt. Néhány percig csendben ültünk.
– Van még valami – mondta.
– Éspedig?
– Anya rám hagyta a lakást. Tudod, az ő nevén volt, és… eltartásit kötöttünk… Nem sokkal azután, hogy téged lecsuktak.
– Ennyi?
– Nézd, te nem érted, de a helyzetem nagyon összetett…
Felálltam és intettem a börtönőrnek, hogy vezessen vissza a cellába. Mielőtt eltűntünk volna a
cellákhoz vezető hosszú folyosón, az ajtóküszöbről egy pillanatra még láttam a húgomat. Ott ült, ahol
hagytam. Mereven nézett maga elé.
*
Szabadulásom után egyszer felhívtam Violetát. Az unokaöcsém vehette fel a telefont. Kerestem az anyját. Azt mondta, dolgozik. Megadtam az akkori ideiglenes számomat, és arra kértem, mondja neki, hogy hívjon fel. Néhány napra rá fel is hívott. Tartózkodó volt. Visszafogott. Kérdeztem tőle, találkozhatnánk-e, azt mondta, a héten nem ér rá, majd jelentkezik, ha lesz szabadideje. Azóta sem jelentkezett, legalábbis addig nem, amíg azt a számot használtam.
Igaz, én sem.
A tanácsát mindenesetre megfogadtam. Úgy döntöttem, részt veszek egy konfliktuskezelő, lényegében agresszivitást csökkentő tréningen. Kezdetben eléggé viccesnek tűnt a sok süket duma a probléma gyökeréről, meg a félreértések elkerüléséről, de csak volt valami hatása, az elkövetkező négy év alatt mindössze egyszer balhéztam össze a dutyiban.
Délutáni szabadidős tevékenység folyt. A közösségi teremben egy nemrég érkezett skinheaddel sakkoztam.
– Kérdezhetek tőled valamit? – kíváncsiskodott.
– Kérdezz. Sakk! – mondtam neki.
Elmozdult a királlyal, közben nyilván a megfelelő szavakat kereste.
– Igaz, hogy Hentes Péró a faterod volt?
Meghökkentem a kérdés hallatán. Néhány másodpercnyi szünet után válaszoltam.
– Igaz. De mit jelentsen az, hogy volt?
– Nyoma veszett, ugye?
– Így van, de az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy volt.
– Igaz, de én hallottam egy történetet róla… nem tudom, te tudsz-e róla, nem valami szívderítő…
– Mondd el!
– Te akartad. Szóval… Azt hallottam… azt mesélték, hogy az öreged kártyaadósságba keveredett,
és a tartozása miatt kinyírták…
– Te szórakozol velem?!
– Nem… Begyűjtötték, amíg egymagában bócorgott haza valamelyik kocsmából, elhurcolták a városon kívül, térdig híg betonba állították, megvárták, amíg a beton megszilárdul, közben égő cigarettával sütögették a testét, és arról beszélgettek, hogy a nagy halak imádják kiszippantani a vízihullák szemét, ha meg szerencséje van, akkor még mielőtt kimurdelna, egy csuka bekapja a farkát, ezzel bedobták a folyóba.
– Ki a fasztól hallottad ezt?!
– Állítólag a betonozásban részt vevő egyik geciláda mesélte el az esetet ittasan. Később neki is nyoma veszett. Én a másik blokkban ülő egyik tesótól hallottam. A táblára meredve, bizalmasan mesélte a rémtörténetet. Amikor befejezte, az arcom magasságába emelte tekintetét. Hosszasan néztünk egymás szemébe, mielőtt elcsattant a pofon. A grabancánál fogva magamhoz húztam, és ökölbe szorított kézzel hadonászva a fülébe mormogtam, ha meghallom, hogy ezt bárki másnak elmesélte, kitaposom a belét. Fenyegetőzésem nem tartott soká, két őr a karomnál fogva megragadott és egyenesen a magánzárkába vezetett, hasztalan ellenkeztem és rúgkapáltam. Még a sakktáblát is fellöktem.
A bábok szanaszét gurultak a köves padlózaton.
*
Szabadulásom után egy rehabilitációs program révén kaptam munkát az építőiparban. Mindenes vagyok. Többnyire az állást szerelem, a maltert keverem, de szükség esetén összetettebb feladatokat is el tudok látni: falazok, simítok, fugázok. A börtönben megtanultam ezt-azt. Számos könyvet is elolvastam! Szórakoznak is emiatt rajtam eleget a munkatársak, én vagyok az egyetlen malterkeverő, aki pornómagazinon kívül más olvasnivalót a kezébe vett, mondogatják röhécselve, néha kifordítják a szatyromat, hátha találnak benne egy izgalmas könyvet.
Kezdetben a munkásszállón laktam. Miután kissé összeszedtem magam, kivettem egy garzonlakást. Eléggé egyhangú életet folytattam: munka, otthon, munka, otthon, ritkán leültem egy padon valamelyik parkban, elszívtam egy cigarettát, néztem az embereket, ennyi. Valamivel jobb lett, miután összegyűjtöttem a pénzt egy kis televízióra.
A régiek közül senkit sem kerestem fel. Békáról még a börtönben hallottam, hogy kinyírták valami utcai leszámolásban, a többiek pedig vagy valahol ültek, vagy feladták a pályát, hozzám hasonlóan tengődtek, a rámenősebbek esetleg alkalmazkodtak az új időkhöz, de az már nem az én világom volt. Nem tudtam róla semmit.
Munkába vagy hazafelé menet mindig az egyik közeli kisboltban vásároltam be. Dohány, kenyér, sör, újság, tejföl, szalámi, kenyér, általában ilyesmit vettem, néha valami készételt, ha volt kedvem baszakodni a felmelegítésével. Egy törékeny, aranyos lány dolgozott ott, ha reggel mentem, ha este, mindig ő volt egyedül a boltban. Elnéztem néha, amikor érkezett a kenyér, hozták a tejet, cipelni kellett a gyümölccsel teli ládákat, italosrekeszeket, a szállítólevelet aláírni, ellenőrizni mindent, ezt idetenni, azt odatenni, miközben vagy tíz nyugdíjas lihegett egyszerre a nyakába. Nem csoda, hogy általában ideges volt. De ha netán üres volt a bolt, mindig kedvesen fogadott és segítőkészen viselkedett velem.
Egy alkalommal éppen úgy fordultam be, hogy zsúfolásig megtelt az üzlet, ráadásul még a tulaj is ott volt, és mindenki előtt felháborodottan ordított a lányra, hogy semmirekellő, nem képes időben kiszolgálni a vevőket, minden csupa kosz, takarítson rendesen, meg ez nincs a helyén, az nincs a helyén, ha nem akar tisztességesen dolgozni, akkor holnaptól nincs is rá szükség, ebben a pillanatban legalább ötvenen szíves-örömest belépnének a helyére, fogalma sincs, milyen szerencsés, a hálátlan anyja-úristenit a munkakerülő teremtésének, és így tovább és így tovább ebben a hangnemben. Amíg bírtam cérnával, hallgattam, de nem sokáig tartott, a grabancánál fogva odanyomtam a falhoz, és azt mondtam neki, hogy ha ebben a kibaszott minutumban nem hagyja abba, és nem kér bocsánatot a lánytól, letépem a heréit, a hentespultba dobom és kiírom, hogy akciós áron megvásárolható! Meglepte a reakcióm, köpni-nyelni nem tudott. Ijedten a szintén megszeppent lányra nézett, és csak bólintott. A lány gyorsan folytatta a munkát, én meg leléptem.
Napokig kerültem a boltot, a messzebbibe jártam. Magam sem tudom, miért. Nyilván szégyelltem magam. Meg talán kicsit attól is tartottam, nehogy feljelentsen a gennyzsákja. Semmi kedvem sem volt visszakerülni a sittre. Egyik esti bevásárlás után éppen kifordultam az üzletből, amikor leszólított.
– Miért kerülsz el mostanság? – kérdezte mosolyogva. Nem a megszokott bolti szerelés volt rajta, hanem kék miniszoknya és egy fehér kis blúz. Mutatóujját szőke hajtincsébe tekerve forgatta.
Megvontam a vállam.
– Nem hívsz meg egy kávéra? – kérdezte kisvártatva. Az utcán ácsorogtunk.
– De, de – makogtam.
Beültünk az első kávézóba. Zavarban voltam, fogalmam sincs, miket hadováltam össze, ő meg mindvégig mosolygott. Erre határozottan emlékszem. Gyönyörű volt. A következő alkalommal a városközpontban találkoztunk. Pizzázni mentünk. Egész este apámról meséltem neki. Utána bántam is egy kicsit, mit kellett annyit beszélni az öregemről. Nem egy felemelő
téma. Őt nyilván nem zavarta. Ezt abból gondolom, hogy vacsora után különösebb noszogatás
nélkül feljött a lakásomra.
Fél éven belül összeházasodtunk. Úgy ítéltük meg, hogy takarékosabb lesz, ha felmondom az albérletemet, és hozzá költözöm. Az édesanyjával élt egy másfélszobás panelben a külvárosban. Kislány volt még, amikor meghalt az apja.
*
Továbbra is az építőiparban dolgozom. Az asszony előrehaladt a ranglétrán. Ma már egy bevásárlóközpontban dolgozik. Van két gyerekünk. A fiunk kilenc-, a lányunk meg hétéves. Iskolába járnak. Anyósom tavaly szélütést kapott, lebénult a jobb fele és nem tud beszélni. Maga alá piszkol, és éjjel-nappal egyfolytában nyög. Az orvos szerint mindig kellene, hogy legyen mellette valaki, de ezt nem mindig tudjuk megoldani. Kinek munka, kinek iskola. Meg hát úgysem megy az el már sehová. Abban az utazásban, ahová még elmehet, akkor sem tudjuk megakadályozni, ha mind a négyen szüntelenül ott ülünk mellette.
Mostanában többnyire a központban dolgozunk. Az itt felépítendő felhőkarcolóknak készítjük elő a terepet. Kedvenc napszakom az ebédszünet a munkahelyen. Ha csak tehetem, elhúzom. Félrevonulok, leülök a folyóparton egy padra, falatozok, nézem a vizet és a körülöttem nyüzsgő embereket, különösen a futókat. Nagyon divatba jött a jogging. Bármerre nézel, valaki fut, szalad, lohol elcseszett élete után.
Azt hiszi valamennyijük, hogy egyszer még sikerül utolérnie.
Gyakran eszembe jut apám. Kártyaadósságba keveredett volna? Nem tudom, de nem hiszem,
egyszer sem láttam őt kártyázni. Felcsapott volna cirkuszosnak? Ez már közelebb állna hozzá, egész élete egy nagy cirkuszi mutatvány, de a kést állatboncolásra meg jószágnyúzásra használta. Nő… Talán, de ez inkább anyámról árulkodik. Azt sem hiszem, hogy elment volna a harctérre, nem rá vallana. Eléggé apolitikus volt, mindig szidta őket, a régieket is, hát még azokat, akik kirobbantották a háborút… A maiakat is szidná. Mint a bokrot! Ideépítik ezt az üvegfaszt, a fene se tudja, mi lesz belőle, meg kinek készül. Lényeg, hogy az egész központot föltúrják, néhányan hülyére gazdagodnak belőle, a pórnép meg majd még tapsikol is nekik… Igazságtalan? Az, de mi nem az ebben a kibaszott életben?! Mondhatom én, hogy igazságtalan, hogy a beton keményebb, mint a fejem, de ezen nem fog változtatni az, ha a betonba verem a fejem… Úgyhogy… leszarom.
Szóval… olykor eszembe jut az öregem. Ülök itt egymagam, s egyre inkább felülkerekedik bennem az a meggyőződés, hogy mégiscsak annak a lepcses szájú nagynénémnek lehetett igaza. Tőlünk menekült el. Anyától, Violetától és tőlem. Lehet, hogy egyenesen Kanadába. Vagy Ausztráliába. Esetleg Új-Zélandra. Az Óperenciás-tengeren túlra. Talán…
Nem neheztelek rá. Harminckilenc évesen már nem. Igyekszem megérteni. Mégis… szívesen elbeszélgetnék vele. Igazából folyamatosan azt teszem. Ülök a padon, rágom az olcsó szalámiból készült szendvicsemet, és az érzéseiről faggatom. Olykor megfordul a fejemben, hogy a kukába dobom a reggelimet, beállok a futók közé, és addig futok, amíg utol nem érem.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
