Prózák

 

 Terey_meret.jpg

 

Térey János

 

Én voltam, de még nem derült ki*

 

Marie-Claire: Elterjedt a hír, hogy egy zombi-apokalipszisben forgatsz a nyáron. Mesélnél arról, hogyan jött ez? Nem lesz ez túl éles váltás a Hamlet meg a Saul fia után?

Alex: Lehet, hogy az lesz. De hiszek benne. Én azt tartom Borombovics legzseniálisabb ötletének, hogy pont ezek a ma már nem létező falvak jutottak eszébe, amiket kipusztított a török. Hogy a fölégetetett falvak lakossága térjen vissza a medencébe, és keresse meg a régi helyét... Mindenki ismeri ezt a vidéket. Ide kirándulni és borozni járunk. Pedig van egy múltja is. Amiről nem beszélnek.

Marie-Claire: Ugyanúgy lépsz színpadra ezután is, mint azelőtt?

Alex: Igen, hiszem és vallom, hogy ugyanúgy. De tudnunk kell, hogy ebben az országban csakis az kell, ami rikító. A népszerűségért rikítanod kell. Valaminek errefelé kötelező nagyon valamilyennek lennie. Vagy elemien brutálisnak, vagy meghökkentően mélynek, vagy nagyon popnak. A Káli holtak ilyen lesz, egyszerre brutális és pop. Viszont ha nem túlzol, ha nincs például elrajzoltan parodisztikus iránya a munkádnak, arra már nem úgy reagálnak az emberek. Számomra mostantól épp az érdekes, ami nem nagyon durván valamilyen. Nem az árnyalatok, a finom rezdülések felé megyünk. Mindez hamarosan le fog tisztulni. Fogalmam sincs, hogyan. De kivárom. (Egy interjúból)

 

Próbáról jövök, mérsékelten lealázva és hullafáradtan. Én vagyok Karl Moor a Haramiákból. A jelenet végén mint a fiatalkorú bűnözők vezére kell egy apró monológot előadnom, kicsit csalódottan. Gróf István rendez. Nem szeretjük, ha az igazgató rendez, ennél csak az rosszabb, ha játszik. Mármint ha a saját színházában játszik. Nem azért, mert nem jó színész – nagyon jó színész –, hanem mert olyankor nem látja magát kívülről. Magát, és az előadást sem. Ahogyan én sem magunkat a körítéstől.

           Na, szóval én megpróbáltam úgy mozogni, úgy viselkedni, mint a fiatalkorú bűnözők energikus vezetője. Éppen egy falon kellett fölmásznom. Gróf igazán nem finnyás, előtte megint fölment rajta ő is, előjátszott nekem, és csak fél pillanatra csúszott meg a keze egy vaskampón.

             Szóval kúsztam, kúsztam csak fölfelé, és a lámpák felé emelt arccal daráltam a bűnbánó szövegemet:

            „Ne is figyelj oda rájuk, égi bosszúálló!... Én nem tehetek róla! Ahogy te sem tehetsz róla, hogy a pestis, az éhezés meg az árvíz nem csak a gonoszat falja föl, hanem az igazat is, ez már csak ilyen! Ki parancsolhat a lángcsóvának, hogy miután kifüstölte a darázsfészket, ne pusztítsa el a termést is?... Istenem, ez a gyermekgyilkolás... Asszonygyilkolás... és még beteggyilkolászás is! Hogy szégyellem magam helyettük. Legszebb munkámat mérgezik meg... Íme, itt áll a kölyök, vöröslik az arca a szégyentől az Ég szeme előtt. A kölyök, aki Jupiter bunkójával játszva pigmeusokat pusztított, amikor titánokat indult szétmarcangolni... Na menj, na szűnj már meg! Nem vagy alkalmas rá, hogy a legmagasabb bosszúállás kardját forgasd, hogyha kidőltél az első menetben... Lemondok pimasz tervemről, és a föld szakadékába rejtőzöm, ahol  nem süt szégyenemre a nap, mert még az is elborzad tőlem.”

            Végre följutottam a díszletbeli acélkarzatra. A példány szerint utána el akarok menekülni. Menekültem is, ahogy kell. De Gróf nem hagyta.

            „Állj. Elképesztő halvány voltál, Alex, bocs. Ne illusztráld, ne játsszd el, hanem legyél TE a fiatal bandafőnök!”, dörmögte. Rámenős ember, valósággal megszállja a másik életét. Éjjel egykor is az alakításommal kapcsolatban szokott hívni, amit eleinte megtisztelőnek vettem, most már csak simán idegesít.

            Néztem rá elkerekedő szemmel, némán.

            „Te vagy a karizmatikus bossz, és most jössz rá, hogy szégyelled a társaidat. Az előbb mondtad, legközelebb szétcsapok köztetek, és rettenetes szemlét fogok tartani. Mondd, hol ennek a dühnek a nyoma az arcodon? Hogyan tükröződik ez a te viselkedésedben?”

            „Értem, István – hebegtem megsemmisülve. – Teljesen igazad van. Meglesz.”

            Ismer mindent, a lelkemtől a zsinórpadlásról lógó szuffitákig. Rendezőként voltak bukásai. Csakhát múlt ősz óta igazgató is, és meg kell töltenie a nézőteret, ha törik, ha szakad. Aki megszokta fiatalkorában, hogy fényévekben, eónokban, kozmikus és nem kormányzati ciklusokban gondolkodik, mint egy harmatos isten, annak nehéz átállnia a száraz ügymenetre, napjában kétszázszor aláírni, önkormányzati biztosokkal tárgyalni, saját művészeinek lelki gondozója lenni, és így tovább.

            „Alex, emlékszel, mit mondtam a rendelkezőpróbán. Add oda magad. És akkor lesz kisugárzásod is. Le-gyél job-ban ben-ne”, kacsintott még utánam Gróf, szótagolva beszélt hozzám, lassan. Úgy éreztem, mindjárt összezuhanok.

            És az még hagyján, hogy Tabáni előtt oszt ki, mert Tabáni mindig szolidáris volt velem; igaz, neki Gróf mindig alátesz, őt egyfolytában hálás szerepekkel kényezteti (most például ő alakítja ronda, gonosz, de izgalmas Franzot). Az a durva, hogy Lívia füle hallatára beszél így velem, aki viszont a hamvas Amáliát játssza az előadásban. Eszelősen, mert tőle meg ezt kéri Gróf.

            „Lívia, ne vigyorogjál rajtam”, súgtam oda neki.

            „Van időnk novemberig”, vigyorgott.

            „Mondom, hogy ne vigyorogj.”

            Kimenekültem.

            Líviának virult a feje, próba után biztos szerelmeskedni megy. Van egy nálánál is fiatalabb egyetemista barátja. Hiába, ugyanolyan fölényes velem, mint azelőtt, amikor még osztálytársak voltunk. Maradandóan hidegnek találom ezt a nőt. Amikor először lefeküdtünk,  hagyta magát,  és nem nagyon csinált semmit. Elképesztő alakja van. Mindene csak egy kicsit szabálytalan. Csak egy kicsit görbe a lába, csak egy kicsit széles a füle karimája, és csak egy kicsit keskeny a szája. Összességében mégis izgató. Érinteni sem lehet akárhogyan és akárhol. A teste messzemenően passzív. A lelkét még nem tudom eléggé. Viszont a karrierje vagy két éve gyönyörűen indult. Gond nélkül söpört be minden díjat a POSZT-on a nagy debütalakításával A tavasz ébredésében, nemcsak érmeket meg okleveleket zsákolva, hanem rögtön féltucat szerepajánlatot kapva, főszerepeket is.

            „Magának a filmnél volna a helye”, méregette a kormányzati főproducer a gálaesten.

            Biztos is. A nagy embert azóta igazolta az élet.

            Régóta érdekel, hogy bizonyos rendezők miért találják ki a színész számára mindig ugyanazt? Például ezt az értelmetlen tornáztatást. Van egy állvány, egy karzat, egy létra, valami nyomorító, lehetetlen alakzat, szövevényes tákolmány, amire fölmászatják a színészt. Természetesen Gróf is. Közönséges halandó számára minimum életveszélyes feladat volna. De te legyél akrobata. Teneked muszáj megcsinálnod. És közben lehetőleg egyfolytában beszélj is.

            Isteni októberünk van.

            Sétálóutca, nincs természet a lábam alatt, mint egész nyáron, ezt még szokni kell. Egy lány nagyon mosolyog, odaköszönök neki, de fogalmam sincs, ki az. Különösen télen zavar, hogy időnként vadidegen férfiak köszönnek rám az Andrássy úton, akiket képtelen vagyok azonosítani napszemüvegben vagy a sapka alatt.

            Hopp, ez Bókay. De milyen nyúzottan. Nem is ő, csak hasonlít. Bocs, de mégis ő! Egy Bókay-hasonmásról most derül ki, hogy ő maga Bókay, a neves   futballedző (Úristen, tényleg hogy megöregedett!), ővele picit elbeszélgetünk.

            Miután annyiszor szóltak rám azok közül, akikkel együtt bulizom, hogy nem ismerem meg őket fényes nappal utcán, azt az új stratégiát találtam ki, hogy mindenkinek köszönök. Mindenkinek előre, ismerősöknek és ismerősnek tetsző fazonoknak (de őt is honnan ismerem?). Az a vicc, hogy nem mindenki köszön vissza. Közszereplő vagyok, engem jóval többen látnak, mint ahány embert én látok; és akit gyakran benne van a tévében, az kicsit olyan, mint a szomszédod vagy a családtagod. És ugye, hogy paraszt, ha nem köszön neked vissza?

            Bár néha én is elbizonytalanodom.

            Szombat délután a villamoson pont szemben velem ült le Tikász tanár úr. Osztályfőnököm a színművészeti egyetemről. Hatvanas, szőke férfi, újságba temetkezett. Nem a telefonját pörgeti, vén csont, ő az egyetlen, aki még papíralapon létezik. Először nem mertem, de leginkább nem akartam megszólítani (egyáltalán biztos, hogy ő az?). Sőt amikor észbe kaptam, hogy ő az, úgy pattantam föl, mint akit áram ütött. Ú, basszus, gondoltam, annyira nincs kedvem arról referálni, hogy érzem magam a Füst Milán Színházban, most, hogy már a második évadot töltöm ott. Elégedett vagyok-e a kapott szerepekkel? Adtam-e már vissza szerepet, vagy ahhoz azért még kis halnak számítok? Mi a véleményem az őszi bemutatóinkról, a kormányról, satöbbi... És, ez a, khm, ez a véres tévésorozat, a Káli holtak, amiben főszerepet játszom, ez pontosan micsoda is?! WTF, szinte hallok minden kérdést az ő hangján.

            Éppen a Margit-szigeti megállóban álltunk. Menekültem, és azt gondoltam, majd jól kiszellőztetem a fejemet. Mérsékelt iszony (undor azért nem...) és egyedüllétre vágyódás keveredett a szívemben. Tikász talán nem vett észre.

            Azért biztos távolságból, lopva visszanéztem. Sajnos láttam, ahogy a tanár úr kinyúlt nyakkal les utánam, és mozog a szája. Ismerősnek talált, de talán nem volt ideje beazonosítani, ebben bíztam. Lesunytam a fejem, leléptem a villamosról a Szigetnél, és a következő villamossal folytattam az utat.

            Arra jutottam: az a legjobb, ha sosem beszélek többé erről az esetről. Utólag egyikünk sem lesz biztos benne, hogy az történt, ami. Ha kérdezi, simán letagadom. De én mégis egész estig izgattam magam, hogy mi lesz majd, ha legközelebb találkozunk, ha megnéz a premieremen Karl Moorként.

            Mi a faszom az, hogy „haramiák”? Nincs is ilyen szó. Nem kéne újrafordítani a címét is? Mondjuk értelemszerűen rablókra vagy bűnözőkre? De az is igaz, hogy akkor meg tele lenne trendi jópofáskodással. Biztos is.

            Á, nem lesz semmi Tikásszal. Még csak egy fájdalmas fintor vagy huncut összekacsintás sem. „Én tudom ám, hogy elbújtál előlem!” Semmi se lesz.

            Nem én bénáztam, nem én futamodtam meg, nem-nem!

            Vagyishát jó, én voltam. De még nem derült ki.

 

*Részlet a Káli holtak címmel készülő regényből

Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.


Főoldal

2016. április 27.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png