Prózák

 

 Halmai Tamás

 

Tündérevangélium

 

Haikuesszé Fodor Ákosról

 

Centrum – kívül a
kánonon, kánonokon:
lehetséges ez?

 

Nem. Tehát igen.
Zen-keresztény lírától
semmi sem furcsa.

 

Egyszavas versek,
haikuk s más nagy ívű
kisszerkezetek;

 

korrajzszatíra,
gyerekhangra komponál
öregségkorpusz;

 

igézőjelben
hommage-ok, allúziók,
parafrázisok:

 

Basó és Goethe,
Kosztolányi és Mozart,
Pilinszky, Weöres

 

– iskolákon át
Tandoriig, Petriig
nyúlik az örök,

 

s végül mindenre
valami nagy és intim
szerelem borul.

 

Keleti derű,
nyugati reflexiók,
égi szintézis.

 

Gyöngéd figyelem,
szót értés a tárgyakkal
(s a lelkükkel is!).

 

Az anyagtalan
szépségéről szelíden
hallgató beszéd.

 

Költészet? Inkább
tündérevangélium
margóján ujjbegy.

 

Mintha egy angyal
helyett beszélő angyal
helyett beszélne:

 

aforizmái
afrodiziákumok
szívnek és fejnek.

 

Tengerből ácsol
hajót is, túlpartot is;
s lát, szabad szemmel.

 

Hagyja, hogy a fát
nyújtózni, a madarat
repülni hagyjuk.

 

A szeretet is-
tenét segít szeretnünk,
nem lévén egyéb.

 

Felhasznált irodalom

 

„mennél üresebb: annál nehezebb” (A szív paradoxonja) ● „test-trilla” (Kolibriröpülés) ● „úgy szeretem, hogy / nagykabátban is vágynék / vele-aludni.” (Vallomás) ● „Ágyam, te kedves, / fáradtra-aludtalak? / Fölkelek. Pihenj.” (Empátia) ● „Egy pille illeg / hajóm orrán: bámulom: / most ő kormányoz.” (Útikaland) ● „Gyanúba fogjuk a Tökéletest / és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.” (Ecce homo) ● „A csúcs is: gödör, / ha a Hegymászó meg nem / kérdi: Hogy vagy, Hegy?” (Axióma) ● „Mindig legyen két / Jó Könyv kezedügyében: / ezt írd, azt olvasd.” (Goethe-haiku) ● „Végy egy Ezt-vagy-Azt, / emeld föl a szívedig / s vigyázva tedd le.” (Szép Ernő – visszhang) ● „Az is áldassék, / aki elmosogatott, / asztalt söpört le, és helyükre tolta / az ülő-alkalmatosságokat / (hogy tisztes körülmények szolgáljanak / a következő étkezéshez) / az Utolsó Vacsora / után.” (Az is) ● „Komitragikus: / villámfénynél próbálunk / regényt olvasni.” (Az emberi léptékről) ● „mi ha történik: / te döntöd el, hogy inkább / csiszol, vagy koptat” (Szabadság) ● „Meg tudod állni? / ne cuppantsd el a puszit: / akkor tovább tart!” (Gyakorlat, gyerekeknek) ● „I / Isten ábrázolhatatlan. // II / Minden Valamirevaló Kép / Istent ábrázolja. // III / A többi is.” (Triptychon) ● „hadarással leplezett dadogás” (Civilizáció) ● „Bámulom tested / falra szökkent árnyát – ma / két lánnyal alszom!” (Gyertyaoltás előtt) ● „Egészséges az, / aki békességben él / betegségével.” (Mantra) ● „Fehér Egyszarvú / neszét halljuk s csak pata- / nyomát láthatjuk” (Szembefényben) ● „Nem emlékszem rá: / minek örülök. – Arcnál / szélesebb mosoly.” (Eufória) ● „Minden s mindenki legyen / éppen olyan: amilyen.” zenet) ● „pár percet itt tölt, / hogy utóbb időtlenül / hiányozhasson” (Tündértaktika) ● „Köszönöm, hogy köszönöm.” (Hála) ● „Ne »küzdj a Jóért«. / Keresd és szeresd. Örülj, / amikor elér.” (Intelem) ● „Mindig kérdezd meg / falatod-kortyod: nekik / ízlik-e a szád?” (Bevezetés) ● „Ne habozz: akit, / amit, amint megláttál: / azonnal hagyd úgy.(Tanács) ● „Minden szó: műfordítás, emlékezetből / – a Megközelíthetetlen Hiteles Szövegé. / Hihetetlenül fontos, / tűrhetetlenül pontatlan / minden szavunk.” (Szavak) ● „madarát elbocsátó pihe” (Koan) ● „nem vagy szabad, / amíg harcolsz” (Szabadságharc) ● „Kreativitás? / Kérdéseket állítunk / a Válasz elé.” (Axióma) ● „vízszintes ajkam / s függőleges ajkacskád: / Megváltott Kereszt” (Katarzis) ● „föld és ég csókja” (Rózsa) ● „A szeretésen / kívül minden emberi / tett: romépítés.” (Axióma) ● „Nagyon figyelj, mert a világot / teszed is azzá, aminek látod.” (Metaoptika) ● „mindünk anyaga / sugárzó lehetne, ha / mernénk hasadni” (Köz-?) ● „segíts mindennek / olyannak lennie, mint / amilyen úgyis” (Gyakorlat) ● „minden veszteség / fájdalomba csomagolt / megkönnyebbülés” (Altató) ● „lábam előtt ült / egy madár, majd felröppent – / Nehezebb lettem.” (A haiku) ● „madárfa” (Koan) etc.

 

Megjelenik a  Bárka 2015. 1. számában

 

Csomós Szabolcs

 

Hazaértem

 

Hazaértem, ölébe vett a fotel
Elcsitult bennem a nyüzsgő vágy
Vitorlát bontott a megfáradt álom
S elringatott csendesen az ágy

 

Valami sohasem volt szigetre vitt
Az értelmen túli valóság
Hatalmas cégéren hirdette magát
Egy méretes úri szabóság

 

Illatos dalban fölzengett a munka
Boldogságot lelt kedvem benne
Megláttam, ahogy az angyali lányok
Lelket varrtak a lelketlenre

 

Amott meg épp egy teve a tűfokán
Elsimult púppal poroszkált át
S a tűz mellett iskarióti Júdás
Péterrel békésen vacsorált

 

Sűrűszövésű hálóját a vízre
Ismét kivetette az este
S a valóság szétcsúszó partjainál
Valaki a szívem kereste

                 

 Megjelenik a  Bárka 2015. 1. számában

 

 FESTM__NYEIM_061.jpg

Wehner Tibor

Hét etűd

Szövegfutamok Kárpáti Tamás-képekhez

 

Kárpáti Tamás Munkácsy-díjas festőművész 1949-ben született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1969 és 1974 között végezte tanulmányait. 1976 óta szerepel alkotásaival kiállításokon. Műveit rangos köz- és magángyűjtemények őrzik. A reneszánsz mesterek igényességével megalkotott szakrális és profán képekből felfűződő életműve „egyetlen gyönyörű metafora”. A dolgok, a remények, a valóság és a lelki meggyőződés bonyolult együttjátszásában és egymásrautaltságában – sutba dobva a művészettörténetinek nevezett értelmezési kísérleteinket – e festészet intenzív hatókörében a létezésről, a lélekről, az Istenről kell gondolkoznunk. Hiába próbálunk a mesterség, a festészet mestersége, a képcsinálás klasszikus ideája és tradicionális eszközrendszere felől közelíteni Kárpáti Tamás világához, akkor is a szakralitásokhoz, a hithez, a reményhez és a valóságon túli világokhoz érkezünk. Egy közelmúltban közreadott, a Napút című folyóiratban megjelent beszélgetésben olvashatunk a minuciózus festői módszerről: „Rétegelt lemezre felkasírozom a vékony lenvásznat, és arra alapozok rá. Bemártom a vásznat az enyvbe, jól kihúzom, kinyomkodom, hagyom megszáradni, másnap megkeverem az alapozót, hegyi kréta és enyves víz, és ezzel húzom át. Felfeszített vászonnál lenolajat is teszek bele, hogy rugalmas legyen, de mostanában a fatáblánál is szoktam, mert így jó stabil, és nem szív olyan nagyon, bár én szeretem, ha szívó az alapozás, többrétegű festésnél ez nagyon hasznos. És stabilabb így, csak hosszabb ideig kell száradni hagyni.” És amikor a képfestés gyakorlati leírásában Kárpáti Tamás a lazúrozás technikájához érkezik, akkor megvallja: „Ezzel a valóságot el tudom távolítani a megfoghatatlan irányába, ami a nézőt a lelki mélységek felé mozdítja.”

A megfoghatatlanságok jegyében született, a lelki mélységekben való alámerülésre ösztönző, megrendítő és felemelő, a kétezres években alkotott munkákból válogatott Kárpáti Tamás-kiállítást a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteménye rendezte meg 2014 őszén, a 8. Ars Sacra fesztivál fontos rendezvényeként, a fehérvári Szent István Művelődési Házban.

Ez a Kárpáti-mű nem kép, hanem egy kis házi oltárra szánt Korpusz, amelynek körvonalai ugyanazt a sziluettet rajzolják ki előttünk, mint az útszéli keresztek, mint a fakeresztekre szegezett, névtelen mesterek által bádogra festett Krisztus-képek, csak bensőségesebb hangvétellel, kisebb méretben. A művészeti szakszótár meghatározása szerint a kereszt egymásra merőlegesen elhelyezett, egymást átszelő két gerenda, illetve ennek ábrázolása, amely egyetemes jelkép, s a kereszténységben Krisztus megfeszítésének, kínszenvedésének szimbóluma, a bűn és a halál fölötti győzelem metaforája. Kárpáti Tamás különleges alkotása, eme kép-tárgya abba a kétezer éves ikonográfiai hagyományba ágyazódik, amelyben ezerszámra születtek meg a Megváltó kereszt-áldozatának megrendítő megjelenítései. A kereszt – amelynek számos változata van – itt úgynevezett lóhere-kereszt, amelyet a háromkaréjú szárvégződése avat különlegessé. Ezen a lágyan futó körvonalakkal közrefogott barna színű fakereszten – amely a tulajdonképpeni „képfelület” – függ a sárga, narancs, barna és vörös színekkel megfestett, feje körül szürkésfehér glóriával övezett Krisztus-alak. A tragikus áldozat meghozatott: a fej félrebillen, a test élettelenül lóg, s a körülötte, a rajta fellobbanó vörös foltok a kiserkent vér emlékképeit idézik fel a szemlélőben. A festő kerüli a részletezést: alig-alig észrevehetőn rajzolódnak ki a testrészek, elmosódó foltokból, megfoghatatlan színátmenetekből, egy-egy véletlenszerűen előtűnő kontúrból sejlik csak fel a keresztre szegezett alak, s az arcot is csupán egy sötét szemgödör-jelzés hangsúlyozza a töviskorona alatt. Tudjuk, hogy bevégeztetett, de mégis, a remény nem veszett el végérvényesen: mintha a meleg színek, a világos árnyalatok is a feltámadás sugallatát hordoznák.

A Hegyi beszéd, a Szent Ágostontól eredeztetett kifejezéssel jelzett kinyilatkoztatás Máté evangéliuma szerint Jézus hat nagy beszéde közül az első. Jézus ekkor adott útmutatást tanítványainak a szent hegyen, hogy hogyan élhetnek a világban Istennek tetsző életet: e krisztusi tanítás a hit és az erkölcs területén mutat utat. Az egyetemes képzőművészet Hegyi beszéd-ábrázolásai mellett a modern magyar képzőművészet számos mestere is megjelenítette a szent hegyen összegyűlt tanítványok körében tanító Jézust: Ferenczy Károly, Kmetty János és Pór Bertalan művein az alkotók hol az összegyűltek koszorújában ülve, hol a középpontban, álló testhelyzetben kiemelkedve, kezét intőn felemelő, tanító gesztussal idézték meg Jézus alakját. Kárpáti Tamás Hegyi beszéd-ábrázolása eltér a klasszikus mesterek és a közvetlen művész-elődök narratív vagy szimbolikus, de mindenkor sok részletből felépülő megjelenítéseitől: a hegy, a természeti környezet – mint a művész oly sok más képén – itt is csak jelzésszerűen, a színek és a foltok finom kavargásából, mintegy sejtésszerűen bontakozik ki. Mintha vadregényes bokrok és fák között, a meg-megnyíló égbolt alatt járnánk. A kompozíció bal terében, a narancsszín gomolygásának árnyalatnyi kivilágosodásában mintha egy köpenybe burkolt, légies test körvonalazódna, s fölötte, a kép bal felső sarkában jelenik meg a viszonylag pontosan ábrázolt, balra forduló, maga elé tekintő, dús hajkoronával övezett, meditatív Krisztus-arc. A festő e művével is érzékeinkre, belső megérzéseinkre, lelkünkre hat: mintegy a konkrét és az elvont, a valóságos és a megfoghatatlan között egyensúlyozva jelöli ki számunkra e kaotikus világban az egyetlen biztos pontot: a Megváltó szelíd, tűnődő, szeretetteljes arcát. És mert a kompozíción nem fedezhetjük fel a tanítványok alakját, joggal feltételezhetjük azt, hogy Jézus hallgatósága ezúttal mi, képnézők vagyunk.

E kisméretű, a reneszánsz mesterek elhivatottságával és szakmai alázatával olajjal fára festett kompozíción is – mint Kárpáti Tamás az ezredfordulót megelőző és követő években alkotott számos más művén – a természet és az ember-, illetve az angyal-alak a két meghatározó motívum. Ez a két képépítő elem azonban nem a megszokott, egymásnak mellérendelt, egymástól formailag világosan elhatárolt képi összetevőként jelenik meg, hanem talányos egységbe olvadva: mintegy a tájból bontakozik ki az az alak, amely sejtelmesen magába foglalja a táji elemeket is. Összefogó jegyük a gomolygás, a homály, a megfoghatatlanságba burkolózó talányos formarend. Rejtelmesen előszüremlő fénynyalábok révén körvonalazódik, az elsötétülések és a kivilágosodások fény- és árnyékfoltjaiból bontakozik ki a lombok árnyai alatt, közepette álló, furcsán félrebillent fejjel szembeforduló, jobb kezében keresztet tartó alak ruhátlan teste. Mint a kompozíció bal oldalán, ferdén emelkedő vékony, fehér kereszt, e Krisztus-jelkép is jelzi – és mint a kép címe is utal rá – szent kertben járunk. A kert képi megidézése a világ egészének szimbolikus visszatükrözése, amely minden korban más és más jelentéstartalmakat hordozott és hordoz. A kert, amelyben harmonikus egységben követi egymást az élet és a halál, amely Paradicsomként gyümölcseit ontja, amely Édenkertként a tökéletes boldogság közegeként ölelhet körül, amely bekerítve védelmet nyújt, amely a tisztaság és a szűziesség jelképe, s amely a gyönyörök ligete és a világtól való elvonulás, a meditáció színtere lehet. És mindenkor a lélek megtisztulásának, a misztikus megvilágosodásnak, az Istennel való találkozásnak egyszerre valószerű és elvonatkoztatott, transzcendens szférája. „Műveljük kertjeinket!”

K__NYVEM_008.jpgJelenések angyala II.

Kárpáti Tamás az új évezred első évtizedében több, azonos motívumokat megjelenítő, és ezáltal tulajdonképpen egy összefüggő sorozatnak is minősíthető képet festett. E műveken a sötét, szürkés-fekete, vagy zöldes-fekete háttérből előszüremlőn, máskor a vörös-okker izzásból bizonytalanul körvonalazódón egy férfi félalak jelenik meg, aki fejét a ferdén felmagasodó, keresztre feszített Krisztus árnyékszerűen megfestett, komor jelenése felé fordítja. A krisztusi áldozathozatal drámájával szembesülő alakot idéző kompozíciók – mint e mű is – általában természeti jelenségre utaló címet kaptak: Messze a mezőkön, Zsálya, Tél, Felhők. Miként a sorozat többi alkotása, a Hajnal című alkotás is a sejtelmes, a titokzatos – az isteni – természetben játszódó, különös jelenetet ragad meg. Itt a jobb oldali, sötét képtér jelzésszerűen megjelenített növényi vegetációja a képmező bal oldalán megnyíló égboltozattal ellenpontozott, amelynek fényei a megrendült, szenvedélyesen oldalra forduló alakot is kiemeli a sötét háttérből. Talán a megvilágosodás, a hit elnyerésének, tudatosulásának pillanata ez. Az árnyék-kereszt lábánál fehér koponya világít. Ez konkrét jelkép: a keresztény ikonográfiában a kereszt tövében megjelenő koponya a Golgotára utal, s egyúttal a bűnbeesés és a megváltás összefüggését szimbolizálja, Vagyis Kárpáti Tamás e „szentképe” a mély keresztény hagyományba ágyazódik, de egyéni látásmódja révén el is emelkedik attól: rendhagyó, sejtelmességekkel átitatott képi példázata a megszokott tartalmakon túl új elemekkel bővül, különös stilisztikai jegyekkel gazdagodik. Kárpáti Tamás Hajnal című képe is – mint az œuvre minden alkotása – elmélyült meditációra ösztönzi a befogadót.

 

Részletek  a  Bárka 2015. 1. számában megjelenő tanulmányból.

 

 

Zalán Tibor

A befejezetlenség esztétikája

Aprószentek. „Azok a gyermekek viselik ezt a kedves nevet, akiket Jézus, a prófétai ígéreteket beteljesítő Messiás király miatt öletett meg Heródes, azt gondolván, hogy így megmentheti királyságát, és dinasztiát alapíthat a zsidók országában” – olvasható a nagyon eufemisztikus meghatározás a katolikus egyház hivatalos honlapján. Nos, valami ilyesmit mi is tudtunk az aprószentekről, és ha tudtunk is, most átmenetileg gyorsan felejtsük el, mert hiába is keresnők a falakon az aprószenteket ábrázoló képeket, nem találnánk talán egyet sem közülük, mert Kárpáti Tamás nem festette meg azokat. Akkor miért Aprószentek a kiállítás címe, kérdezhetik. Nos, kiállítás-megnyitáshoz szokatlan módon keletkezéstörténeti fejtegetésbe kell belebonyolódnunk, hogy értelmezhessük a címet. Adott egy szobrász, Horváth Tiburon Tibor, aki érmeket is készít. Az érmekhez pedig apró éremtartókat rendel. Sokat, mert sok érem készül. De végül kevesebb lesz az érem, mint az éremtartó. Namármost, mit is kezdjen a kimaradt éremtartókkal, ha nincsen kedve – vagy megrendelése – azokba újabb érmeket készíteni, rakni. Nekiadja őket festőbarátjának, Kárpáti Tamásnak. Ettől fogva már az kérdés, a festő mit kezdjen a neki ajándékozott éremtartókkal, ha neki meg aztán végképp nincs kanala az éremkészítéshez. A fel- és elhasználás legegyszerűbb módját választja: fest valamit, ezt-azt, ezekre az apró felületekre. És hogy mit? Akármit. Ami éppen eszébe jut – mindennapi léte apróságait, természetesen olyan áttételekkel, hogy azok a maguk banalitásában nem jelennek meg. Megjegyzem: az aprószentek éppen nem jutnak ilyekor az eszébe. Akárha papírlapon vázlatolgatna a költő, a festő keze – vagy ecsete – egy-egy témát felvinne a szabad felületre, egy hangulatot el akarna ragadni az enyészettől, hozzátapad egy szín, egy vonal, egy elmosódott alak az időből, a történelmiből vagy a személyesből. Ami összeköti ezeket a kisméretű, sorozatnak nem tekinthető, de egymás mellett békén megférő munkákat, az a szakralitás. Az a szakralitás, ami egy idő óta minden Kárpáti képen ott munkál, legyen az kicsi vagy nagy, figurális vagy tájban maradó, bibliai tárgyú vagy személyes élményeket nagy áttételeken keresztül rögzítő. A lélek szakralitásáról van itt szó elsősorban, mert Kárpáti a lélek festője, nem pedig bibliai jeleneteket ábrázoló kismester. A cím tehát, hogy jussunk túl most már első kitűzött feladatunkon, arra utal, hogy ezeket az apró fa-felületeket itatja át a festői lélekből fakadó, a színek és vonalak kombinációjából összeálló szakralitás, kis szentképeknek tekinthetjük tehát ezeket az aprószenteket, a nélkül természetesen, hogy az apróbb vagy nagyobb szentek, vagy a szentek életére vonatkozó tematika különösebb direktségben megjelenne rajtuk.

A nagyobbik kérdés mármost az, mitől ez a szakralitás, miért tapasztaljuk ennek fölemelő vagy lesújtó érzetét, amikor a mester egy-egy képe előtt megállunk. Azokon – egyébként, nem kis számban vannak – a festményeken, ahol szentek ábrázolódnak, vagy bibliai motívumokat olvashatunk le a képről, természetesen teremtődik meg a szakralitás-élmény. Ezeknél is izgalmasabb számomra, hogy az olyan képeken hogy működik ez a hatásmechanizmus, amelyeken nyoma sincs szenteknek, bibliai eseményekre utalásnak, ezeken a képeken jószerével gomolygás van és a fények-árnyékok-színek permanens küzdelme egymással. Az érett Kárpáti-képek egyik meghatározó eleme a gomolygás, nem nevezném ködnek, de felhőnek sem ezt a kép-jelenséget, színgomolygásnak annál inkább, amely számomra egyértelműen érzelem-gomolygásnak felel meg. A lélek gomolygása ez tulajdonképpen, festőnk így egyértelműen a belső tájak festője, és mint tudjuk, lelki tartalmaink legnagyobb része alaktalan gomolygás, amelyből hol kiválnak és képet-testet öltenek részletek, hol pedig visszapárállanak az addigi alaktalanságukba. A kérdés most már csak az, Kárpáti küzdelme a megjelenítésért azonosítható-e ezzel a tételezéssel. Azt kell gondolnom, hogy igen. (Különben miért mondtam volna el.) Bibliai ábrázolásai tehát a lélekben megjelenő bibliai tájak sajátlagos mozgását modellálják, ezért hiányoznak a képekről a horizontok, azért lehet munkái egyik vezérmozzanata a befejezetlenség. A festő nem ábrázol, hanem kifejez. És a kifejezés lényege nem a pontos megragadás, megörökítés, hanem a megfelelések minél közelebbi fölmutatása. Ezeknek a képeknek a gomolygása termékeny gomoly, képzeletünk számtalan kikristályosodást, kiválasztódást teremthet szemlélődéskor belőlük, de az is elég, ha csak átvesszük a lüktetésüket. Beszédes befejezetlenségek ezek, az újabb felmerülő kérdés az, hogy a transzparencia gyakori alkalmazásával milyen irányba akar elmutatni a festő. A kibontakozás, kibontás, vagy az elrejtés, elrejtőzés iránya a mérvadó. Attól tartok, mindkettő vagy egyik sem, avagy, e kettőt magába foglalja egy harmadik, fontosabb gesztus, a felmutatás. Nem tudjuk, honnan jönnek a ragyogó sárgák és a lángolás-közeli pirosak, ahogy azt sem tudjuk, miért lesz hirtelen penész-zöld vagy feketében gyászt ünneplő a képek tónusa. Ahogy, persze, azt sem tudjuk, hogy egyik percben miért van ünnep a lelkükben, a másik percben pedig miért rögök hullanak bennünk.

Kárpáti Tamás nem azért nem fejezi be a képeit – persze, befejezi ő minden képét, itt csak az alakok vagy megidézések teljes kiterjedésű jelenlétének a hiányát vethetjük föl –, mert az azokat nézőre bízza a befejezést, ez csalóka kis játék lenne egy komoly alkotótól. A befejezetlenség éppoly teljesség-érzetre képes, mint a gondosan végigvitt ábrázolás. Még csak nem is arról van szó, hogy a lényeges kerül a képre, a lényegtelen meg elhagyódik róla. Az én elképzelésem szerint a képre éppen annyi kerül rá, amennyi rákerülhet, és ez itt most nem tautológia, a lélek-gomolygásból annyi bomlik ki, amennyinek kibomlania kell, amennyi már megérett a kibomlásra, megmutatkozásra, vagy hogy egyszerűbben fejezzem ki magamat, a jelenlétre. Nem történeteket közvetít fel ezáltal a festő, hanem történéseket, nem jelenetek formázzák a figurális kompozíciókat, hanem jelenések, nem látványvilág elevenedik meg a vásznakon-falemezeken, hanem látomásvilágok. A történések, a jelenések és látomásvilágok logikája pedig másképp működik, így másféle válaszokat is ad, mint amit a mi történetekre, jelenetekre és látványvilágra ráépített elvárás-rendszerünk könnyedén megérthet. Megkockáztatom azt a majdhogynem parázna kijelentést, hogy ebben a transz-állapotban – mert nyilván valami ilyesmiről van szó – nem a festői akarat dominál a kép létrejöttekor, hanem a kép festeti meg magát a festővel. (Kapom a képet – nyilatkozza valahol Kárpáti Tamás.) A lélek mutatja meg magát a vásznon magának és festőjének, mutat meg magából annyit, amennyit jónak lát, töredéket, ritkán a teljesség káprázatát, olykor csak gomolygást, máskor meg a ragyogó színek hihetetlen tiszta, győzedelmes zuhogását, hogy rá tudjon felelni a hideg és sötét tónusok veszteglést és vesztést sugalló ellentétezésével.

Mégsem hagy nyugtot, hogy hogyan képes egy szakrális elemeket nem hordozó kép szakrális tartalmakkal megtelni. Erre csak egyetlen megoldást tudok, amire persze vagy rábólint a festő és a közönség, vagy hitetlenül rázza meg a fejét, és hagyja rám, mint bolondságot, a feltételezést. Ha azt állítottuk, hogy Kárpáti Tamás a lélek festője, és értettük rajta, hogy tájai, figurái a lélek tájai és a lélek tájaiból előbontakozó, azokba visszarejtőző figurák, akkor azt is tételeznünk kell, hogy a lélek valamennyire a hittel is azonosítható valami, képződmény. Nem az ilyen, vagy az olyan hittel, hanem a hittel. (Zárójeles megjegyzés: gyakran mondjuk a lelketlen emberre, hogy hitetlen, azaz, nincs meg a lelkének a hit-rész.) Hogy mit értünk hiten, abba most nem mennék bele, ahhoz egy kiállítás-megnyitó keretei túlságosan szűkek volnának, az idő pedig már alighanem eljárt felettem és megbízásom felett. A hithez szorosan kapcsolódik a misztikum, a misztikumhoz az ismeretlen jelenléte valamilyen meg nem határozott formában – és máris Kárpáti gomolygásainál, színorgiáinál és színehagyottságainál vagyunk. Nehéz lehet hitet festeni. Mert nincs alakja, formája, kiterjedése, megismerhetősége. Egyetlen általunk vélt tulajdonsága a kifejezhetőség. Innentől kezdve már mindegy is, hisz-e valamiben festőnk, jár-e templomba, melyik istennel folytat párbeszédet, ha párbeszédel is valamelyikkel egyáltalán. A lényeg, hogy eljutott az alkotásnak abba a fázisába, ahonnan már csak egyféleképpen lehet, illetve, egyféleképpen tud beszélni. Ennek a beszédnek a lényege a befejezetlenség, a mindétig tartó párbeszéd valamivel vagy Valakivel, azzal a valamivel vagy Valakivel, amelyik vagy Aki végül mégiscsak átengedi magát a festői akaratnak – átüt, átdereng, áttépi, átverekszi magát természetes létén, a lét-gomolygáson, és megmutatkozik.

 

Elhangzott 2014. szeptember 20-án Leányfalun, az Aba-Novák Galériában.

 

Megjelenik a  Bárka 2015. 1. számában.

Borsodi L. László

 

Angyalföld

„pokolra kell annak menni”
(József Attila)

„hogy kinyíltak lent a vaskapuk”
(Fekete Vince)

 

Aki angyalt akar látni,
Föld alá kell annak szállni.

 

Vándorolni szúrós szélben,
Ahol nincs fény, semmi sincsen.

 

Alagútban kúszva, térden,
Kapaszkodva összetörten.

 

Állomástól állomásig,
Míg a ruha ronggyá mállik.

 

Mert ott nincsen metró, vonat,
Csak az éj a mélyben tolat.

 

Sötét földben puszta házak,
Csupasz fákra hollók szállnak.

 

Sikátorok, fagyos tárnák,
Angyalföldet mélyre ásták.

 

Aki angyalt akar látni,
Földön túl kell annak mászni.

 

Meglátni őt kőben, hóban,
Felbukva a szélben holtan.

 

Megjelenik a Bárka 2015/1-es számában.

 


 Főoldal

 

2014. december 23.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png