Prózák

oravecz.jpg 

Oravecz Imre 

Old country

(regényrészlet)

 

Steve kilépett a házból. Még korán volt, de a nap már felkelt a hegy mögött. Az apja, mint mindig, most is megelőzte. Már a műhelyében ügyködött, kalapált valamit. Igaz, éjjel 3-kor ő, Steve kelt fel etetni, rá esett a sor.

            Megdörzsölte a szemét, nyújtózott, és bement a csűrbe az apjához.

            – Jó reggelt – köszönt megállva a nyitott műhelyajtóban.

            – Neked is – felelte az apja, és letette a kalapácsot, amellyel facsapot vert be egy félkész sámliba.

            – Mit csinálsz?

            – Látod.

            – Georgie-nak?

            – Ki másnak? A régit kinőtte, már alacsony neki.

            Felvette a kalapácsot, hogy folytassa, de még odavetette:

            – Nekifogsz?

            – Neki.

            – A Courageousszel meg a Fireyvel?

            – Ahogy megbeszéltük.

            – A Courageoust kíméld! Nemrég jött rendbe a lába. Meg el is lustult kissé, hogy sokáig nem volt befogva.

            – Tudom.

            – De azt se hagyd, hogy csak a Firey húzzon, aztán megerőltetődjék. Bár amilyen huncut, lehet, hogy ő is lazít majd, ha észreveszi.

            – Vigyázok.

            – Azért ne legyél egyikhez se durva. Finoman bánj velük, mert érzékenyek, lelkük van.

            – Mikor voltam én lóhoz durva?

            – Nono, csak mondom, arra az esetre, ha elfogyna a türelmed, ha idegesítene, mert okos ló, de bután is tud viselkedni. Az eke a csűr előtt van. Kikészítettem, neked csak elé kell fognod. Ha gond van kint a földön, csak szóljál.

            Ez utóbbit megint csak úgy mondta. Nem tartott ilyesmitől. Steve tudott már szántani. Tudott mást is, ha nem is mindent. Ha nem is tanult még bele egészen a farmerségbe, jelentős haladást tett, mióta hazaköltözött. Tisztába jött az alapvető dolgokkal. Igyekezetének és annak a ténynek köszönhetően, hogy nem nulláról kellett kezdenie, hiszen régebben, amikor itthon lakott, ebbe-abba belekóstolt, ezt-azt elsajátított, csak fel kellett elevenítenie.

            Tehenet elletni, malacot herélni, disznót bontani, hámot varrni nem tudott még, de a szántáson kívül képes volt már vetni, kaszálni, kocsit rakni, és alighanem a szénakazalrakás is ment volna neki, hiszen nagyon hasonlított a kocsirakáshoz, csakhogy arra itt nem volt szükség, a csűrpadláson tárolták a szálas takarmányt.

            Tanult, megfigyelt, kipróbált, el akart sajátítani mindent, az apja nyomdokaiba lépni, hogy méltó partnere legyen, bár olykor még küzdött magában az autószerelővel, az új kor hősével, a műszaki emberrel. Még figyelte az újságban az autószalonok hirdetéseit, megdobbant a szíve, ha összetalálkozott a városban vagy az országúton egy-egy új modellel, de már nem gondolt arra, hogy állás után nézzen, hogy elhelyezkedjen a szakmájában. Már főként mezőgazdasági tárgyú cikkeket olvasott, és mezőgazdasági szakkönyveket vásárolt, hogy kiderítsen ezt-azt, ami nem volt előtte világos, amivel kapcsolatban nem találta kielégítőnek az apja magyarázatát, vagy aminek az apja egyáltalán nem adta magyarázatát. Bővítette ismereteit, elméleti síkon is képezte magát. Mi több, titkon már fantáziált, terveket szőtt, töprengett, min kellene változtatni a gazdálkodásban, mit beszüntetni, vagy fejleszteni, mit csinálni egyszerűbben, de hatékonyabban, minek javítani a minőségét, mit igazítani a piachoz – már túlléptek az önellátáson –, hogy ne menjenek csődbe, hogy talpon maradjanak.

            Az is felmerült benne, hogy esetleg el kellene adnia a Santa Paula-i házát, és ranchot venni itt a Wheelerben, vagy valahol máshol, egy közeli kanyonban, az Alisóban, az O’Harában vagy az Adam’sben. Most, mikor sok eladó, mert sok farmer vett fel kölcsönt korábban, és nem tudnak törleszteni, a bankok meg árvereznek. De ezt nem találta járható útnak, mert a házon teher is van, és az árából aligha futná egy tanyára, még egy kicsire sem, nemhogy akkorára, amilyet ő szeretne. Meg hát kivel gazdálkodna ő ott? Kivel osztaná meg a gondokat? Nem lenne segítsége. Nincs felesége. Ehhez asszony, társ, család kell. És neki csak egy kiskorú gyerek van. Egyedül nem boldogulna.

            Aztán elképzelte, mi lenne, ha a házért kapott pénzt az apja ranchába fektetné, ha üzletien is társulnának. Ha földet vennének még, és bővítenék a területet. Ha volna mellettük, a közelben, vagy akár távolabb, de nem túl távol eladó. Ha nagyobb léptékben gazdálkodnának. Ha több búzát, árpát, zabot, kukoricát termesztenének, vagy bármit, ami iránt van kereslet. Ha rábeszélné az apját, hogy főként növénytermesztéssel foglalkozzanak. Mert arról szó sem lehet, hogy a legelőt bővítsék, hogy továbbra is a marhatenyésztés legyen túlsúlyban. Ő azt nem akarná, az nem az ő világa. Ha lehetne neki saját világa. De miért ne lehetne? Mindenkinek van. Az apjának, Jim bátyjának, Helen nővérének, Rose húgának. Mindenkinek kell legyen.

            A bővítést természetesen csak öntözéssel tartotta kivitelezhetőnek, amely a Wheelerben nem honosodott meg. A patak vize nem lenne elég, és olajos is, mióta egy Whidden nevű ember fent a farban hobby-ranchnak megvette a Wilson-ranchot, és belepiszkált ott az egyik elhagyott olajalagútba, amely abból az időből való, amikor még kifolyatással is bányászták az olajat, és azóta szivárog lefelé, bele a patakba. Újabb kutat fúratnának, esetleg kutakat, és azokból nyernék a vizet. Vagy medencét létesítenének a laposon, belevezetnék az oldalkanyonból kizúduló esővizet, és abban tárolnák.

            A marhával kevesebb baj van, az igaz. Kint van a legelőn egész évben, szinte önellátó. Még a szaporodásánál sem igényli a segítséget, egyedül ellik, neveli a borját. Csak vízről kell gondoskodni számára, hogy inni tudjon. Aztán befogni, behozni, ha elérte a kívánatos testsúlyt, és hívni a kereskedőt, aki elviszi Bakersfieldbe vagy Fresnóba, ahonnan aztán vágóhídra kerül, vagy más ranchra, ha alkalmas állományjavításra. És a szárazságnak is kevésbé van kiszolgáltatva az ember, mert az avart is megeszi, ha már nem talál zöldet. De csak más a földművelés. Magot tenni a földbe, gondozni, ápolni, babusgatni a növényt, vigyázni rá, óvni, nézni, hogyan fejlődik, növekszik, gyönyörködni benne, a kalászában, csövében, hüvelyében, minek mije van, az alakjában, a színében, és betakarítani a termését, mikor megérett. És utána újra kezdeni az egészet, új maggal, ami a régi magból lett, és folytatni, ismételni, újra és újra, évről évre, életünk végéig.

            Ezzel egy időben másféle átalakulás is végbement benne. Hozzászokott, visszaszokott a tanyasi élethez. Kiegyezett a koránkeléssel, a nehéz munkával, az állandó készenléttel, azzal, hogyha a szükség úgy hozza, nincsen vasárnap, ünnepnap. Elfogadta a petróleumlámpát, a trágya-, az istállószagot, a legyeket. A város, a társaság, a szórakozás is egyre kevésbé hiányzott neki. A természet közelsége, a dolgok egyszerűsége, a lassúbb élettempó, az izmok állandó igénybevétele, a korai fekvés jótékonyan hatott rá. Nyugodtabb, türelmesebb, elnézőbb lett. Magával és a világgal szemben is. Nem akadt fenn többé minden visszásságon, emberi gyarlóságon. És tulajdon sorsa ellen is megszűnt háborogni. Mint férfinak, hiányzott a nő, de megbékélt helyzetével, elfogadta, ami történt, hogy tönkrement a házassága, hogy nincsen felesége, van viszont egy kisfia, akit, ha nem talál magának asszonyt, a szülei segítségével kell felnevelnie. Ami mégsem olyan, mintha lenne társa, bár ő minden tőle telhetőt megtesz, és sokat is kap cserébe, hiszen olyan meghitt a viszonyuk, amilyen különben normális körülmények közt nem lenne, mert Georgie csak az anyjához húzna jobban.

            És volt még egy újdonság, amely nem következett egyik változásból sem, de valahogy mégis összefüggött azokkal.

            Érdeklődni kezdett az ó-haza, Magyarország iránt, amelyre eddig úgy tekintett, mint egy másik bolygóra a naprendszerben, vagy egy nagyon távoli csillagra. Van valahol, fényes is, világít, de ő nem nézegeti, van elég fénylő pont az égen. Tudott róla, tudta, hogy a szülei onnan jöttek, abból az országból, ott éltek, és ettől mások, nem olyanok, mint a többiek, mint az igazi amerikaiak, mint ő, aki itt született, itt nőtt fel, és igazi amerikainak tekinti magát. És hallott is felőle, mikor az európai történelmet tanulták az iskolában, nem részletesen, hanem csak nagy vonalakban és főként a világháborút. De nem, mint Magyarországról, hanem mint az Osztrák-Magyar Monarchiáról, amely az Egyesült Államok ellen harcolt, Németország oldalán, és vereséget szenvedett. És a szülei is beszéltek neki erről a háborúról, és panaszkodtak, hogy milyen igazságtalan békét erőltettek Magyarországra a győztesek, hogy nagyon sokat elvettek belőle, és odaadták más országoknak, amelyek az előtt nem is voltak. De egyébként is sűrűn emlegették az ó-hazát. És azt is látta, hogy leveleznek az ottaniakkal, a rokonokkal, hogy levelek jönnek onnan, levelek mennek oda, de hidegen hagyta, és a szólamot, hogy ott ez is jobb volt, az is jobb volt, egy idő után azzal intézte el magában, hogy akkor minek jöttek el onnan, ha ott olyan sok jó volt.

            Már másként viszonyult az ó-hazához, az ó-kontrihoz, ahogy a szülei egymást közt emlegették. Kezdte úgy érezni, hogy az övé is, az egész családé, nem csak az öregeké. Figyelt, és kérdezett, ha arról volt szó, olyankor is, ha azok magyarul beszélgettek, és nem értett mindent. Először csak úgy általában tudakozódott felőle. Azt firtatta, milyen ott a politikai rendszer, van-e demokrácia, milyen a gazdasága, a klímája, rendelkezik-e természeti kincsekkel, és egyáltalán, kik a magyarok, honnan származnak, mi jellemző rájuk. Aztán főként, később pedig szinte kizárólag Szajláról faggatta őket, a faluról, a nagyszüleiről, a rokonságról, arról, hogy ki kicsodája ott neki. Hogy milyen a határ, a föld, hogyan művelik, és mit termesztenek. Hány acre-e volt a nagyapjának, mennyit örökölt az apja abból, ki használja most azt, mi van a házrészükkel, ki lakik benne. Hogyan voltak ők otthon, mi történt a családban, velük, a többi testvérrel, mielőtt eljöttek, és milyen most ott az élet.

            Az anyja ilyenkor előszedte féltve őrzött fényképeiket, a megsárgult régieket, amelyeket annak idején magukkal hoztak, és a jobb állapotban lévő későbbieket, amelyeket az évek során az otthoniak küldtek nekik, és kiteregette előtte, hogy lássa, kik azok, akikről beszélnek, hogy segítse a képzelete munkáját. Ő kíváncsian nézegette a szokatlan öltözetű idegen alakokat és mindazt, amit velük együtt, köröttük, mögöttük, előttük rögzített a kamera, a házakat, melléképületeket, kazlakat, kerítéseket, udvarokat, az udvarokon az elhullajtott szalmát, kapirgáló tyúkokat, vagy a felvételt készítő személy árnyékát, mert olyan kép is akadt, amelyen az hosszan elnyúlt a földön, lévén, hogy a háta mögül sütött a nap, bele a megörökítettek szemébe. Vagy maga bányászta elő őket a szülei hálószobájában, ahol tartották, és hosszasan tanulmányozta, még nagyítót is használt, hogy megfigyelhesse az apró részleteket is. Kísérő magyarázatra sem tartva igényt, egyedül, senkitől sem zavartatva mélyedt el szemlélésükben.

            Szülei visszatérő, nagy sirámával, az ország megcsonkításával szemben sem maradt immár közömbös. Elmagyaráztatta magának, melyik országé lett a legnagyobb konc, és milyen országok keletkeztek a kisebb elszakított területeken. Arra a kérdésére, hogy konkrétan mi történt azután az ottani magyarokkal, az öregektől nem kapott választ, mert arról nem írtak nekik otthonról. Elmondták, amit tudtak. Nem volt új Magyarország-térképük, csak régi, azon mutatták meg, de valódi fogalma akkor lett a veszteségről, akkor döbbent meg igazán, amikor a városban járván vett egy új Európa-térképet, és otthon kiterítette a konyhaasztalra.

            – Úristen! – szaladt ki a száján –, ez kisebb, mint Tennessee állam. Hívta a szüleit is. Azok elszörnyülködve csóválták a fejüket, és arra kérték, hogy gyorsan dugja el, mert ők látni sem bírják.

            Egy idő után már nem is várt alkalomra, arra, hogy szóba kerüljön az ó-haza, Szajla. Ha tudni akart valamit, egyszerűen megkérdezte, bármely napszakban, órán, bárhol, bármi, még munka közben is. Az apját vagy az anyját, de leginkább az anyját, mert az készségesebben, sőt, örömmel válaszolt. Azonkívül az anyja mindenről többet tudott. Idegen, Darnó-pusztai létére a faluról, Szajláról is, a helyi szokásokról, a családról, de még az apjáról is, annak viselt dolgairól, gyerekkoráról, legénykoráról. Megőrizte, tárolta, amit az anyósától, az ő nagyanyjától hallott róla. Bővizű forrásnak, valóságos kincsesbányának bizonyult. Mindamellett vallatásának volt egy technikai hátránya is. Az emlékek hatására időnként elhomályosult a tekintete, elérzékenyült, és anélkül, hogy észrevette volna, önkéntelenül átváltott magyarra, és meg kellett kérnie, hogy akkor angolul is mondja el ugyanazt, mert ő nem értette, vagy nem egészen.

            Steve továbbment, be az istállórészbe. Felhámozta Fireyt és Courageoust, és kivezette őket a csűr elé. Az eke ott volt, ahol az apja mondta. Előkészítve. Nem csupán kihúzva a kocsiszínből, de beállítva rajta a szántásmélység is.

            Eléje faroltatta a két lovat, és befogta.

            A földre döntötte az eke szarvát, a csúszó felőli oldalra, de minthogy hosszabb húzatás következett, alá tette az e célra rendszeresített vastag deszkát, amely szintén oda volt készítve. Aztán felvette az ostort, fogta a gyeplőt, és indított. Fireynek csak a nevét mondta, de Courageousnak a tomporát is meg kellett legyinteni az ostorral.

            A cél az árpatarló volt a Kirkpatrickék felőli oldalon, a feladat őszi, tehát mélyszántás.

            Steve jobbra kanyarodott a karámkerítés ívét követve, jobban mondva csak kanyarodott volna, mert hiába húzta a gyeplő jobb szárát, a lovak csak mentek tovább, egyenesen.

            Mindjárt tudta, miért. Elfelejtette keresztbe tenni a keresztágat.

            – Hó! – állította meg őket.

            A fene egye meg, gondolta magában.

            Ledobta a gyeplőt, előre ment, a lovak fejéhez, de mielőtt benyúlt volna közéjük, a csűr felé kémlelt, nem látta-e az apja.

            Nem. Nem jött ki.

            Megint indított. Most már arra ment a két belga igavonó, amerre ő akarta.  

             A tarlóhoz érve ráhajtott, és a dűlőút felőli szélén állt meg. Függőleges helyzetbe hozta az ekét, félrerúgta a csúszófát, az ostortartóba dugta az ostort, a nyakába akasztotta a gyeplőt, megragadta az eke szarvát és indított.

 Kettőt lépett az eke után, és jó erősen lenyomta.

 Az ekevas a csoroszlyát követve mélyen belevágott a földbe.

 A föld száraz volt, de valami nedvesség még lehetett benne, mert a barázda fenekén, ahol fényes csíkot húzott a vas, több árnyalattal sötétebbnek tetszett.

            Mikor a parcella végén kivette az ekét a földből, ledöntötte, és áthúzatott a másik oldalra. Ott megint felállította, és végig ment vele. Majd megint húzatott, és oda jutott, ahol kezdte. Megint felállította az ekét, megint lenyomta, és folytatta. Így járt körbe-körbe.

            Közben többször megállt pihenni, pihentetni. Egyszer egy helyen, ahol valamiért puhábbnak látszott a föld, a kezébe vett egy röget, és szétmorzsolta. Erősen izzadt. Lesöpörte a tenyeréről a földmorzsát, letörölte a zsebkendőjével a homlokáról a verejtéket, és feltekintett az égre. Vakító nap, felhőtlen, üres kékség nézett rá vissza.

            Mikor már csak egy keskeny sáv volt középen szántatlan, megjelent az apja. Kihozta a kíváncsiság. Körbejárta a parcellát, aztán visszament a tanyába. Nem állította meg, nem is szólt semmit, csak biccentett a fejével.

            Ez dicséret volt.

            Steve örült, mert ez azt jelentette, hogy elégedett a munkájával. Vagy ha talált is benne valami kivetnivalót, az olyan apró volt, hogy nem tette szóvá. Éppen szünetet akart tartani, egy utolsót, de ettől ismét erőre kapott, és szántott tovább.

            Nemsokára elfogyott a tarló, és az eke már az utolsó, a középső barázdát csinálta. Ívesen széthajló oldalaival az már üresen maradt, és úgy festett tőle az egész parcella, mint egy nyitva felejtett, nagy könyv. Kivált távolról, a hegyoldalból keltett ilyen benyomást. Ő legalábbis is, mikor az apja szántott, onnan mindig ilyennek látta.

            Már csak a forgók voltak hátra, ahol szántatlan maradt a föld, mert ott csak húzatott. Ott is felhasogatta a vassal, keresztben, először az egyik végén, aztán a másikon.

            Nem húzatott be mindjárt, mikor végzett. Előbb végigballagott a középbarázdán és vissza, majd körben járta az egészet, hogy nem maradt-e benne szántatlan sziget. Jól megnézte magának a földet, amelyet ő fordított visszájára. Csak azután kereste meg a csúszófát, döntötte le az ekét, és irányította a lovakat a tanya felé.

            Még nem volt dél, de boronálni csak azután jött vissza, hogy megebédeltek.

 

Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.


 Főoldal

2014. november 01.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png