Prózák

Schreiner_D__nes.jpg

Schreiner Dénes

Időszakadék

 

                                   „oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk”(Blaise Pascal)

 

És fizetni ki fog? – méltatlankodik a sánta trafikosnő, miután ő köszönés nélkül kirohant a boltból. Utána biceg, de az ajtóban megáll. Hadd menjen, úgyis hiába.
           S akinek úgyis hiába, az szinte végigkommentálja az életét. Magában beszél, belül, hangtalanul, egyes szám harmadik személyben. Mintha közvetítene vagy mesélne valamit egyfolytában. Ilyenkor híres focista, kiváló tudós, zseniális művész, mikor hogy. Vagy éppen lángoló szerelmes, érző szívű apa, megértő barát. Esetleg áldozatkész segítő, segítőkész áldozat, és így tovább. Egyszóval egy hős. Bár van valódi élete, nem is unalmas talán, de mindig ott van az a másik is, az az elmesélt, melyben megtörténik az, aminek nincs neve. A névtelen történetbe lép be, a lappangóba, mely megkísérti. De ez mégsem képzeletvilág, nem is belső képek áramlása. Nincs szó kigondolt történetekről, melyek legkülönbözőbb helyszíneken, régmúlt korokban, messzi jövőben játszódnának. Talán előfordul ilyen, de ritkábban, csak mintegy kikapcsolódásképpen. Mert nem a fantáziavilág izgatja, hanem az élet fantasztikus megélése, mondhatni, a világ fantáziája.
            Megy az utcán, baktat valahol valamikor, s mégis, úgy képzeli, ez most valami kaland, vagy történet, mese, mítosz, miegymás. Például kedd van, csúsznak az utak, latyak és sár mindenütt, rajta farmernadrág, kockás kabát és hosszú csíkos sál, éppen száll fel a buszra. S akkor egyszer csak jön. Látja magát, amint felszáll, mert valami fontos küldetése van, gallérja felhajtva, utazik, hogy teljesítse azt. Máskor belép egy kávézóba, kávét kér, hozzá szódavizet, fáradtan lerogy a kissé billegő tonett székbe. De már más ül ott, pont úgy néz ki, mint ő, ugyanabban a ruhában, ugyanott, ugyanakkor. Olvas, leveszi a kardigánját, gondolkodik valamin, nagyszerű találmány, világra szóló felfedezés van készülőben, csak leugrott szusszanni egy kicsit. Vagy netán a postán áll sorban, csekkek, számlák, pénzfelvét, ilyesmik. Másnak unalmasnak tűnhetne, neki nem az. Mert amíg várakozik, s tehetetlenül szemléli, ahogy elé furakodnak, rászólnak vagy csak megvetően végigmérik, végre lépne egyet, de megtorpan. Mert az a sötét inges valaki, aki ő kell legyen, most egy szenzációs kéziratra vár, ami egy csapásra megváltoztat mindent. Megint máskor taxiba vágódik, előreszól valamit a taxisnak, s már robognak is. De visszahőköl, mert érzi, várják valahol, fellépése van egy megnevezetlen helyen, a tömeg morajlik, ő pedig mindjárt ott terem, vakuk villannak a szemébe, szerényen elhárítja a közeledéseket, tétován integet.
            Mégis visszatér mindig, de legalábbis megpróbálja.
            Ül ilyenkor, néz kifelé az ablakon. Vagy ellenkezőleg, befelé. De nem magába, nem az üres bensőbe, hanem házakba, lakásokba les be. Téli délutánokon, estéken, mikor már ég a lámpa. A függönyök félig behúzva, hatalmas csillár lóg le a plafonról, alatta roskadozó könyvespolc, szellemképes TV, szekrény oldalára kiakasztott zakó. Nem kukkol, az emberekkel egyáltalán nem foglalkozik. Csak a lakás érdekli, a belseje, ahová soha nem fog eljutni. De nem is vágyik rá, mert ha csak egyszer belépne, az szobáival együtt eltűnne, szertefoszlana végképp. Számtalan lakás van, ahol nem volt és nem is lesz soha, s a lehetőségtől szinte megrészegül.
            Tapasztalatmegvonás, talán ezen múlik minden.
            Hisz az a másik, a történet szereplője, az lakik csak ott.
          Vagy visszatér, de beszippantja az idő. Ilyenkor elkezdi kitágítani a jelent. Ott van benne, mégis kilép belőle, be a múltba, vagy a jövőbe. De mégsem helyezi át magát. Ezzel csak szegényes képzeletű fantaszták vagy korlátolt szellemű időutazók elégednek meg. Ő a jelenét veszi szemügyre, de kívülről, a múltból vagy a jövőből. Imbolyogni kezd a jelene, egy elmúlt idő jövőjévé vagy egy eljövendő múltjává változik át. Különösen az utóbbit szereti. Mert elfolyik ilyenkor a most, elillan a jelenbeli pillanat, és menet közben úgyszólván történetté rögzül. Igen, egy történetben találja magát, amit éppen mesél valaki, halvány, szakadozott emlékeit visszaidézgetve. Ő ez a halvány emlék, s most önmagára emlékezik.
           Időszakadék, így nevezte el egykor mindezt.
           Mert már ifjú korától fogva érezte, valamiképp a múlt foglya. De nem a sajátjáé, hanem egy jövőbeli valakié, aki, meglehet, éppen ő lesz. Nem mintha öregebb akart volna lenni, mint sietős, koravén, idétlen kamaszok, mint oly könnyen előreszaladó tapasztalatlan szüzek. Nem, ezzel egyáltalán nem törődött. Rájött ugyanis, hogy a múltból nem tud kilépni, úgy főképp nem, ha sietteti a jövőt. Mert a jövő nem a múltat követi, hanem egészen máshol van. Az ő múltjait további múltak követik minduntalan, ez a történetbe zártság ára. Énekké vált, melyet ő maga énekel titokban.
            Múlt lett így a jelenéből, s ez létezésének ifjonti melankóliát, nosztalgiát kölcsönzött. Mert a nosztalgia a fiatalság sajátja, nem az öregségé, főleg nem az érett koré. A fiatal van ugyanis legközelebb az elmúláshoz. Nem feltétlenül a halálhoz, bár ez is megeshet. Az ifjak később eltávolodnak ettől is, hogy ne vegyenek róla tudomást. Elfelejtik, elhessegetik, odébb rakják. Felnőttként az emberek félreteszik a halált, úgyszólván elmúlik, kitörlődik belőlük.
            De most nem erről volt szó, hanem arról, hogy az elmúlás mikor múlik el. Egyfolytában, vágnák rá kapásból, jóllehet elhamarkodottan, a jól értesült metafizikusok, de velük nem foglalkozott, csak ha bőven volt ráérő ideje éppen. Mert mintha az ő elmúlása nem múlna el sosem. Hiába emlékezett a fiatalságára, az mintha nem akarna véget érni. Mert a fiatalság velejárója az elmúlás, az ő fiatalságáé mindenképpen, mikor még oly közel volt az idő betöréséhez, felfakadásához, hogy az megdöbbentette. Kezdett elsuhanni önmaga mellől, emlékei lettek, noha az élet még előtte állt, ahogy mondták neki. S ez lenyűgözte, felkavarta, nem hagyta nyugodni. Még nem szokta meg, még nem illesztette be a világképébe, mivel még egyáltalán nem rendelkezett ilyesmivel. Tisztességes ember volt, ugyebár, egy friss elmúló, egy igazi kezdő.
A trafikosnő mosolyog magában. Interurbán legenda, R-beszélgetés, csak éppen ez a balfácán önmagának telefonált! Hiába szaladsz aranyom, jobb, ha feladod!
           Igen, saját magát hívta fel egy másik, idegen városból, amivé a lakás tágult. A téli délutánok és esték lámpafényes otthona. Talán túl sokáig leskelődött, tovább, mint kellett volna. Egy idegen városban pedig mindig hétvége van, ünnepnap, az úton levők tudják ezt. Csak azt nem értik, mit tesz-vesz a sok helybéli ilyenkor. Tudják, de nem értik, talán ezért van minden utazón valami vasárnapi melankólia. Mint ahogy egy idegen lakásban is mindig történik valami. Izgalmas dolog, esemény, kaland, akármi. Csak nála áll egyfolytában az a kurva idő.
          Mert az a másik, a történet szereplője, az lakik csak ott.
         Vasúton utazott abba a városba, kénytelen-kelletlen menetiránynak háttal. De ahogy bámult kifelé, legalább nem kellett közelednie semmihez, csak távolodott mindentől egyre. Hisz ő mindenekelőtt nem valahová utazott, hanem el valahonnan. A szakadéktól, a kávéháztól, a postától. El a buszoktól és a taxiktól, ahonnan mindig vissza kellett térnie. El akart utazni a visszatérés elől. Látta a távolodó állomást, egy vasúti ember integetett felé, jóllehet bizonyára nem neki, de azért mégis örült ennek. Mintha búcsúztatná valaki.
           Mellette a vagonban emberek, egyfolytában méltatlankodtak, panaszkodtak, magyaráztak. Hogy megint késik, már harmadszor a héten, hát mit hisznek ezek. Ki fizeti meg a drága idejüket, egyébként is, milyen mocskos a vécé. Nem tudott nem odafigyelni, de erre felkapta a fejét. Hogy akkor viheti majd magával az összes cuccát, ha rájön megint. Be se fog férni, nem is rakhatja le csak úgy a piszokba. Megkérhetné a szomszédjait, ám ezek valahogy furcsán méregetik őt. Igen, félszemmel figyelik, ezt most már határozottan érezte a hátán, a vállán, meg elöl is, a mellkasában, a szegycsontja hegyén. Szemmel tartják, és csak a megfelelő pillanatra várnak. Ki kéne választani valakit, akihez bizalommal fordulhatna. Hogy legalább addig, értse meg, mindjárt visszajön, ne nézze valaki olyannak, de most muszáj kimennie. Talán így védelmet kapna. Mert még az is lehet, hogy elfoglalják a helyét, és néznek csodálkozva, ha visszatér. Keres valakit? Hogyhogy eddig elmaradt, mi tartott ilyen sokáig? Időben kellett volna! Meg az út is oly rövid két falu között, minden kihallatszik, pláne, ha már bent állnak az állomáson. Ez meg ráadásul minden bokornál megáll. Aztán jön a kalauz, s azt hiszi, hogy bujkál, nincs jegye, vagy valami jogosulatlan kedvezmény esete forog fenn. És szégyenszemre ott fog állni egyik lábáról a másikra, magyarázkodik, de végül mindent beismer.
            Nem, akkor inkább csak néz ki az ablakon, amíg lehet.
       És valóban, nézett kifelé, szeme előtt képek suhantak el, vegytisztán látott mindent. Látóterében éles körvonalakkal rajzolódott ki a vonatfülke, a frissen tisztára mosott ablakok. Azon túl sínek, villanyoszlopok, sorompók. Látta mögöttük a bakterházakat fehérre meszelt kerítésükkel, a súlyos szatyrokat cipelő asszonyokat, akik a kerítés mellett befordultak a töltésre. Távolabb emberek, biciklisták, autók, mindegyik tartott valahova, vagy várt valamire.
            De éppen mert olyan átlátszó volt minden, kezdett gyanússá válni a dolog. Hogy hiába néz, hiába figyel, hiába lát mindent, valami nem stimmel. Mintha hiányozna valami. Meresztgette a szemét, próbált koncentrálni, de még nem jött rá, hogy mi. Szemben egy anyuka ült, valamit mutogatott a gyerekének, az nem figyelt rá. Az ülést rugdosta, s egyre csak hajtogatta magában.
            Értsd meg, anya, nincsen!
           Mi nincsen, drágaságom, vetette közbe a fiatalasszony, de azért rendületlenül magyarázott tovább a házak felé intve.
         És érezte akkor ott mellettük, hogy megint jön. Hogy utazik egy vasúton, el kell mennie valahova, ahol majd. Kétségbeesetten újrakezdte. El kell mennie valahova, ahol majd. De ahol majd mi? Nem tudta folytatni. Állt a kép, megállt a történet, úgyszólván megállt minden. S amikor rémülten kipillantott az ablakon, megdöbbent, mert már észrevette, most már tisztán látta, amit eddig csak halványan sejtett.
         Hogy nincs táj. Igen, egyáltalán nincsen táj.
         Csak sínek vannak, villanyoszlopok és sorompók. Meg bakterházak fehérre meszelt kerítéssel, súlyos szatyrokat cipelő asszonyok, akik befordulnak a kerítés mellett a töltésre. Emberek, biciklisták, autók. Képek vannak, de nem állnak össze semmivé, csak lebegnek előtte kimerevedve. Nem tudnak illeszkedni, összetapadni, mert nincs mivé egyberendeződniük. Elveszett, kifogyott a ragasztó, a fugaanyag, isten tudja, mi. Ami kitöltené a hézagokat az illesztéseknél, a hajszálrepedéseknél, s ami egyszersmind összetapasztaná őket.    Rettenetesen közel van minden. És ő utazik egy kitalálhatatlan történetbe, melyből nincs visszatérés.
            Nem volt más választása, a távolságba kellett menekülnie e közelség elől.
            Öregember, a földekről tér most haza éppen, egykedvűen nyugtázza, hogy a délutáni gyors ma néhány percet késik. Fel se néz, csak tolja maga előtt kerékpárját a hepehupás úton, mely a vonatsínek és a búzatáblák között kanyarog. Vállán átvetve súlyos bőrtáskája, már itt-ott kifényesedett, minden lépésnél az oldalához verődik. A kormányra akasztva nejlonzacskó, ide-oda himbálódzik, ahogy a bicikli zötykölődik a kőkeményre száradt kátyúk között. Aztán mégis feltekint egy pillanatra, megszédül, megtántorodik, mégis sikerül visszafognia az esést. Elkapja az ütött-kopott drótszamarat, de nem áll le közben, úgyszólván a mozgásba kapaszkodik bele, az útba, mely hazafele viszi.
            Tovább kell menekülnie.
            Sofőr egy autó volánja mögött, a sorompón túl. Türelmetlenül vár, hogy áthaladjon a vonat. Ásít nagyokat, elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában. Csak nehogy elaludjon megint. Messze maga mögött hagyta már azt az útszakaszt, de volt néhány másodperc, talán csak egyetlen pillanat, amire nem emlékszik. Ami kiesett, míg százzal száguldott a sztrádán. Le kellett kanyarodnia a mellékútra, ahol most hosszú kocsisor kígyózik a vasúti átjárónál. Itt vesztegelnek már percek óta, motorosok cikáznak az autók között, lábuk a földet súrolja, igyekeznek előre furakodni. Kávéra van szüksége, túlságosan is jól ismeri a falusi presszót, ahová be fog térni, ahogy ilyenkor szokott.
            Még tovább kell menekülnie.
            Szomszédból előszaladó kislány, integet, mint mindig, a masinisztának, cseng a füle az éles vonatfüttytől. S ahogy gyorsan elfordítja a fejét, szinte megáll a fülke, mit megcéloz a tekintetével. Évekig gyakorolta a műveletet, végül tökélyre fejlesztette. Pontosan olyan sebességgel kell forgatni, hogy ha jóformán csak egy pillanatra is, de egyhelyben álljon a vonat. És akkor belép ebbe a pillanatba, kitágítja, széthúzza. Majd ott bent szemügyre vesz valakit, aki épp kifelé bámészkodik az ablakon, vagy oldalra dőlve bóbiskol, s a rázkódásoktól a feje meg-megdöccen. Látja az ismeretlen fiatalembert, kétségbeesett tekintettel bámul valahova a messzeségbe, arca rálapul az üvegre. Kilehelt pára mögött elmosódott kép. Mögötte anyuka, gyerekkel, olyan vele egykorú lehet, rugdossa az ülést, hajtogat valamit. Csak egy pillanat az egész, s már jön a szomszéd bácsi a mezőről, dörmög valamit az orra alá, anyja kiabál, azonnal vissza, már megint, pedig hányszor mondtam.
          De még tovább kell menekülnie.
          Apró bogár, vasúti talpfák között él, durva kőzúzalékok között. Ritkán merészkedik a sínekre. Megérzi olyankor lábacskáival a több kilométernyi távolságból feléje közeledő mozdonyt, miként indiánok hallják a lódobogást, ha fülüket a földre nyomják. Néha évekre kivonnak a forgalomból egy felesleges sínszakaszt. A gaz benövi, szép fényes felülete besötétedik, itt-ott rozsdafoltok jelennek meg a tetején, használaton kívüli szerelvény vesztegel rajta, míg pihenőideje letelik, aztán elvontatják vagy újra munkába állítják. A növények közt eltűnő sínpárt is elhordják idővel, beolvasztják, újraöntik a hatalmas kemencékben. Vagy gondosan rendbe hozzák, hogy ismét távolságokat hidaljanak át vele, összekössék azt, amit nem lehet. Ezzel is így történt, amelyiknél mostanság lakik, barnás kövek, kavicsok között, eső, húgy és olaj áztatta birodalomban, mely fölött időről időre átzúg az a borzasztó valami.
            De hiába a távolság, hiába az idegen terek, nem menekülhet. Mert valóban nincs táj, csak képek vannak, mozaikszerű szilánkok, melyekbe görcsösen kapaszkodik. El kéne utaznia innen. El kéne utazni az utazásból, a visszatérést hazudó történetből, a világ fantáziájából.
            Miért is engedett annak a telefonnak? Talán egy soha véget nem érő hétvégére vágyott, ünnepre, isten sabbatjára, mikor egy pillanatra újra megáll minden? Mikor semmi sem történik, csak a figyelő tekintet pásztázza végig a teremtést? Nem tudta a választ, csak azt, hogy reggel, de talán még délelőtt is, egy ideje mindig jobban van egy kicsit, ráér, bármit elkezdhet, mert még nem késő. De délután már egyre pocsékabbul érzi magát, s mikor estébe fordul a nap, rájön, hogy menthetetlen az egész. Talán ha nyugatnak utazna egyfolytában, menekülvén a napnyugta elől, talán akkor sikerülne, így semmiképp.
A trafikosnő lassan visszabiceg a boltba, dünnyög magában. Bezzeg a képeslapot itt hagyta, hát megírni ki fogja, talán én?! No mindegy, szaladj csak aranyom, végül is megfizettél már mindenért, most az egyszer elengedlek.
            Nem bírja tovább visszatartani a nevetését, az valósággal kitör belőle.
            Azért egyet ne felejts el, te ördögfióka! Az a másik, a történet szereplője, az lakik csak ott, érted?
           De ő már nem tud megállni.
           Friss elmúló lett végül, úgyszólván gyermek. Saját jövőjét látja maga előtt, annak múltjában találja magát. Törékeny képzelete ide-oda csapong, alig bírja egybetartani. Vonaton utazik, makacsul, dühösen rugdossa az előtte lévő ülést. Nem akarja, hogy mindez így legyen, előre utálja a fiatalembert, aki majd lesz belőle. Legszívesebben lelökné a vonatról, essen ki onnan, zuhanjon bele a képbe, váljon eggyé vele. Gyerek akar maradni, mondhatni, egy kezdő, ha egyáltalán van ennek még itt értelme. Mert gyereknek lenni inkább befejezés, lezárás, egy folyamat vége, mely után már nem folyik semmi, abbamarad a képek csodálatos rajzása, az együgyű kinyilatkoztatások kavalkádja. Vad játékai, erőszakossága, sőt, brutalitása annak szól, aki ezt tette vele. Minden gyermek egy jóízű káromkodás, faggatása az üres egeknek, lázadás a teremtés könyörtelensége ellen. Az önmagát megunt öröklét szörnyű fintora.
            Igen, gyerek akar maradni, akiben nincsen semmi, csak a végtelen benső táj, ahol nem múlik az a kurva idő. Miközben anyja egyfolytában magyaráz, mutogat neki valamit, ő csak hajtogatja magában.
            Hogy semmi más nincs, csak a táj. Értsd meg, anya, nincsen.

Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.


 Főoldal

2014. október 16.
Hozzászólások (1)
2014. október 24. 15:18
Jros Zoltn
Nem csak szakadékba zuhan, néha el is szakad. Újra és újra próbáljuk összefércelni, de sokszor hiába. Dénes, gratulálok!
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png