Prózák

 

 Ungv__ri_L__szl___Zsolt.jpg

Ungvári László Zsolt

 

Az érckakas szélrózsája

 

Szabadvasárnap reggelén Atlanti-óceáni álomból ébredsz, magzatnyi éggömböt formáz a víz, kora gyermekkorodban voltál benne. 80 napig utazó, kék gömbhajó ez, színes forgókat dobsz a szélbe, piros papírkerék pörög a napsárga tavaszban. Szappanbuborékban ülsz, kopogtatsz a falán, hall-e kintről valaki, bőröndöd kész az utazáshoz. Fölszállsz e sérthetetlen burokban az égre, sodor a tavaszi szellő a szántások, tarlók fölött, kisebbedik a táj, már csak föld- és vízsávokat látsz, s végleg eltűnsz.

Te vagy a földgolyóbis, felhő iránytűje visz  északi féltekére, bár itt tavasz zsong, bogarak ébrednek és pörögnek ki a fényre, nálad jégtűnyi csillagokkal dereng a tél, északabbra mégy, tunguz erdőkig, fehér lidércekkel röpülsz, jéggé válik a fa, ha leheletük eléri, de a buborék meleg, és föllendít a magasba, csak fehér csontvázad látod, ahogy átsüt rajta az éjféli hold.

           Ha nyár, az óriás játékudvaron az öreg diófa enged, gyermekkori tornára tárja vastagabb, felső ágait, kúszva, mint lesben a hiúz, elérsz a villogó gyümölcsig. Hangya mászik a kézfejeden. Ruhád tépi a lomb, s ugorj! Dobbansz a földre, a fa tövén levő hangyaboly mellé. A félérett diókat lehasítod a fürtről, a homokozó kövén töröd fel, elérsz a bélhez, az ízletes, fehér étekhez, eldobod a magházat, s csodálkozol.

Íze a mogyoróhoz hasonló. Távoli faluban láttad a fát, más udvaron, ahol fű, füst, fecske összhangban élt. Az űr csöndjébe avatta be ez udvart a megfoghatatlan csoda, s villanykörte gyúlásakor cserebogarak szárnyai zizzentek az éjszakai fényben, az áramvonal erősítette a szentjánosbogarak mécseit, lámpások izzottak a falusi udvarkertben, a félhomályban a rozzant deszkakapu emlékeztetett a sorsra s az időre – teremt és árnyékol a fotográfián.

A diófa háta mögötti kék hinta magasba lök, egyetlen modulattal szöksz ki belőle, a földet érés tökéletes, ez a test mértana: a lehetőt meglátni – érdemes fejlődés, de a világerők árama megfejthetetlen. Homokjátéktér, piros ég és alkonyat. Zúduló nyári zápor, görgeti jégtojásait, fejedre koppantana, de bemégy a nyitott színről a zárt térbe, a magas eresz alá először, végül a terembe, hol társaiddal mazsolát majszolsz, tejet iszol.

            Álmot hoz rád a délután. Fönn a falon indián pipázik, saruszíja megoldva, őzbőr sátrak íveit látod, elefántcsont agyart, szőrös, bozontos, rézszín mellen, szárított, kábító füvek füstcsíkjait pörgeti a szél, lovak dobrokolnak, vágtában a jól irányzott ellenfél felé, csatabárdok félholdjai villannak napfényben, meztelen indián nők formás, kerek mellei vakítanak éjjel a tűzvilágnál. Közel az ellenség, kiszámíthatatlan jövetelük, riadó van a táborban, ismeretlen fegyverével kegyetlenül puffant le nőt és férfit, gyereket az idegen; mit ért az ősi rítus, az ima a Nagy Szellemhez, ha Puskacső győzhetetlen?                                                               

            Felégették a tábort, a törzsfőnök felölti halotti fejékét, a tollait fújja a szellő, tűz gömbölyödik a falu fölött, ő parázs mellé telepedik. A jelenében ül, nemzetsége jóslott sorsában, az eljövő megtöretések, az elpusztíttatás emlékezetében. Jövőt olvas a kócsagok mozdulatából, a szarvasbőr mintázaton kanalas csőrüket kitátják a pelikánok;  lebeg az időben, óriáspapagáj a vén indián, tolláról lefutnak a víz csöppjei, átváltozik a szertartás fájdalmában sólyommá, és fölszáll a tábor fölé a füstben.

Talán fölébredtél, oda indián szövetségesed. Éjjel van, hol vagy, nem tudod, fekete a fal, mint a halál, de a repedések között sugár izzik végig, az egész szoba fényben van már, vakítanak a sugárszálak mint ezerirányú arany vízerek – a lélek hasítékai. Köröttük koromsötét a fal. Labirintus – a tied és a világé. A szoba kockájában fekszel, aranyháló már a sok sugárkéve, rád fonódik, és egyetlen pontba tömörül a mellkasodban. Most száll ki szemedből az álom  pora, ahogy a villanykörtére nézel, olyan, mint egy arany buzogány.

Partvidék ez az idő homályában. A játékudvar hátsó részén csigaházaid hevernek, kiköltöztél belőlük évtizedek óta már. Ma összegyűjtöd, megszámlálod őket, először eszmélsz a létezésre, az óriás szomorúfűz mandulaszemű levelének árnyékában, felmászol és lecsúszol az ágain. Maugli – magasra tárod karod a nyárban, mikor  teremthető a lehetetlen, az idő megfordítja magát, átrajzolja álmaid, törpéből óriássá nősz, majd kicsi leszel, végül gigász, ki harcszekér helyett kölyökkocsiban zötyög, vagy megfordítva. Ösztönöd feledhetetlen és mondhatatlan erőmozgásra tesz képessé, a nagysághoz visz, bár kicsiny vagy és törékeny, és elképzelhetetlen számodra, mi lenne, ha a valóságban óriássá nőnél, mert felfoghatatlan teljességében a világ, szemügyre vesz érthetetlenül, és tűhegyével szúr, mint a játékudvar rácsos kerítése, körbeveszi kitalált és teremtett országod, nem tudsz semmit a védettségről, de sejted, ez lesz támadható pontod, a féltés, mibe belenősz, mint a nagyobbodó cipőkbe, ingecskébe, nadrágba. Apádnak fogadtál volna állat korodban egy bölcs, fekete szőrű bölényt, ki álmodna veled Afrikáról, pamacsos fülű oroszlánról, galléros páviánok izgága nevetéséről, kik átadják felségterületük a gorilláknak, ütésük erejére emlékezvén. Gorillaüvöltés – láng lobban, a bennszülöttek szeánszot tartanak – ments meg az égő lidérctől! – s már cammognak is az erdő kifürkészhetetlen mélységei felé, hová nem ér el a kétlábú izzó veszedelme. Elszunnyadnak a csöndességben, a narancslomb felett sussan egy madár világos, zöld szárnya.

Mozog a hintakeret a játékudvaron, sokszor  lendült itt a Magasságosig a lélek; labdát kötsz az ülés széléhez, lógsz rajta, mint az óriáskeréken valaha, leláncolva, tíz méternyire a földtől. Ott nem, de itt mindig eloldottad a védőláncot, ha hintáztál.

A homok ezüst csillámváros, apró mezők, hegyek és dombvidék, s a lent futó balga, tévelygő folyók kis tócsák. Beköltözöl csigaházaidba szerelmeiddel.

Itt az ősz, földgolyóbisként pattannak ki héjukból és koppannak le a földre a gesztenyék, a fehér folt rajtuk – világegyetlen, nincs itt földrész, nem váltak még külön, mint ahogy te sem. Ha minden egész eltörik, mi marad hagyatékul? A kezdetbe lépsz, hol nincs folytatás – történsz. A barna cserepeken szárad a szeptemberi napban a moha, izzadt sárga lesz, majd porhanyós, mint a rög. Egyre hidegebbek az esték, a hajnalok üvegfehérek, a párán átsüt a Nap és fölszárítja. Élesek a reggelek, a zöld, kovácsolt vas kapuk, a farakás, a dérütött faló gőzölög. A játékudvar hallgat, sietett a nyár, a hűvösségben olyan lenne a játék, mint kihűlt létfonál. Fázhatsz, figyelnek rád. Rozsdabarna levélruhád van, vörös juharlombod, kisétálsz az őszből, az aquarellből is, s nem marad, csak egy fehér folt, ahol voltál, a szeptemberi vásznon, vagy csak morzsalátta madárnyom. Ne említsd.

„Nem értitek, felnőtt, vénülő gyermektársak, az időben csak fény zizeg! A fénybogár én vagyok, kimondhatatlan ragyog  az ég alól, az udvarról kivonuló fakerekű hétökrös kisszekér, épít ma is, követ engem, megtartom örökre, bohócarcomat teleholdkor lássátok csak, nincs rajta festék, se könny, csak én, ki magamat öröklöm. Vagy két lepke csak, szemöldöknek.”

A tél jégfehér lovaival hozza az ünnepet, a  behavazott tájon mozdulatlan a diófa, a hinta, a homokozó, a fűz, fehér jelmezt ölt az épület, mint konok, fehér süvegű szent, és figyel befelé. Étel párolog, meleg van benn, kint állsz, a fecskéket sajnálod, nem szállnak ide közülük néhányan soha már, délvidék helyett átköltöznek a másvilágra, csontvázukat jég porlasztja szét. Varjúhalál! Hollórebbenés! Fújj fényt rá, februári ég!

„Nincs más út, mint látni a lehetetlent, ubi amor, ibi oculus est – látnom engedd, mint kezdem újra örökre az éneket, a bölcső előtti pillanattól a sír utániig, a fény magjában égve, a józanság halálbűnében is az időtlenség csuklóját fogva, hallgatván hogy dobog a lélek.”

Lekonyul a fű, veszti az éles zöldet emlékeidben, mint a nyárillat, mely orrodban tanyát vert hosszú hónapokra, akár a méhek dongása a betű előtti könyvcsöndben, mikor hangos volt már a szó, s guggolva daloltál, ugrottál s pörgetett a versek ritmusa, a tapsok vesszőparipái; szépséges volt a szédület. Az egek városa kék pelyhet hullat lecsukott szemhéjadra, templom kőtornya épül az ünnep havában. S te tollat, festéket, indiánt álmodsz.

Az érckakas az épületről elszáll éjjelente, háromszor megpörgeti csikorogván magát fenn, mielőtt próbatételt szabni száll a külső vagy belső zubbonyban élőkre, s mikor visszatér, járkál az udvaron, lábnyoma látható reggelente, de úgy hiszik, hogy a három tejesvödör háromszöge a jel a havon. Az érckakas láthatatlanul vigyáz éjjel, meghosszabítja a befejezetlenség ősállapotát.

A diófa vérszín leveleit befödte már a hó, de még szeptemberben gyönyörű erszényhez hasonlított, vagy ősállat gerincéhez, a levélszár volt a fej, talán kopoltyú, s az ős a bojtosúszó hal, a nemlétező.

Őrjít a láz éjjelente, repülőezredeket álmodom, s az óriás utazó gömbhajót, nekifeszítem a végtelennek, s hátul maradnak a vadászgépek, nem tudják szétlőni. Elutazom egy más térbe, Tibetbe tán, gyermekkorom megfejtőihez.

Én nem írtam, csak hallgattam a csöndjüket:

                                    

csillagüres a mondhatatlan az égbolt alatt 

 

csak a hó a halihó bojtja röppen

elúszva fehér sirályi ködökben

feledj el végleg minden mondatot

a végtelen szélrózsáját megkapod

 

hol álmodnak a téli jéghajók

időtlen izzásban holnapot

űzött emlék nem váltogat

ruhát mint lány hogy rajtakapd

 

indigóval másol az ég

nyarat és  pipacspihét

elvonul a csönd vonatja

helyére ül a szó lakatja

 

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.


 Főoldal

2014. szeptember 05.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png