Versek

 

 FeketeVince.jpg

 

Fekete Vince

 

Gyönyörű apokalipszis

 

Szerte, szét…

 

„Az író forrásai tulajdon szégyenei.”

Cioran

 

                           Jöjjenek ide, és a nevüket mondta, utoljára szólították
azon a vezetéknéven, az övén, jöjjenek, mondta a román bírónő, egy
álmos biztonsági őr és egy őt ismerő gyorsíró társaságában, a szokásos
kérdések, és nem mondta akkor, hogy nem, mert megegyeztek, hogy
igen, és nem akarta senki átverni a másikat, elkérte a személyiket, az övét
utoljára ezen a néven, aláírtak valamiket, de erre már nem emlékszik
tisztán, három perc múlva már kint voltak az üres bírósági épület folyosóján,
és akkor már érezte, hogy nem bírja tovább, mert elkezdte a torkát
szorongatni valami nagyon erősen, majd egyszeriben kibukott, szárazon
előbb, majd könnyek között, és ő is elkezdett zokogni, ott szorították, ölelték
egymást harminc év után, háromperces megszűnésük legelején, zokogtak,
sírtak, pedig nagyon szeretlek, mondta, én is szeretlek, mondta ő is, és sírtak
és szorították, ölelték egymást az előtérben, majd amikor valaki, épp egy
ismerős falubeli férfi, aki észrevette, hogy valami szokatlan történik, rövid
várakozás után végül elindult feléjük, megzavarva őket a búcsúzkodásban,
elindultak ők is lefelé a lépcsőkön, ki az ódon, vastagfalú, dohos bírósági
épület levegőtlenségéből, ki az udvarra, ki a városba, a teljesen megváltozott
városba, ki az új életükbe, ki az ismeretlenbe, mint ahogy harminc évvel
ezelőtt elindultak ugyanígy, ugyancsak az ismeretlenbe, csak most teljesen
másképp, szerte, szét, és el, egymástól el…

 

 

Állólámpa

 

                         Elképzeli, mit csinál ilyenkor otthon, a nagy lakásban,
ül a nappalibban, az ágyon, amelynek bevonatát ki kell lassan cserélni,
mert megrepedezett, kihasadt, nincs órája, nincsenek tanítványai, nincs,
ami lekösse, lefoglalja, már mindent kikutatott a közösségi oldalakon,
minden olyan lájk utánment, kinyomozta mindazt, amit csak lehetett,
megnézte a dátumokat, hogy visszakövetkeztessen, mikortól is, mióta
is ez a, ami, ugye, az ő közös életüket is, ül abban a lakásban, ahol együtt
teremtettek elő mindent, toldás-foldás, ablak-ajtó, stb., ég az állólámpa,
egyedül van, sajnálja magát rettenetesen, siratja magát, mert még mindig
szereti, mondja a telefonba, még mindig igen, nem is érti, és mások sem,
hogyan is tud ilyen hülye lenni, hogy igen, senki nem érti, senki, azok
közül, akiknek, hát… kiadta, elárulta, befeketítette, bemocskolta?, igen,
jogosan, teszi hozzá, nyilván jogosan, mert igaza volt, harminc év nagy
dolog, jogosan, teszi hozzá, ül az ágyon, nincs kedve semmihez, nem is
főz, nem is eszik, soványodott is az utóbbi hónapban, különösen az utáni
időszak viselte meg, nem tud aludni sem, zokogni kezd az iskolában,
de nem a diákok előtt, hanem félrevonul valahová, a vécére például, vagy
valamelyik sarokban félrefordul, ül az ágyon, ilyenkor szoktak meg-
ágyazni, lefeküdni, most elképzeli, hogy hol van, kivel, látta jól azokon
a fotókon, a közösségi oldalakon, megnézett mindent, hogy ő milyen, igen,
és a beszéde is, azt is meghallgatta, az is olyan, hogy is mondja, és arra
gondol, hogy ilyenkor szoktak lefeküdni, és hogy milyen jó lenne most
egyet beszélgetni, mindegy miről, csak veled, érted, veled, érted, de nem
értem, érted, nem érted, nem értem…

 

Szivárvány

 

                           Egy fotót küld este a messengeren, miután egy órát
beszélgettek telefonon, egyikük otthon, abban az otthonban, ami
már neki nem az otthona, másikuk albérletben, ami úgyszintén nem
az, ugyanazokba az utcákba futnak bele, mint korábban is, amikor
még együtt voltak, amikor még össze voltak hivatalosan is kötve,
hiába ígérték akkor, hogy a múlttal többet nem, mert csak
az jön elő minduntalan, a sérelmek, a részigazságok, a bántások
és bántódások, csak a rögeszméik, bizonyos helyzetek, fájó
történetek, ugyanazok állandó ismételgetése, hogy akkor miért
úgy, ahogy, és miért nem másképp, a számonkérések, vádak,
szemrehányások, de mit akarnak, hiszen már el vannak…, el, persze,
de bántja, de fáj, és hibára játszanak, és hibára játszik ő is, és nyilván
belekapaszkodik, amikor elhangzik valami olyan, amibe bele lehet
kapaszkodni, és bele ő is, és mint a bokszoló a leszakadt szemöldököt,
addig ütik azt a pontot, amíg csupa vér meg trutymó nem lesz minden
körülöttünk, és akkor azt mondják, hogy nincs értelme beszélgetni,
nincs értelme a szavaknak, a telefonoknak, mert lám, hova futnak
ki megint, és hogy ne hívja többet, és hogy nem is hívja, te se,
mondja, de nem is szoktalak, látod, mondja, ez is, és akkor este,
a beszélgetésük után, amikor feldúltan és remegve nézi, hogy
megint mi történik, hívja, vagy üzen, vagy megint jön egy egész
éjszakai sorozat cseszegetés, mint amikor egyetlen éjszaka alatt
hetvenszer hívta fel, akkor érkezik egy fotó, egy esős fotó, az 
egykori ablakukról, nagy esőcseppek rajta, hátra az udvartér
látszik, a borús háttérből csak egy-két épület, a szomszédok háza,
majd leghátul, ahol reggelenként a nap ragyogva szokott megjelenni,
a mezőgazdasági líceum épületén, nem is, a mögött egy szép, színes
szivárvány, de nem úgy, hanem mint, neki most már többé sohasem…

 

 

Duplán, fölösen

 

                                    Számolja a napokat visszafelé, hogy mikor megy
haza, oda, ahonnan egy jó ideje eljött, számolja, pedig ő már nincs az éle-
tében, vagyishogy van, csak nem úgy, hogy együtt, de létezik naponta a
gondolataiban, hajnalban előbújik valahonnan, valamelyik lyukból, és
nem hagyja aludni, azt mondja, látod, én a te neved napjára szerettem
volna megszülni az első gyerekedet, meg is mosolygott az orvos érte, 
aztán elvetettem a harmadik gyerekedet, mert nem akartam, hogy meg-
szülessen, nem úgy, mint akkor, amennyire akkor, hogy képes lettem
volna arra a napra kérni a Fennvalótól, de aztán elcsúszott, két héttel is
el, és most, hogy Ez történt, csak annyit mondok neked, neved napjára
hetvenszer hívlak sírva, könyörögve, számon kérve, szemedre hányva,
hetvenszer, hogy tudjad, hogy kit veszítettél el, hogy tudjad, ki voltam én
neked, egy szerencsétlen, akit mindenki átver, mint most is, ezúttal is, akit
legjobban szerettem annyi évig, annyi, de annyi évig, a legeslegjobban, Te…

 

Egyik. Sem. Ugyanolyan

 

                                                     És akkor rád gondoltam, barátom, aki
egyszer azt mondtad, tkp. egyik sem jobb, mint a másik, nem szeretjük
ugyan az általánosításokat, de azt gondolod, hogy kellene legyen olyan
is, hogy igen, hogy nem ugyanazt, ugyanolyat újra és újra, hogy nem
ugyanazokba a (mikbe is?) futunk bele megint és megint mindannyiszor
fájdalmak, bú és bánat közepette, hogy már azt érezzük, hogy szétszaka-
dunk darabokra, hogy szétrobbanunk, és azt gondoltam akkor, mert meg-
ütött a mondatod, persze, hogy ez velem semmiképp sem így lesz, én
ezt nem hiszem el, én ezt megcáfolom, mi ezt megcáfoljuk, azt gondoltam
ekkor, barátom, és még azt is, amit a volt, most már volt mondott nekem,
hogy a második sokkal, de sokkal, nem is mondom, hogy mit mondott,
hogy milyen szokott lenni, csak esetleg fiatalabb, ennyi, azt gondoltam
akkor is, hogy persze, persze, tudom én, miért mondja, mert nézzem meg,
mondta a példákat, hogy V-ék is, hogy Á-ék is, de nem igaz, mondtam
én, mert se V-ék, se Á-ék, de igen, mondta ő, de nem, mondtam én, és ez
is eszembe jut mindannyiszor, ez a de igen, de nem, amikor értelmezem,
szövöm tovább azt a soha le nem tehető hálót, azt a soha meg nem szőhetőt,
mert újabb bogokba, újabb lyukakba, szakadásokba akadok mindannyiszor…

 

Lopott Parfüm

 

                                   Az utolsó járat volt, másnaptól már nem
indultak vonatok át a határon, a legutolsó vonat, amivel eljött
Tőle, oda, ami az otthona volt, de ami most már nem az otthona,
zötyögtek a kihalt fantomszerelvényen, át a határon, fehér kesztyűs
ellenőrök jöttek az egyik oldalon, kesztyű nélküliek a másikon,
nem számított semmi, reszketett a vele egy kupéban utazó hölgy,
a férjét hívogatta állandóan, jött el Tőle éppen, a biztonságosabb
helyről, embertől, aki nem sírt-rít, és nem próbálta marasztalni,
pedig, azt mondta, nagyon szereti, kikísérte a félig kihalt állomásra,
egy az ő vidékéről származó árustól még parfümöt is vásároltak
háromezerért, lopott, nem hamisított parfümöt, jött el tőle, nem
tudta, hogy miért, nem tudta, hogy mi volt az, ami miatt feltétlen
haza kellett jönnie, de hova, kérdezte magától, de kihez, kérdezte
újból, abba a hegyi házba, ahol víz sincs, gáz sincs, és csak nehezen
közelíthető meg, jött el a kényelemből, szeretetből, jött valami felé,
ami bizonytalan, és tudta, hogy nem tud egyhamar visszamenni 
már az elkövetkező időben, mert lezárják a határokat, előbb részleges,
majd teljes kijárási tilalmat rendeltek el, és nem beszélgettek, és nem
írtak már egymásnak sem, a bezártság miatt, meg talán, hogy eljött,
hogy otthagyta, immár másodszor, mondta utoljára még a telefonban,
nem keresték egymást, a lakásaikba bezárva ültek mindannyian, és
kapkodtak, tettek-vettek tanácstalanul, és nem tudták, fogalmuk
sem volt, nem azt, hogy velük…, hanem hogy egyáltalán…

 

Megjelent a Bárka 2024/3-as számában. 


Főoldal

2024. június 11.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png