Papírhajó - Primér/Primőr

 

 acsai_portr__.jpg

 

Acsai Roland

 

Felhőnjárók

(részlet)

 

Szárnysuhogás jelezte a hollók közeledtét.

Némán repültek, károgás nélkül, mint egy sötét felhő, csak vörös szemük villogott. A védelmező fejéért jöttek, hogy elvigyék a Világfa ágai közé, ahol azt remélték, végső nyughelye lesz.

A Világfa egykor a világ dinamójaként működött, és törzse a mérleg nyelve volt, ami ha időnként ki is lengett jobbra vagy balra, mindig visszaállt a középpontba. Utána a hollóknak köszönhetően szentély lett belőle és kripta, ahová a hősök kerültek.

Valamikor a Világfa kötötte össze a földet az alvilággal, és a mennyel. Ez biztosított átjárást a világok között, amikor az emberek hitvilága szerint erre még szükség volt. Ez volt a fa fénykora. Több nép mitológiájában is megjelent és sok kultúra képzeletvilágában létezett. De mióta az emberek nem hittek semmiben azon a sárgolyón kívül, amin éltek, azon a kenyéren kívül, amit megettek, és azon a pénzen kívül, amivel ezt a kenyeret megvették, a Világfa súlytalanná vált, könnyebbé egy pihetollnál.

Egy nap eloldozta gyökereit, és fellebegett az égbe.

Az istenek úgy vélték, a fa halott, és nem törődtek vele, csak a hollók hittek az erejében. Ők őrizték az emlékét, és egy kolóniájuk, ami mindig a fa ágai között fészkelt, hűségesen követte az égbe.

A kislány és a felhőszarvas tisztelettudóan félrehúzódtak, hogy ne zavarják a madarakat, ezeket a feketeruhás gyászhuszárokat. A hollók leszálltak, karmaik közé vették a levágott fejet, majd ugyanolyan hangtalanul eltűntek, ahogy érkeztek. Felszálltak terhükkel, hogy lassú, ütemes szárnycsapásokkal felvigyék a fa legmagasabb ágai közé.

A fiú felébredt. Lassan felült és szétnézett. Mintha hajnal lett volna, a levegő rózsaszínű volt, sűrű és édes.

Elúszott az arca előtt egy felhőfoszlány. Kicsi volt, nem nagyobb egy eltévedt leheletnél. A fiú utánanyúlt, két ujja közé fogta, és tanulmányozni kezdte.

Kiderült, hogy nem is felhőfoszlány, hanem egy apró felhőlény.

Talán egy vándorló lélek, ami elindult a csillagok közül, hogy a földön új testet keressen magának. A felhőpamacs méltatlankodva csipogni kezdett, és a fiú mosolyogva útjára engedte.

Az volt az a pillanat, amikor a hollók megjelentek.

A fiú észrevette őket, és a szemével követte a madarakat, amik az egyik felső ágra akasztották a levágott fejet, mint egy bizarr karácsonyfagömböt. A fiú akkor jött rá, hogy a fekete foltok, amiket fészkeknek vélt, valójában koponyák, és a hollófészkek a fakorona közepén kaptak helyet, valamint az alsóbb, vastagabb ágakon.

A fiúnak akkor jutott eszébe a tojás, és a kezére nézett. Elkerekedett a szeme a megdöbbenéstől. Amíg aludt, a tojás megnőtt, legalább négyszer akkora lett, mint volt, és a tojásformáját is elvesztette. Gömb alakúvá vált. Vékony, izzó csíkok jelentek meg a héjon, amit hirtelen puhának érzett, mintha eltűnt volna belőle a mész, és a tojás a vonalak mentén szétnyílt, mint egy virág, hogy a kelyhéből egy tollas, repülni tudó holló pattanjon ki.

– A te hollód vagyok – károgta. – Amíg aludtál, egyek lettünk. Nem tudom, hogyan történhetett. Talán a könnyeidtől, amik a tojásba szívódtak – folytatta a tájékoztatást a madár, miután vastag és erős csőrén kettőt fent az ágon. – Tudod, hogy nem sós ízű a könnyed, hanem édes?

– Nem tudtam. Én sósnak éreztem. Hogy érted azt, hogy egyek lettünk?

– Hosszú lenne elmagyarázni, inkább megmutatom – ugrott fel a holló, és a csőrét előreszegezve egyenesen belerepült a megrökönyödött fiú mellkasába.

A fiú kidülledt szemmel bámult maga elé, és felszaladt a szemöldöke, mint akinek megakadt valami a légcsövén. A tüdejéből se be, se ki nem jutott a levegő. Látása elsötétedett, és mintha gyorsított felvételen nézné, képek peregtek a szeme előtt.

Egy város. Egy épület. Talán kórház. Egy kórterem. Fehér. Egy fehér ágy. Műszerek. Szélben hajladozó fák. Egy ismeretlen nő. Egy ismeretlen világ.

Amikor a holló széttárta szárnyait a mellkasában, mintha a szíve robbant volna fel, és a fiú hátából két fekete szárny tört elő, még a ruháját is átszakította. A fiú megérintette a tollakat, mint aki nem akarja elhinni, ami történik vele.

Behunyta a szemét, mire újra kinyitotta, a holló ismét ott ült előtte, és tollászkodott. A fiú hátáról eltűntek az óriás szárnyak.

– Egyek vagyunk – pislogott rá a holló.

– Repülni is tudok?

– Persze! Amilyen magasra és messzire csak akarsz.

– Mik voltak azok a képek, amiket láttam? – rázta meg a fiú a fejét, mintha fel akarna ébredni.

– Emlékképek abból az időből, amikor még nem volt emlékezeted. Talán nem is a te emlékeid voltak, hanem az anyádé.

– Nem akarok emlékezni semmire. Új életet akarok. Ha nem a földön, akkor itt, a felhők között. Téged hogy hívnak? – kérdezte a fiú.

– Holló.

– Akkor mától fogva nekem is ez lesz a nevem.


Részletek Acsai Roland Szívhajítók című kisregényéből

Acsai Roland versei

Acsai Roland: A vak csíz, aki jobban látott mindenkinél


Főoldal

2016. november 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA