Acsai Roland
A vak csíz, aki jobban látott mindenkinél
Élt egyszer egy csíz, egy apró énekesmadár. Sárgászöld tollcsomó, akinek a teste egyetlen, nagy szív volt. A madár egy szűk kalitkában éldegélt, mert befogta egy madarász, akinek szűkös életében az volt az egyetlen boldogság, hogy a szabad természet és a vadon egy-egy élő, lüktető darabját elfogja.
Voltaképpen nem volt rossz ember, hiszen az élet szépségére vadászott. Meg akarta ismerni az ismeretlent, a titkot, ami egy szabad madárban is testet ölthet. Csak azt nem tudta, hogy ő maga is egy titok.
A madarász hegesztő volt. Egész nap hegesztett a kalitkák alatt, közben a madarak dalát hallgatta. Egész nap szálltak, repkedtek a szikrák.
A mi csízünk szerelmes volt a csillagokba, meg egyáltalán mindenbe. Éjszakánként nem dugta szárnya alá a fejét, mint a többi madár, hanem a csillagokat bámulta. Néha még énekelt is nekik, és a csillagok visszaénekeltek.
Amikor magokat szórt elé a madarász, felcsipegette őket, és azt hitte, csillagokkal telik meg a begye, és voltaképpen nem is tévedett. De nappal sem bóbiskolt el egy pillanatra sem, egész nap a hegesztőpáka pattogó, vakító szikráit bámulta, mert biztos volt benne, hogy azok is csillagok. Olyan volt, mint egy hullócsillagokból álló görögtűz. És ebben sem tévedett nagyot.
De ennek is meg volt az ára, ahogy mindennek. A csízt megvakította a pattogó szikrák látványa, és ezt hamarosan a madarász is észrevette. A vak madárral nem tudott mit kezdeni, ezért kivette a kalitkából, és odaadta a kisfiának, hogy játsszon vele.
A kisfiú kivitte a rétre, és feldobta a vak madarat. A csíz repült egy darabig a kék égen – ami először számára a sötét éjszaka volt – aztán visszahullott a puha fűre. A kisfiú megint feldobta, de a vak madár most már nem esett le.
Hirtelen látni kezdett. De nem a szemével, hanem a szívével. A csíz rájött, hogy az a világ, amit így lát, sokkal valóságosabb a szemével látottnál. Mert itt csodák történhetnek. Nem kellett mást tennie, csak hinnie saját magában. Vakmerőn, és egyre gyorsabban repült. Az a kis szív maga volt a bátorság. Lelki szemével meglátott egy magas fenyőt, és felült a csúcsára. A fenyőn egy másik csíz ült, akibe a madarunk rögtön szerelmes lett, és a másik madár viszontszerette. Végtelen szerelemmel, amire csak két tollas, lüktető szív képes. Azt mondhatnátok, hogy csak képzelte a fenyőfát, és hogy csak képzelte a párját, de a képzelet, ha jól és erősen képzeli az ember, valósággá válik.
Tavasz volt, fészekrakás ideje. A csíz gondolkozott, hová rakhatna biztonságos fészket. Amikor lenézett a földre, észrevette, hogy a kisfiú odalent várja őt összetett tenyerével fészket formázva. A csízek leszálltak, és kibélelték a tenyerét pihetollakkal, majd lerakták tojásaikat, ezeket az apró, világító csillagokat.
A tojások kikeltek, és a fiókák éhesen tátogtak élelemért. Nyitott szájuk olyan volt, mint a kihunyó csillagok után maradt fekete lyuk az űrben, beszippantották a magokat, amit a csízek hordtak nekik nagy szeretettel és kitartással.
A kisfiú nem mozdult egy tapodtat sem a helyéről, és rendíthetetlenül tartotta a fészket. A csízek őt is etették-itatták a fiókáikkal együtt, és ugyanúgy szerették. Megtanítottak neki is mindent, amit tudtak, ami nem volt sok, mert ők csak az érzéseikre hallgattak. Egyszóval megtanították őt érezni.
Teltek-múltak a hetek, és a fiú idővel szárnyat növesztett. Szép, sárgászöldet. Nem volt ez meglepő fordulat, sőt, egészen természetes dolog szárnyat növeszteni az embernek. Miután a fiókák kirepültek, meglengette szárnyait, és ő is felszállt az égre.
De előbb még behunyta a szemét, és soha többé nem nyitotta ki, hogy az álmai szerint éljen, ahogy azt a csíztől tanulta.
Főoldal
