Banner Zoltán
Jutalomjáték
Kristófot traktorral vitték fel a fazekasfalu fölött háromszáz méterre fekvő Fenyőkútra. A novemberi esőktől, havazásoktól, dérütésektől felázott, agyagos út járhatatlan volt más járművek számára; de még a traktorral is elakadtak, végül az előadás időpontja előtt egy órával megérkeztek az iskolát és a kultúrotthont egy személyben igazgató tanár lakásához.
Kristóf a költő születésének százötvenedik évfordulóján mutatta be Petőfi-műsorát – dacból. Mert mindenféle meghamisításokkal eltávolították tőle Petőfi alakját és költészetét. Az évfordulóra nagy tiszteletben álló, öreg egyetemi tanára hívta fel a figyelmét, s „tanuld meg Az apostolt!” biztatta; ő azonnal elolvasta a poémát, s amint végére ért, pontosan tudta, hogy Az apostolt nem fogja megtanulni – de mi van ezzel a Petőfivel? Miért nem szeretem?
S akkor elővette az összes verseket és prózai írásainak a kötetét, s mire minden sorát elolvasta, ott állt előtte egy korszerű, mai szerző, aki akkor, az 1970-es években bármikor beállíthatott volna a szerkesztőségbe egy kézirattal, s valamennyien felugráltak volna a boldogságtól: igen, ez az! Pontosan erre vártunk!
Ő pedig felöltötte magára azt a fehér inget és fekete pantallót, amelyben utoljára látták a forradalom költőjét fejéregyházi hídon, s egy másfél órás szövegfolyammal – amelynek gerincében prózai írásai álltak (naplója, levelei, cikkei) s a versek csupán nyomatékosították a bennük megfogalmazott eszmék időszerűségét, érzelmi hullámköreit – tehát egy szenvedélyes, esszészerű monológgal próbálta beavatni közönségét (s persze magamagát) abba, hogy mire is gondolhatott, mit idézhetett fel életművéből, élete eseményeiből abban az utolsó másfél órában, mielőtt a kozák szuronyok végeztek volna vele valahol. És persze a műsort záró saját soraival arra is figyelmeztetett, hogy mindegy, hol porlanak a csontjai, mi lett a végzete – Ő, Petőfi nem csupán egy költő, hanem a magyarság mindenkori szabadságvágyának az élő szelleme, s mindig ott és akkor bukkan fel, amikor a nemzetnek szüksége van a Csatadalra.
Ezzel az örökkévalóság hídján álló Petőfivel járta az egyre szűkebbre szabott erdélyi magyarság településeit, városi színházépületektől romos falusi kultúrházakig, és mindenhol eljátszotta az alig várt Petőfit, ahová csak hívták, és olyan is volt, hogy éppen a színpadról kifelé nyíló ablak betörött üvegén át egész előadás alatt süvített rá a decemberi vagy a januári hidegség, de a közönség szomjasan szívta a szabadság levegőjének legalább az illúzióját.
Tegnap este a fazekasfaluban lépett fel, s most itt ül a fenyőkúti iskolaigazgató otthonában, odakint már besötétedett, s áthatolhatatlan köd ereszkedett a tanyafalura. Ez a fennsík ugyanis századokig az állattartó fazekasfalu havasi legelőjeként szolgált. Évente kétszer-háromszor felmentek, elintézték az állatokat, kaszáltak, legelőt tisztítottak... de egy idő után volt, aki ott maradt, aztán egy másik, harmadik, boronaházat építettek maguknak, s egymástól egy-két kilométerre fekvő tanyáikból egyszer csak összeállt a fenyőfa tövéből fakadó forrás körül Fenyőkút falva. Ugyancsak fenyőfatörzsekből boronaházat építettek az iskolának, s a hozzá tapasztott kultúrotthonnak.
Közeledett a hét óra – semmi mozgás, csak a köd szürke tömbje terpeszkedett fölöttük.
– Te, Mátyás – szólt oda a házigazdának – nem volt ez egy kicsit könnyelmű ötlet, hogy én itt...
– Várj csak – felelte –, odanézz, látod azt a kis fénypontot?
Látta, és azt is látta, ahogy a ködburok minden zugából és irányából fénypontok közelednek, mintha csillagok törtek volna utat maguknak.
Amikor beléptek a kultúrotthonba, az előtérben ott álltak szorosan egymás mellett a viharlámpák, mint a kabátok a ruhatárban.
A száz-százhúsz férőhelyes, fűtetlen teremben – a sarokban egyetlen vaskályha pislákolt – ott ült gyapjúkabátban, nagykendősen, kucsmásan Fenyőkút apraja-nagyja, halálos csendben, csak valami kis sustorgás hallatszott az asszonyok felől „jaj, megfázik abban a vékony ingben...”. Kristóf azonban azon ámult, vajon milyen lesz az ő híres Petőfi-árnyéka a falon, hiszen a villanyáram még nem érkezett meg ide, az iskolából idecipelt, egymáshoz tolt két kis katedra szélén a fazekasfaluban készült, öt darab karos gyertyatartó tíz szál gyertyalángja világította meg a színpadot.
Ebben a lebbenő, remegő félhomályban végig úgy érezte magát, mint egy harangozó, aki tűzoltásra hívja híveit.
„Petőfi Sándort a Hídon látták utoljára.
Talán most is ott áll...” – fejezte be a műsort.
Izzadtan, kimerülten meghajolt és várta a tapsot.
Taps nem volt, csak csend.
Talán azt hiszik, hogy ez a meghajlás is része a műsornak?
Na, hát akkor még egyszer meghajlok – de a taps nem csattant fel, csak állt némán vele szemben a száz vagy százhúsz fenyőkúti gyermek és felnőtt. Ilyen tehát a bukás – gondolta, hiszen volt olyan előadása is, amikor hétszer-nyolcszor tapsolták vissza a pódiumra. Letörten lelépett a színpadról, hogy minél gyorsabban a kijárathoz jusson, ekkor azonban az első sor közepéről kivált egy őszöreg, levette kucsmáját, tett vagy két lépést feléje: „Az Isten áldja meg!” – mondta, de ezt is alig hallhatóan, majd visszalépett a tömegbe, amely tisztességgel megvárta, amíg Kristóf az igazgató és családja kíséretében kilépett a megfeketedett estébe.
A tanyasiak pedig magukhoz vették viharlámpáikat, felsrófolták a lángot, elindultak kilométerekre fekvő házaik felé, s a csillagvilágszerű fénypontok ugyanúgy enyésztek bele a ködbe, mint ahogy másfél órával ezelőtt kiváltak belőle.
Ezek a munkában elnehezedett kezek nem ismerték a tapsot, színházban sohasem voltak, az ő játékát is munkának tekintették, amit áldóan megköszöntek, tehát nem bukás volt ez, gondolta, hanem jutalomjáték.
Másnap reggel ugyanaz a traktor vitte le Kristófot a fazekasfalu, Korond autóbusz-megállójába. Az Udvarhely felől érkező járat ablakánál ott ült Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula, Egressy Gábor, s lelkesen integettek: „gyere, szállj fel, van itt egy hely, neked foglaltuk!”
Kristóf fellépett a kocsira, s elindult befelé, de odabent csupán posztóharisnyás, csizmás, vállkendős, bekecses székely férfiakat, asszonyokat és lányokat, s egy-két városi öltözetű, nyúzott arcú ingázót talált.
Amikor Marosvásárhelyen elkopott, sárga bőröndjével kiszállt, és elindult az esti előadás házigazdájának a lakása felé, még egyszer visszanézett, s a busz ablakában újra feltűntek s búcsút intettek Petőfi, Jókai, Vasvári s a többiek, a márciusi ifjak, akik név szerint szerepeltek a műsorban – de ezt csak Kristóf látta.
Megjelent a Bárka 2026/2-es számában.
