Első, Irgalmasvérnő (2006.) című kötetedben nagyon hangsúlyos a párkapcsolatok megélésének, a testi szerelemnek az ábrázolása, az ehhez kapcsolódó magatartásformák, női szereplehetőségek kibontása-számbavétele. Egy időre mintha karakterképzővé is vált volna ez a tematika a lírádban, sokan még ma is az új eroticizmus harcosaként tartanak számon. A skatulyák fontosak, értékesek, mert a befogadók (akár egyszerű olvasóról, akár kritikusról van szó) szeretik, ha egy alkotónak határozott arcéle van, ha művészetének jellegét néhány mondatban össze lehet foglalni, ha egyszerűen megfogalmazható törekvésekkel lehet azonosítani. Hogyan éled meg, hogy várják Tőled az intim témákat? Egyáltalán, várják még? És honnan jött ez a (testiségre irányuló) fokuszált figyelem? Az írók-költők többnyire olyasmit tematizálnak, ami problémaként jelenik meg számukra, ami tőlük maguktól is válaszokat követel, ami ráz, dobál, ami diszharmonikus. Mi feszítette ezt a lírát? Megfogalmazható?

Nem tagadom, problémás volt számomra, sok szempontból még ma is az a nőiség, ennek társadalmi szereplehetőségei, és az ezeken túlmutató, mélyebb megélések, a párkapcsolatok, a szex. Ugyanakkor meglepett, hogy az olvasók mennyire erre a megszólalásra fókuszálnak, pedig a kötetből arányaiban kevés vers foglalkozik ezzel a témával. Ez azt jelenti, hogy a befogadóknak is ugyanezzel van problémájuk. Ma is sokan azt várják tőlem, hogy Irgalmasvérnő szájába adható verseket írjak, és persze máig írok ilyeneket is, de sok kérdésemre már választ kaptam, úgy érzem, kicsit tovább is tudtam lépni. Hogy ezt el tudják fogadni tőlem, azt csak remélhetem.

A versek mellett prózát is írsz, fordítasz, sőt, igen aktív bloggerként is ismerünk. Kiss Judit Ágnes Naplova, ez a netnaplód címe. Hogyan jön egy írói-költői bloghoz a ló?

Amikor a honlapom elkészült, volt benne hely a zenélésnek, a táncnak, a tanításnak, de nem maradt hely a lónak, így magától értetődő volt, hogy a napló nemcsak nap, ló is. A lóval kialakított kapcsolat nagyon sok mindendre tanít, amit talán az emberekkel való kapcsolataimban is kamatoztatni tudok majd. A blogolással pedig lehet, hogy azt a lehetőséget pótolom, amikor tanárként naponta több órát jártathattam a számat. Nagyon hiányzik a tanítás, a közvetlen kommunikáció, a rögtöni visszajelzések, túl szociábilis vagyok én írónak.

A kortárs magyar irodalomban ma létezik egy erős (és egyre fontosabb) ízlésirány, amely a gender-szemléletű kultúrkritikát, a nőmozgalmi szempontból releváns kérdéseket direkt (és konfrontatív) módon beemeli az irodalomba, és amely benyújtja kánonképző igényét is. Itt-ott a Te nevedet is szokták emlegetni, ha a feminizmus és az irodalom kapcsolatáról esik szó, szerepeltél a két reprezentatív prózaantológiában (Éjszakai állatkert; Szomjas oázis). Milyen a viszonyod a feminista irodalmi törekvésekhez? Egy ilyen határozottan artikulált, állításokat megfogalmazó eszme mennyire tud szerinted életképes lenni a mai (vagy bármikori) irodalomban?

Az Éjszakai állatkertben még nem voltam benne, a Szomjas oázis kapcsán kezdtem viszont prózát írni, amit Forgács Zsuzsának köszönhetek. A feminista irodalomnak pedig azt az úttörő munkát, ami lehetővé tette, hogy én ma nőként, íróként ezeket a kérdéseket artikuláljam, és ezen a hangon szólalhassak meg.

Első regényed, A keresztanya – Szomor Veron történetei (2008.) a Magyar Napló regénypályázatán első díjat nyert. A falumitológiát (egy, a Grecsóétól nagyon különböző módon) továbbépítő-újrafogalmazó mű élénk kritikai visszhangot váltott ki – kapott hideget, meleget. Onagy lelkesedéssel beszél róla, Sántha József a Narancsban leverte, legutóbb pedig irodalomkritikánk egyik nagy öregje, Alföldy Jenő méltatta igen szépen a Kortársban. Milyen érzéseket váltanak ki belőled a regény keltette erőteljes megnyilvánulások, határozott állásfoglalások?

Jaj, a Kortársban lévőt még nem is olvastam! Szépet írt? De jó! Nekem nagyon rosszul esett a Narancsban megjelent kritika, az egész kontextus elutasítását és egy adag ideológiát éreztem mögötte, de főleg az „urbánus, liberális nő írjon csak verset a szexről” címkéjű skatulyát. Hozzá kell tennem, hogy a Magyar Nemzetben egy dicsérő cikkben is megfogalmazódtak olyan ideológiai vonulatok, amiktől én a könyvben igyekeztem távol maradni. Elfogadom, hogy prózaírás terén van még mit tanulnom, de hidegtől-melegtől függetlenül máig szeretem Veron nénit, és nagyon jól esik, hogy kedvező olvasói visszajelzéseket kapok. A kedvencem mindig az, hogy „Veron néni pont olyan, mint a nagymamám volt!” És most kaptam a hírt, hogy az egyik fejezet egy német nyelvű antológiában is helyet kapott.

Közel egy évvel ezelőtt már megkérdeztünk Téged ebben a rovatban, akkor említetted, hogy elkészültél a harmadik verseskötettel. A könyv azonban nem jelent meg azóta sem. Ez miért van? Mikorra várható?

Nem akartam, hogy ugyanabban az évben jelenjen meg, mint a regény, és elvonja róla a figyelmet. Azt viszont nagyon szeretném, ha idén kiadnák, főleg mert már a negyediken dolgozom. Ha túl nagy az átfutás, az ember eltávolodik a saját szövegeitől, mire viszontlátja nyomtatásban.

Hamarosan a Bárka otthonában is találkozhatnak Veled olvasóid. február 16-án Békéscsabán, a Jókai Színházban fogsz fellépni. Jártál már Békés megyében korábban? Van valamilyen Alföld-élményed?

Néhányszor voltam ott, a legerősebb Alföld-élményem, hogy nyár van, iszonyú meleg, és sehol egy árnyékot adó fa. Békéscsabán még nem jártam, azt hiszem, épp ideje.