Békés Pál legújabb kötetének hátsó borítóján egy rövid szöveg (Birtokviszonyaim) olvasható, mely Magyarország huszadik századi történelmének nagy fordulópontjait és az ezekkel járó sorozatos átértékelődéseket villantja fel a kisember szemszögéből, az elbeszélő ükapjának sorsától egészen a szülők megpróbáltatásaiig eljutva. A rendkívül sűrű és tömör szöveg azonban nem a tragikus hangvételt választja mondanivalója kifejtéséhez, sokkal inkább az irónia keserédes látásmódját igyekszik működtetni, mikor a hányattatásokat összefoglalandó a következőképpen fejeződik be: „Na, ez az évszázad is eltelt valahogy.” De hogyan is telt el ez a hosszú század? Erről mesélnek a Semmi baj (Palatinus, 2007) című kötet régi és újabb novellái és bélyegei.
       A könyv mintegy hatvan írása a teljes korábbi életműből válogat, így a szövegek között található olyan, mely a kiadás évében, de olyan is, mely huszonöt évvel korábban keletkezett. A cím alatt olvasható „műfaj-meghatározásban” azonban nem ez az áttekintő válogatás-jelleg a legfurcsább, sokkal inkább a bélyeg kifejezés, mely itt egyértelműen a rövidpróza egy sajátos típusát hivatott képviselni, s mely Békés saját írói leleménye. A műfajról maga a szerző nem sokat árul el, egy vele készült interjúban mindössze a következőt jegyzi meg: „A legfontosabb történetek végülis elférnek egy nagyobbacska bélyeg hátán.” Úgy tűnik tehát, hogy a Békés által kitalált és elnevezett műfaj egyik legfontosabb jellemzője a rövidség, és ennek megfelelően a tömör, sűrített kifejezésmód, melynek a kötetben olvasható bélyegszerű írások tökéletesen megfelelnek, legtöbbjük ugyanis nem haladja meg az egy oldalnyi terjedelmet. A kifejezés azonban ennél jóval több értelmezési lehetőséget rejt magában. Érdemes egyrészt szemügyre venni a bélyegnek azt a sajátságát, hogy önmagában általában kevesebbet ér, mint sorozatban, s talán nem túlzás azt állítani, hogy a kötetbeli darabok is olvashatóak egy sorozat részeként (többek között a visszatérő helyszínek és szereplők miatt), s így talán némi többletjelentéshez is jutnak, mintha csak egy-egy, egyébként önmagában is teljes és lezárt kis történetet ismernénk. Ezenkívül a bélyeg (és itt most nem csak a postai bélyegre gondolhatunk), a bélyegzés mindig valaminek a lenyomata, megjelölése, esetleg érvényesítése, ahogy mindhárom gesztus igaz lehet a kötet történelemmel kapcsolatos elbeszéléseire: lenyomatai, jelölői egy kornak és az ahhoz való viszonyukban – a szöveggé formálódás folyamán - még valamiféle érvényesítő, hitelesítő jelentéssel is felruházódnak.
       Bár a kötet nincs külön egységekre bontva, valamiféle tudatos kompozíció mégis érzékelhető: megkülönböztethetőek bizonyos blokkok, melyek erőteljesebben kapcsolódnak egymáshoz. A hosszabb novellák például inkább a könyv első két harmadára jellemzőek, míg a bélyegek csak az utolsó harmadban kerülnek túlsúlyba. A tematikusan hasonló elbeszélések pedig gyakorta – és ez főleg a kötet első kétharmadára igaz – egy csokorba fűzve jelennek meg. A szövegek nagy részében egyes szám első személyben tudósító narrátorral találkozhatunk (jóval ritkább, bár előfordul harmadik, illetve második személyű elbeszélő is), akit ugyan nem azonosíthatunk feltétlenül egyetlen szubjektumként (a fülszöveg fel is hívja rá a figyelmet, hogy „hősváltozatok sorával találkozhat az olvasó”), de az őt körülvevő személyek, a történetek és motívumok azonossága miatt szinte lehetetlen elkerülni ezt a „csapdát”, és mégis egyetlen elbeszélő életrajzaként olvasni a rövid írásokat. Olyan életrajzként, melynek narratívája nem egyenletes és megszakítás nélküli, hanem apró töredékekből, történetdarabkákból áll össze. Akkor is nehéz helyzetbe kerülünk, ha ezt a krónikást a kötet szerzőjétől, Békés Páltól próbáljuk elhatárolni (noha mindenki jól ismeri a leckét az író és elbeszélő azonosításának vétségéről), hiszen sok biográfiai elemet használ fel a hús-vér szerző életéből. Már a legelső novella (Biztos) esetében is ez a helyzet. A narrátor egy csecsemőkori emlékét idézi, azt a novemberi napot, melyen édesanyja, az ’56-os forradalom zűrzavarában, karján a hét hónapos gyermekkel szalad a Keletitől a Blaha Lujza tér felé, a Rókus kórházba, az asztalról leesett kisgyermek ugyanis semmiféle hangot nem ad, nem lehet tudni, mi történt vele. Békés Pál 1956-ban született, a gyermekkori, villanásszerű emlékképekre visszaemlékező elbeszélőnek tehát alteregója, előképe is lehet. A kezdő, a narrátor életének kezdetét megidéző novella után egy jó darabig valamiféle kronologikus elv szerint követik egymást a hosszabb-rövidebb írások.
        Elsőként a szülők, nagyszülők történetei elevenednek meg, legtöbbször egy-egy anekdota, egy tipikus helyzet megjelenítésével, a történelem nagy eseményeit (az első világháború, a zsidótörvények, a második világháború, a koncentrációs táborok, a kollektivizálás, stb.) mintegy alulról, az azt elszenvedő ember békaperspektívájából láttatva. Ábrázolási módjában a túlélés kegyetlensége és szükségessége, „az élet megy tovább” abszurd logikája mutatkozik meg, a gúny és az irónia köntösében. Kiváló példa erre a Tetkó című rövid bélyeg, melyben egy fotós éppen egy auschwitzi lágert túlélt rab tetoválásáról készít képet a kárpótlás igazolásához, s melyben a túlélő szótlansága, némasága (a fényképezett személynek nincsen szólama az írásban) helyeződik szembe egy kívülálló, tapasztalatokkal nem rendelkező személy tapintatlanságával: „…már bocsi, de mióta ezeket a tetkókat fotózgatom, talán ez a legszebb, sokszor csakis a fotó alapján döntenek a kárpótlásról, gyönyörű, na ezt muszáj nekik elfogadni, tök hiteles (…) és vigyázni kell, kilóra hamisítják ám az auschwitzi számokat most, hogy ilyen sokat érnek, na készen is vagyunk.” Mindez jól érzékelteti azt, hogy nem minden szenvedés közvetíthető, de már ezt a közvetíthetetlenséget, elmondhatatlanságot láthatóvá tenni sem kis írói teljesítmény. Az ősök rövid, emblematikus történetei után újra az egyes szám első személyű narrátor veszi át a főszerepet és gyermekkorának történeteit osztja meg velünk. Ezekben az elbeszélésekben egy kisfiú tipikus játékai (Ólomkatonák), kalandjai (Világtenger) jelenítődnek meg, sőt még egy kis csáthi hangulat is fellelhető, hiszen az állatkínzás kísértése két novellában is helyet kap (Mámor, Hideglelés). A tábori menzák, a kisdobos élmények, az iskolai bandázások jól ismert gyermeki atmoszférájából egy idő után a kamaszok világába érkezünk, ahol az első szerelmek, komolyabb barátságok problémái válnak dominánssá. Ezután a fiatal felnőttkor, az egyetemi évek, a világmegváltó beszélgetések szövegei következnek, hogy aztán eljussunk az immár önálló, fiatal fordító életének eseményeihez. Egy kronologikus sorrendben megjelenített élettörténet bontakozik ki az elbeszélések láncolatából, melyben a személyes sors, az egyszeri élmények mellett óriási jelentősége van a történelmi háttérnek, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek magyarországi miliőjének. A szovjet megszállás, a kádári rendszer, a külvárosi, gyári munkások, a nyugdíjasok, a bölcsészhallgatók életének jellegzetességei válnak láthatóvá a lapokon, ha nem is a szociográfiai alaposság és részletesség igényével, mégis sokat visszaidézve az említett évtizedek valóságából. És hogy milyen (is) volt ez a világ? Álljon itt egy tipikus példa A dadogós Igor című szövegből: „Az oroszok egyébként az utolsó lépcsőházban laktak, és nem sok vizet zavartak. A férfiak hétvégén kerültek elő a laktanyákból, olyankor a lakások ablakába feszített zsinegen vászon egyenruhák száradtak és gallértalan ingek. Hétköznap az asszonyok sorban álltak a közértben és mutogatva adták tudtul, mire van szükségük, az eladók meg direkt a parizer végét adták nekik. Egyébként nekünk is. A parizerrudaknak sosem volt közepe. Talán nem is gyártottak hozzá.”
       Az „élettörténetet” végigkísérő írások után a harmadik harmadban a bélyegeké a főszerep, itt már nem érzékelhetőek az előbbiekhez hasonló nagy csomópontok, tematikus egységek, a meghatározó hangvétel viszont továbbra is megmarad. A fülszöveg „kafkai-örkényi” rövidtörténetekként határozza meg az írásokat, s bár Kafka hatása nem egyértelmű, Örkény öröksége nyilvánvalóan fellelhető a szövegekben. A gyakorta megfigyelhető parabolikusság ugyan valóban mindkét szerzővel rokoníthatná Békés prózavilágát, azonban Kafka idegenségérzése, az elvont helyzetekhez való ragaszkodása a tárgyalt kötetre nem igazán jellemző. Kafka esetében a történelem, a konkrét, beazonosítható helyzetek nem kifejezetten érdekesek, az Örkény-írások azonban a Békés-prózához hasonlóan erőteljesen képesek jellemezni azt a kort, melybe cselekményüket helyezik. A groteszk és az abszurd megjelenése azért kevésbé radikális és kísérleti jellegű, mint Örkény műveiben, de a rövid, csattanóra végződő történetekhez való vonzódás, a humorba bújtatott tragikum mindkettőjük munkáira jellemző.
       A Semmi baj szövegeinek szerkezetében figyelhető meg Békés egyik igen fontos erőssége (a már említett atmoszférateremtésen és a sajátosan groteszk, ironikus szemléletmódon túl), mely a magyar novellahagyomány legnagyobb klasszikusaihoz vezet vissza. Bár a posztmodern próza szövegfordulata mintha érintetlenül hagyta volna ezt a korpuszt, a klasszikus, a nyelvet még nem problematizáló mesélőkkel sok rokon vonást mutat. A szerzőnek láthatóan a kisujjában vannak a helyes arányok, a párbeszédek, a lezárt, kerek, csattanóra végződő, tökéletes struktúrák, a kispróza, a novella és az elbeszélés legalapvetőbb meghatározói. Ez a biztos, szinte tévedhetetlen mesterségbeli tudás jelen van az eddigiekben tárgyalt kötetet megelőző, Csikágó (Palatinus, 2006) című, rendkívül népszerű könyvében is.
       A több kiadást megért kiadvány már a fedőborítón regényként definiálja magát. Egy tipikus pesti bérház gangos körfolyosóiról készült fotó szolgál háttérként a címnek és az alatta olvasható különös meghatározásnak: gangregény. Békés megint új műfajt teremt, a regény egy speciális változatára igyekszik frappáns elnevezést találni. De valójában regény-e a gangregény? Az olvasottak alapján inkább novellafüzérnek tekinthető (nemhiába Békés a kispróza mestere), elbeszélések laza láncolatának, melyeket összeköt a helyszín és egy-egy visszatérő szereplő, de a hat hosszabb terjedelmű írás önmagában is olvasható, anélkül, hogy hiányozna mögülük a „regény” többi része, a tágabb kontextus. A nyitottság és a zártság egyaránt megvalósul ebben a szerkezetben, éppen mint a bérházak gangjain: noha a lakások egymástól elzárt, különálló territóriumok, azért a gang mégiscsak valamiféle közös, kollektív területté avatja őket, hiszen a főzelékszagú gangok, a közösségi élet terei összeköttetést teremtenek ezen szeparáltnak tűnő személyes életterek között.
       A gangregény kifejezés ezen kívül utal arra az építészeti megoldásra, a körfolyosós, belső udvaros épület-kialakításra, mely a kötet szereplői által belakott terület jellemző sajátsága. A kötet elbeszéléseit ugyanis legerőteljesebben a tér szervezi egységbe, Budapestnek az a része, ahová minden szereplő tartozik és minden történet tart: a Csikágó. Ennek a budapesti kerületrésznek állít emléket a kötet, melynek egyik szereplője, Dr. Puszin Ábel (Dr. Puszin tévedése) maga is helytörténeti kutatásokkal foglalkozik, könyvet akar írni a méltánytalanul elfeledett, háttérbe szorított területről: „Szemet szúrt neki, hogy lakhelyéről a főváros történetét taglaló temérdek mű egyikében sem olvasható egy árva bekezdésnyi sem, csupán egy félmondatnyi sunyi denunciálás ismétlődik folyton: „az Erzsébetváros legsötétebb része.” A Csikágó – a hetedik kerületnek a Thököly és a Dózsa György út, illetve a Damjanich és a Rotenbiller utca által határolt színtelen négyszöge – egyetlen épülettel, emléktáblával, szoborral sem szerepel a fővárosi nevezetességek listáján, noha ez utóbbi könnyen magyarázható: egyetlen szobra sincs.”- jegyzi meg az ironikus hangú mindentudó elbeszélő. Békés Pál (aki maga is a környék szülötte) ennek a néhány utcányi területnek az elkötelezett krónikása, aki bemutatva a szívéhez oly közel álló környéket, egyszersmind annak jellegzetes szociológiai rétegeit, miliőjét is megidézi, nem beszélve arról, hogy mindeközben a Milleniumtól a közelmúltig tartó egy évszázad legfontosabb eseményei is megjelennek, természetesen a Csikágó lakóinak szemszögéből.
       A kötet hat történetét elbeszélő hang mindvégig a mindentudás pozícióját birtokolja, az említett helyszín és a történelem krónikása egyben. Ennek a sajátos élettérnek a hangulatát skicceli fel, tipikus alakokat mozgatva bennük, mint amilyen Laja, az újságárus, aki „mellékalak, aki nélkül azonban érvénytelen az egész.” Aki ugyanúgy a városrész képéhez tartozik, mint a Tulipán presszó cégére, a trolibuszok, a homályos üvegű patika vagy a belső udvarok ecetfái és szőnyegporolói. Ugyanilyen alak a – szintén több elbeszélésben szereplő - dobozos Vicián, akinek tőből hiányzik mindkét lába, s aki cipőfűzőt és Csillag cipőpasztát árul a Bethlen téren, ha épp nem az egyik környékbeli kocsmában fröccsözik.
Az elbeszélések mindegyike ehhez a helyszínhez kötődik tehát, de mindegyiknek igen feszes, jól felépített cselekménye van, általában több különálló történetszállal, melyek az írások végén csattanóként szövődnek össze. Az első elbeszélés (Az amerikai nagybácsi) egy testvérpár történetét jeleníti meg: az Amerikából hazatért fiatalabb Sumin fivér elcsábítja bátyja feleségét, így kénytelen hamar kiszakadni a családi idillből és visszamenekülni élethazugságaiba, az amerikai Chicagóba. A második novella (Dr. Puszin tévedése) szerteágazó szálai egy váratlan rokoni kapcsolatra derítenek fényt, a harmadik (Tejpor) pedig bemutatja, hogyan boldogulnak az együttéléssel a szovjet bevonulás csatározásai elől a pincébe menekült különböző státusú és történetű családok. A jeges című, negyedik elbeszélés, mely a többihez képest feltűnően rövid, egy jeget áruló kereskedő üzletének hanyatlását, a világ megváltozását vázolja fel. Az utolsó előtti írásban (Ördögszekér) egy idős férfi Ausztráliába települése, valamint a hátrahagyott lakásába beköltöző fiatalember üzleti vállalkozásának története keresztezik egymást, míg a kötetzáró elbeszélés (Telihold) egy kórházi szobán osztozó két férfi életének töredékeit mutatja be. A témák tehát láthatóan igen változatosak, az elbeszélői hang, a pontos nyelvi megjelenítés, a helyszínek azonossága azonban erős kapcsot alkotnak a gangregény írásai között.
       A szintén egy budapesti kerületrész elkötelezett szószólójaként ismert Mándy Iván arra a kérdésre, hogy miért ír, a következő választ adta: „Miért írok? Értük. A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért. Az udvarokért. A gangokért. A porolórúdért. Az ecetfáért. A sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott.” Bár Mándy novelláiban a Külső-Józsefváros figurái nyüzsögnek és elbeszélésmódja sem hasonlítható össze Békés Páléval, azért a Csikágó mégis azt bizonyítja, van valaki, aki továbbra is ezért ír. Tud valamit a város peremén vagy elhagyatottabb részein élőkről, amit senki más. És ezt a tudást megosztja velünk. Nem újítja meg a próza nyelvét, nem hág át poétikai határokat, hanem teszi ezt rendkívül természetesen, pontosan, és ami a legfontosabb, olvasmányosan.