Megkérdeztük

szak__cs_istv__n_p__ter_kozepmeret.jpg 

Megkérdeztük Szakács István Pétert

 

Tavaly jelent meg Elízium Panzió címen legújabb novellásköteted. A könyv a Történetek Kornis Dániel körül alcímet viseli, s megannyi átjáró nyílik az egyes elbeszélések között. Beszélj, kérlek, arról a világról, amely itt megképződik. Érzed-e például te is a rokonságát az ún. mágikus realizmus világával? A történetek egymásba hajlásai, párbeszédei már egy nagyobb prózai műfaj előhírnökei?

Most, hogy magam előtt látom a kérdést, döbbenek rá, hogy évek múltával is nehezemre esik nyíltan, tárgyilagosan beszélnem az Elízium Panzió keletkezési körülményeiről: szüleim betegségéről és haláláról. Keserűségemet, kétségbeesésemet, hiábavaló lázadásomat megpróbáltam fikcióba oltani. Persze, így sem szabadulhattam meg tőlük, bennem maradtak, de egyfajta burok képződött körülöttük, zsibbadtság, üresség érzése a heveny fájdalom helyett. elizium_panzio.JPGTörténeteim hősei (azt hiszem, a patetikus felhang ellenére is megérdemlik ezt a minősítést drámai sorsuk miatt) a hiánnyal, a halállal, a kiszolgáltatottsággal, a rájuk váró ismeretlen rettenettel szembenézve keresik a kiutat kilátástalan helyzetükből, vagy éppenséggel próbálják elfogadni azt. Olyan emberekről van szó, akiknek hétköznapi élete egyik pillanatról a másikra tragikusan megváltozott, a lét peremére került. S ekkor már nem az számít, hogy ki kicsoda, honnan jött, mit tett eddigi életében, hanem csak az, hogy miként reagálja le ezt a szituációt. Van, aki a szépséget hívja segítségül (Az utolsó fénykép). Van, aki elhibázott életét akarja korrigálni az utolsó pillanatban (Az árnyék). Van, aki szépen akar meghalni, ám végül mégiscsak az életet választja, hátha pont neki sikerülhet az, ami másnak nem. (Elízium Panzió). Mind közül ez a kötet legszemélyesebb elbeszélése. Megírása közben sokat gyötrődtem, most már elmondhatom, megjártam a poklok poklát. A könyvbeli hét történetet Kornis Dániel titokzatos alakja fűzi egybe. Kornis Dániel mindig külső perspektívából tűnik föl: mások beszélnek róla, ellentmondásosan, töredezetten. Ő a könyv kulcsfigurája. Többet róla azonban én sem mondhatok, merthogy nem tudhatok. Remélem, nem haragszik meg rám, hogy könyvbe írtam. Az olvasóra vár, hogy a mozaikdarabkákból megpróbálja összerakni különös történetét. A valóságnál nincs titokzatosabb és varázslatosabb dolog a világon. Részét képezik emlékeink és álmaink, lidércnyomásaink és vágyaink, csupa megfoghatatlan dolog, melyek nélkül életünk szürke, unalmas és semmitmondó lenne. Kornis Dániel e mágikus valóság szülötte. A könyvbeli különböző perspektívák a többszintes valóság érzékelésének szubjektivitását jelzik, a történetek egymásba hajlásai pedig a lehetséges, teljességükben föl nem tárható összefüggéseket. Hogy lesz-e terjedelmesebb, részletezőbb alkotás ezeknél? Hát, ezt sem lehet biztosan tudni…   

 

Milyen az ideális olvasód? Feladata bőven akad, az látszik az elbeszélésekből: nyomozómunkát kell folytatnia, nem bedőlni a látszatnak, mégis eligazodni a kényes helyzetekben, a megtévesztő körülmények hálójában…

Olyan könyveket írok, amilyeneket olvasni szeretnék. Ezért az olvasóimat is olyannak képzelem, amilyen én vagyok. Olyanoknak, akik imádnak titkok nyomába eredni, s kedvüket lelik a nyomozásban. Akik nyitottak a világ rejtelmeire, s akiknek az olvasás intellektuális kalandot, szellemi öröm forrását jelenti. Akik azért olvasnak, hogy meg- és fölrázza őket a kezükben tartott könyv. Akik elfogadják a játékszabályokat, s továbbgondolják a történetet. Akik úgy gondolják, hogy az igazán jó könyv az, amely után úgy érzi az ember, hogy valamivel több lett, mint elolvasása előtt.  

 

Doktori disszertációdat a kanadai magyar irodalom történetéről írtad. Kutatásod eredménye később napvilágot is látott a Szavak prérijén című könyvedben. Milyennek látszott akkor az az emigráns irodalom, követed-e azóta, és ha igen, milyen tendenciákat vélsz felfedezni benne?

Esztétikailag egyenetlennek, tematikájában változatosnak. Idegenben az önkifejezés igénye megnövekszik. Új élmények, tapasztalatok, magány, honvágy, az elhagyott haza emlékezete, mindez jelen van az emigráció irodalmában. Ha az irodalmat az emberi szellem szuverén kifejezési formájának tekintjük, amely szembemegy minden, a szabadságot korlátozó, intézményesített hatalommal, akkor az emigráns-disszidens irodalom létjogosultsága megszűnt az 1989-es kelet-közép-európai demokratikus változásokat követően. Viszont eljött az ideje az esztétikailag értékes művek kanonizálásának. Nélkülük nem teljes a magyar irodalom. Miközben a kanadai magyar irodalommal foglalkoztam, megtapasztalhattam, hogy milyen fontos az identitástudat megőrzése a hazájuktól távol került magyarok számára, s hogy Kanada multikulturális valósága szellemi értéktöbbletet jelenthet a Kárpát-medencéből kivándoroltaknak. Tanulmánykötetem megírása óta csak távolról követem a kanadai magyar irodalmi életet.    

 

Wass Albert perének dokumentumait is kutattad, sőt, egy kis kiadványt is összerendeztél a legfontosabb iratokból. Időközben jó néhány év eltelt: került-e elő azóta bármilyen fontos adat, okirat, amely döntő jelentőségű lehet az író megítélésével kapcsolatban?

Wass Albertet koncepciós perben ítélték el. E tény megállapításához nem kell jogásznak lenni, csak figyelmes olvasónak. Ilyen ítéletek tüneményes gyorsasággal születtek a kommunista diktatúrában, s céljuk a megfélemlítés volt. Úgy tudom, a jogászok rendelkezésére állnak azok az adatok, bizonyítékok, amelyek segítségével rehabilitálni lehetne Wass Albertet. Egyedül a politikai akarat hiányzik. E nélkül azonban semmit nem ér az egész.     

 

Magyartanárként – és kivételként – talán jobban belelátsz: mivel magyaráznád a kollégák eléggé általánosnak nevezhető passzivitását, már ami az irodalom népszerűsítését, de akár „fogyasztását” is illeti. Igen kevés magyartanár jár például kortárs irodalmi rendezvényekre…

Aki nap mint nap azon gyötrődik, hogy azt a töméntelen „anyagot” miképpen tanítsa meg a vizsgákra, mi több, hogyan szerettesse meg diákjaival, s közben az egyre bürokratikusabbá váló tanügyben minden előírt papírmunkáját is pontosan el akarja végezni, annak bizony nemigen van alkalma az aktuális irodalmi életet követni. Színházba is el kellene mennie néha, meg olvasnia is illene, szakmailag képeznie magát, s ott a családja is. Megoldás lehetne az alkotók meghívása az iskolába, magyarórára. Tanár, diák és író így és itt találhatna a legkönnyebben egymásra. Ilyesmivel próbálkozom én iskolámban, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban, ahol rendhagyó gimirodalom óráimra számos neves szerzőt, rangos folyóiratok szerkesztőségét (pl. a Bárkáét) hívtam meg. Hogy a diákok lássák, az író nem csak elvont életrajzi adatok halmaza, hanem érző ember, akinek jót tesz, ha elbeszélgethet olvasóival.   

Farkas Wellmann Éva


 Főoldal

2014. november 10.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szita Szilvia verseiÁrmos Lóránd verseiFecske Csaba verseiNagy Zsuka versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA