Fazekas Ibolya
Egy diszkréten alkotó örömei
Halmai Tamás: Versnyelvtanok; Közelítések, távlatok; Isteni fény, emberi lény
Halmai Tamásnak 2008-ban két esszékötete is megjelent, amelyek az elmúlt bő évtized dolgos kritikusi munkájának eredményei. A Versnyelvtanok darabjai a kortárs lírának egy-egy figyelemre méltó versét elemzik. A kötet Elöljárójában kiderül, hogy a 25 elemzett műalkotás nem kíván az olvasónak áttekintést nyújtani az élő irodalomról, hisz azok megkerülhetetlenül „versnyelvi és világképi vonzalmak" révén - írja maga a szerző - kerültek kiválasztásra. A szövegek megírásának, megformálásnak kevésbé a teljesség igénye volt az ösztönző ereje, hanem az értelmezéseken keresztül - a laikus olvasók számára hasznosabb cél - „a modern és a posztmodern versnyelvek közelebb hozása". A kritikai megközelítés tehát kevésbé áll az esszékötet szándékában, sokkal inkább a kortárs irodalom megértése és megértetése, olvasása és olvasásra késztetése.
Kijelenthető, hogy az irodalom mint szívügy az egész Halmai-munkásságot áthatja. És ez az emocionális töltet ott lebeg az írások felett. A mottókban, a hivatkozásokban, a poétikai ismeret elmélyültségében, az egyes költemények recepciótörténetében való jártasságában, mindabban, ahogyan és amire támaszkodik a szerző. Összességében a szakmai felkészültség az ismérve egy jó kritikusnak, amellyel leginkább az irodalom ügyét szolgálhatja, és ez messzemenőkig érvényes Halmai Tamásra.
Mely alkotók munkái képezik az esszék tárgyait? Színes a paletta. Ellentétes poétikák, ellentétes világképek találkoznak. A kritikusi szempont nincs elkötelezve egy versnyelv iránt sem. Petri György kevésbé ismert alkotásának elemzésével nyit a kötet majd már a kortárs recepció által korszakosnak ítélt életművek - Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Vasadi Péter, Tóth Krisztina, Oravecz Imre, Bertók László - egyes darabjai ugyanúgy górcső alá vettetnek, mint a kevésbé recipiáltak - Balogh Robert, Czigány György, Balla Zsófia, Szakács Eszter. És vannak persze köztes állapotúak is, amelyek gazdagabb recepcióra lennének érdemesek, ugyanakkor mélyen jelen vannak az irodalmi köztudatban: Vörös István, Kalász Márton, Győrffy Ákos stb. Ezért indokolatlan a szerzői mentegetőzés a kötet bevezető szövegében, hisz egy vékonyka esszékötettől nem várhatjuk el, hogy teljes képet nyújtson a kortárs magyar irodalomról, annak gazdag sokféleségét azonban reprezentálni tudja, aminek a kötet - amint a fenti szerzői nevek is igazolják - eleget is tesz. Az esszékötet címe is erre a poétikai sokszínűségre utalhat.
Halmai hagyományos és modern-posztmodern elemzési eljárásokat is alkalmaz szövegeiben. Megfelelően vegyíti a régi és az új megközelítési módokat. Így a sokszor ódivatúnak tűnő alapos verstani megfigyelések - amelyek általában az esszék első bekezdéseiben szerepelnek - az értelmezés ugyanolyan lényeges elemei, mint a tartalmi- nyelvközpontú- szempontú meglátások. Sőt a formai vizsgálódások hitelesítik, megokolják az interpretáció irányait. Egy olyan szemléletről van szó, amely szerint egy alkaioszi sor más értelmezés felé terelhet, mint egy adoniszi. Ezért is termékeny és gazdag értelmezési világba kalauzolnak a Halmai-esszék. Többször tesz számszimbolikai kijelentéseket is a kritikus a művek kapcsán. A mennyiségi összefüggések (sorok, mondatok stb. száma), ha nem is írói tudatosság által írják bele magukat a költeményekbe, de mégis ott vannak megalkotva a maguk észrevétlen viszonyait, melyek a ritmusra, rímekre, szintaktikára vannak hatással, amelyek már olvasói érzékelésre várnak. Ezekkel az értelmezési felületekkel is él a kritikus.
Érzékeny kritikusi jellemre vall, ahogyan a műalkotások apró, észrevétlen elemeit, melyek akart vagy akaratlan párbeszédet létesítenek az irodalmi hagyománnyal, felfedezi, és általuk tágabb értelmezési horizontba helyezi őket. Szemmel tartja, hogy az egyes témák korábbi feldolgozásaival szemben a tárgyalt mű milyen új eszközökkel tud újat és mást mondani az olvasónak.
A kimért, jól felépített, feszes szövegstruktúra társul szakmai higgadtsággal. Az esszék szigorú elemzői hidegvérről tanúskodnak. Hidegvér alatt értem azt a fegyelmezett modort és szövegformálást, amelyet az elemzés mint műfaj megkövetel. Nem kalandozik el egyes értelmezői ötletek mentén, hanem sorra érinti az adott versszöveg által kínált megközelítési módokat - rövid lényegszerű értékelése az életműnek majd sűrített elbeszélése az adott költemény tartalmának, rím és ritmus vizsgálata, cím és szöveg viszonya, kompozíció, a recepció jellegzetes textusaira való hivatkozás és reflektálás, intertextualitás, önrefencialitás jelenléte. Ezek a jellegzetes szempontok, amelyek a versszövegek olvasásának hozzáférési útjai Halmainál. Íme egy rövid példa Bertók László Most című elemzésének kapcsán:
„... önfelszámoló versbeszéd a Mosté: saját kudarcáról, a gyászról való autentikus beszéd keresésének eredménytelenségéről ad számot. (...) Amely itt legalább két összetevőn múlik: a forma artisztikus kidolgozott zártságán és a katalogizáló beszéd látszólagos szenvtelenségén.
A címet egyetlen szó, a verset egyetlen mondat alkotja. A tíz sort páros rímek (többségükben egyszerű asszonáncok) fűzik egybe; a jambusok ugyancsak a keresetlenség és a közvetlenség benyomását kelthetik."
Jellegadó modalitása e kritikai munkásságnak a kérdezés. A kérdésfelvetés már önmagában hermeneutikai eredményt jelent. („a megértett jeleknél lényegesebb a kérdezés folytonossága"- hivatkozik maga a szerző Mártonffy Marcellre az Isteni fény, emberi lény kötetébe sorolt írásában). Hisz egy műalkotás értelmezési vakfoltjait nemcsak a válaszok tölthetik be, hanem a jól és jó helyen feltett kérdések is. A kritikus felismeri azt a határt, amikor már magára a kérdezésre kell hagyatkoznia vagy pedig a felelet megfogalmazását magára az olvasóra hagynia. Ő maga írja egy helyen: „Talán nem kell minden kérdést kiszolgáltatni a válaszoknak." Műfaj és beszédmód szerencsés találkozását köszönthetjük az írásokban, amely alapvetően a nem autoriter kritikai pozíciójú szövegformálást engedi meg.
A 25 elemzés végén még mindig válasz nélkül kong az elmélkedő záródarabban a kérdés -„Mi a vers?". Hogy a válaszról újból lemaradtunk nem a szerző hibája - a munka méltón megállta a helyét - a kérdés mélységével van a baj.
Az elemzésre kerülő versek kéziratai zárják a könyvet - e sorok írója töredelmesen bevallja, hogy nagyszerű ötletnek tartja - mintegy jelenvalóvá téve az olvasónak azt, ami valóban jelenvaló, az élő magyar irodalmat.
A Közelítések, távlatok kötet írásait sokkal inkább az értelmezés-értékelés mint az elemzés-értelmezés kettőse működteti. Amíg a korábban tárgyalt esszék előnyére könyvelhettük el, hogy az interpretáció és a szöveg fókuszált elemzése elsődleges a kritikai szólamokkal szemben, addig ezeknek jótékony erejévé válik, úgy hogy a hermeneutikai dikció alkalmasan támasztja alá a bírálatokat. És ennél a pontnál nem hallgathatjuk el, hogy a szakértelemmel megfogalmazott interpretációs argumentációk - amelyek jellemzően más szövegekkel, hivatkozásokkal támogatottak -, a tárgytól való megfelelő távolság, amely az objektív ítéletalkotás kritériuma és eredményezője, a Halmai.- szövegeket a kritikusi nyilvánosság egyik színfoltjává avatja. Kevés az a szerző, aki olyan precíz pontossággal találja el mind szövegszerkezeti arányokban, mind a stilisztika szintjén az elismerés és bírálat ilyen fokú és minőségű egyensúlyát, amely mindenekelőtt a szigorú elfogulatlanság üdvös hatása, ha olykor más véleményekkel szembe is kell helyezkedjen.
Eklatáns példa erre Esterházy Péter A szabadság nehéz mámora című, 1996-2003 közt született publicisztikai írásainak gyűjteményes kötetéről szóló kritika, amely az általános laudációkkal szemben - amelyek nagyban Esterházy szépírói korszakosságának árnyékában születtek - tárgyilagos nézőpontból indul ki. Szilasi László ÉS-ben közölt recenziója - melyre Halmai maga is hivatkozik - így indít a kötetről beszélve: „Olvasói történetem ugyanis úgy alakult, annyira fontos szerepet játszott és játszik benne az Esterházy-életmű, hogy a szerző új könyvét (A szabadság nehéz mámora- F. I. D.) alighanem akkor is kitűnőnek tartanám, ha nem lenne az. Szűk, interpretatív értelemben véve ezt a jelenséget nevezzük irodalmi kultusznak." - a nézőpont pimasz feltárása inkább tűnik túljátszott fogásnak, mint szerencsés felütésnek, ha szakmai ítéletalkotásról van szó. Halmai ezzel szemben a szertelen modort, nézőpontot igyekszik elkerülni: a cím „melynek patetikus nehézkességétől, fogalmi túlkomponáltságától némi megelőlegezett jóindulattal tudunk csak eltekinteni" vagy máshol „A szerzőközpontúság gyakori radikalizálása a szöveg szándéka ellenére is hol már-már dehonesztálóan illetlen..." - a nem épp dicsérő szavak mellett, olyan kijelentések, mint „Esterházy írásai tudnak a legtöbbet a nyelvről." - egyensúlyában igyekszik a kötetet ott elhelyezni, ahol érdeme szerint helye van. És így tesz a többi tárgyalt darabbal is.
A Közelítések, távlatok öt nagyobb egységbe sorolja az 1998-2006 közt született írásokat. Az (esszék) nagyobbrészt fiatalkori szövegek, amelyekben figyelemreméltó felvetések, ötletes témák bontakoznak ki. Ilyen például, amikor Kosztolányi Dezső és Szittya Attila Bendegúz egy-egy költeményét példás iskolai dolgozatba illően elemzi. Kosztolányi Őszi reggelije esztétikai kvalitásban messze alul marad a felvázolt elemzés szerint Szittya Én mint nemesi sarj című műalkotásától. Mit akar szemléltetni, mire ébredt rá az akkoriban 27 éves, irodalmári pályafutása elején járó kritikus? Azt, hogy a kritika maga is retorika, és ha a retorika a nyelv formálásának „művészete", akkor csak az érvelés erősségén, a nyelvi alakítás képességén múlik, hogy valami jó vagy rossz alkotásnak ítéltetik: „ugyanaz a nyelvi-poétikai mozzanat vagy mozzanatsor az értelmezés mikéntje szerint föltűnhet pozitív vagy negatív minőségben is." Ugyanakkor arra is rámutat, hogy az esztétikai tapasztalat elsődleges találkozása a művel, azaz a megértés „tulajdonképpen előlegezi... az értelmezés ...munkáját" és ezáltal annak „kritikai irányát, ítélkező hangsúlyait" is.
A legterjedelmesebb immár tanulmányszámba vehető és egyben az egyik legkorábbi Halmai-írás a kötetben Kosztolányi kései lírájának nyolc jelentős darabjával foglalkozik. Az elemzésnek túl széttartó, interpretációnak nem elég alapos szöveg nyelvi megformáltsága sem olyan szintű, mint amit a későbbiekben megszoktunk az írótól. Ugyan a tanulmány tagolása már nem lehet ennél célratörőbb, mégis hiányzik a mondandó koncentráltsága, talán a tiszta gondolat is. A mondatszerkezetek túlkomponáltsága és az egyes elemzési „ötletek", apró „felfedezések" felvetése miatt elveszik a közlendő. Szerencsés volna átdolgozni, újra- és továbbírni, mert a téma bővebb terjedelmet követel, és a meglátások megérdemelnék az egyértelműbb rájuk mutatást.
A (lírakritikák) és (prózakritikák) címmel jelzett egységek nagyszerű írásokat vonultatnak fel. Halmai értelmezi a tárgyalt köteteket kortárs alkotóktól - kivételt képez Szerb Antal Szerelem a palackban novelláskötete - az irodalmi hagyomány és az életmű kontextusában egyaránt. Meglát, feltár, kitekint, összefüggésbe hoz. Értelmez többféleképpen, értékel megvesztegethetetlenül. Dicsér és bírál, de mindkettőt mérsékelten. Könyvészeti megfigyeléseket tesz, felfigyel a tipográfiai sajátságokra.
Az (előadáskrtikák) fejezet két esszéje hasonló elemzési érzékenységről tanúskodnak. A kötetkompozíció szemszögéből, talán szerencsésebb lett volna megvárni, míg az ilyen típusú kritikákból is néhány születik, és egy későbbi gyűjteményes kötetbe bevenni őket.
Az (epilógus)-ban - mint ahogy az előző kötetben is - megengedi magának egy rövid szöveg erejéig, hogy a szigorú objektivitásról megfeledkezve személyesebb vallomástételt tegyen: „Jelen sorok írója... örül annak, hogy az élő magyar irodalom olyan, amilyen: gazdagon sokféle, sokirányúan ígéretes, nyitottan szerveződő és jólesően átláthatatlan."
Az Isteni fény, emberi lény 2009-ben a Kortárs Könyvkiadó sorozatában megjelent könyvészetileg is vonzó esszé- és kritikagyűjtemény - ha szabad személyes reflexiót megjegyezni - a legizgalmasabb írásokat tartalmazó és legszebben, legérzékletesebben megszerkesztett kötet a három közül. Isteni fény, emberi lény - már címében is felhív, megmozgat, értelmezésre csalogat. Az azonos szószerkezet ismétlődése miatt felerősödnek a fenoménokban (isteni-emberi) rejlő lényegi (szubsztanciális) különbségek, ugyanakkor a fény-lény rím ezt az oppozíciót visszavonhatatlanul összeköti, egymás feltételévé avatja a kifejezés tagjait. Vajon a cím a szerző értékvonzalmi horizontját engedi megrajzolni vagy a bírált alkotások világképi orientációját jelöli meg?
Mindkét interpretáció megállhatja a helyét. A cím nem máshol, mint a kötet szívében (matematikai pontossággal a közepén - ezt se tartsuk véletlennek) elhelyezkedő kritikában fordul elő Szabó T. Anna Itt élők jártak című versének megidézett részletében. Isten és ember. Igen, akárhogy is, de az esszékötet címe egy személyt is megidéz, akiben egyszer a történelem során istennek és embernek egysége valósult meg, és ebben az értelemben szerepel a költőnő versében is: „A jeges hóban lábnyomok./ Este van. Egymagam megyek. // Holnap karácsony. // Az úton döglött macska vigyorog./ Vére az aszfaltra fagyott. [...] // Holnap meghalni jössz a világra/ isteni fény, emberi lény. [...]". Az írás a Költészet és kegyelem fejezetben és azon belül is egy tematikai fűzérben szerepel. Míg a fejezet majd minden darabjában Halmai külön hangsúlyt fektet a fényszimbolika értelmezésére, addig Pilinszky és Szabó T. Anna költészetéről külön esszét szán az életművek e motívum felől történő értelmezésére. E költők említése kapcsán szóba kell hozzuk, hogy a Halmai-kritikában az előző kötetekhez képest egyre határozottabban a tárgyias hermetizmus, az újholdas hagyományokat követő, az eszköztelenebb ill. a metafizikai érdeklődésű poétikák kitüntetett figyelemben részesülnek. Példaképpen néhány azokból, akik elnyerték a kritikus érdeklődését: Rába György, Takács Zsuzsa, Kalász Márton, Győrffy Ákos, Vasadi Péter. E megszólalás és világlátás iránt való vonzódást talán igazolhatja, ha beletekintünk az előzőleg tárgyalt kötet névmutatójába vagy az írások mottójául választott szerzők sorába. A hivatkozott írók közül Pilinszky János vitathatatlan fölénnyel vezeti a sort. Talán kiemelésre méltó Simone Weil és Vasadi Péter neve, akiknek írásai szerzőnk kedvenc olvasmányai közül valók lehetnek. Lehetnek? Persze meglehet, hogy elhibázott következtetés.
Isteni fény, emberi lény tematikailag annyira sokszínű esszékötet, hogy egy apró kritika formai követelményei nem engedik meg, hogy minden említésre kerüljön. Éppen ezért csak néhány érdekes kuriózumértékű témafelvetésre hívnánk fel a figyelmet. Az írások hat különböző fejezetcím alá vannak csoportosítva. Ezek közül az első - Kézzel írt világok - olyan életműveket is érint mint a shakespear-i szenvedéllyel, kafkai világlátással és mozarti derűvel jellemzett Ingmar Bergmané, az „öntörvényű alkotásmód korszakos" gesztusaiban megnyilatkozó Van Goghé vagy a harmincéves Levél nővéremnek apropóján Bereményi Géza-Cseh Tamás szerzőpárosé. Hozzáfűznénk, nem alaptalanul próbál betölteni olyan űrt, amely a hazai dalszövegköltészet - ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni - iránti értő olvasatot hiányolja. Azonos indíttatásból született Lovasi András dalszövegeit interpretáló esszé is: „a létbölcseleti, az ismeretelméleti, sőt, a vallásfilozófiai kérdésirányok, illetőleg az irodalmi és kulturális allúziók, parafrázisok (s helyenként kifejezett intertextusok) kiemelik az úgynevezett könnyűzene más kulturális kódokkal dolgozó világából" - értékeli a Kispál és a Borz frontemberének munkásságát.
A csend grammatikája fejezet alatt esszé- vagy gyűjteményes kötetekről szól. A tárgyalt könyvekben közös, hogy mindegyikük valamiféleképpen egy transzcendenst feltételezve ontológikus kérdéseket vet fel ill. feszeget, szóljon az Rudolf Bultmann vagy Balassa Péter hangján.
Példaértékű oeuvre. Jelen szöveg írójának mindenképp. Korából adódóan a Levél egy ifjú kritikushoz című esszé címzettjeként érzi magát. Milyen ars poéticáról vall benne, amely egy fiatal kritikusnak valóban követendő útmutatás lehet? Nem másról, mint amit már a Halmai-szövegek impliciten tartalmaznak és elárulnak: a művészettel szembeni törhetetlen alázatot megtartva - hisz az létünkhöz segít közelebb kerülni - olvasni, írni, olvasni, írni....azaz dolgozni, dolgozni.
Megjelent a Bárka 2010/2-es számában
Halmai Tamás legutóbbi írása a barkaonline.hu oldalon:
Pápai vizeken. A közíró Esterházy Péter (részlet)
