Halmai Tamás
Pápai vizeken
A közíró Esterházy Péter
- részlet -
„Mindaz a poétikai-retorikai potenciál tehát, ami a regényekben - az »irodalmi olvasás« kódjain át - a befogadás új önmegértésének többféle és megosztható tapasztalatát váltja ki, itt a referencializálható igazságok interszubjektív feltételezettségét teszi láthatóvá."
Kulcsár Szabó Ernő
„...percre jelen s készen van figyelmével, reagálásaival. Mégpedig úgy, ahogy a valódi írónak (pl. Arany, Babits, Kosztolányi) jelen kell lennie: irányok, szemléletek, magatartások s nem pártok oldaláról. Csakugyan irodalmi mindenese a hazai literátus életnek."
Németh G. Béla
1
Ady politikai publicisztikája, Babits irodalmi esszéi, Kosztolányi poétikus tárcaművészete, Pilinszky lelkiségi jegyzetei, Szerb és Németh művelődéstani dolgozatai, Hamvas és Bibó eszmetörténeti fejtegetései, Nemes Nagy és Lator műelemző esszéisztikája, Mészöly és Konrád stilizált műhelynaplói, Kertész és Nádas történelembölcseleti munkái: megannyi lehetősége, változata, iránya és igénye az esszéirodalomnak, megannyi mellékágon született, de főáramot alakító életműve modern irodalmunknak. Ebbe a sokszínű értekező prózai hagyományba kapcsolódott bele, egyszersmind hagyományteremtő eréllyel lépett föl Esterházy Péter, amikor - immár negyedszázada - alkalmi írások közzétételébe fogott. A rendszerváltás környéki esztendők megújuló társadalmi közérzete, történelmi közhangulata éppúgy ösztönözhette, mint - túl a fölkéréseken - az a belső késztetés, hogy saját tehetségét addig nem próbált feladatok elé állítsa. A Bevezetés a szépirodalomba (1986) nagy összefoglalása után új utakat kereső regényíró természetes igénnyel fordult a közírás másfajta szereplehetőségei felé.
Elsőként a műfaji változatosság tűnik föl: esszék, cikkek, glosszák, jegyzetek, tárcák, karcolatok, publicisztikák, kiállításmegnyitók, születésnapi köszöntők, nekrológok, laudációk és recenziók gazdag együtteséről beszélhetünk. S ezek a kultúra és a közélet ügyes-bajos dolgait tárgyazó írások természetesen nem elégszenek meg a szépírói ujjgyakorlat státuszával, tétjük rendre nagyobb, súlyuk zömükben jelentékenyebb. Hiszen politikai aktualitásokról szólván erkölcsi hitvallássá lényegülnek, a művészeti hagyományokat érintvén pedig szelíd kanonizációs szándék munkál bennük. Kosztolányi, Csáth, Móricz, Ottlik, Örkény, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy, Mészöly, Mándy, Kertész, Nádas, Oravecz, Bodor, Tar, Garaczi, Gombrowicz, Bernhard, Hrabal s a többi szerző (klasszikusok és kortársak) jó kedélyű laudálása egy irányzatokkal nem, csak az esztétikai értékkel törődő befogadó mentalitását teszik nyilvánvalóvá - s állítják példaként az olvasó elé. Amint a Közép-Európával (írókkal, értelmiséggel, délszláv háborúval - történelmi és kulturális sajátosságokkal) foglalkozó írások is az európai értékhagyományok melletti kiállás díszes dokumentumai. Eszményük a szabadság és szeretet kultúrája, téziseiket a kiművelt figyelmesség antropológiájából veszik.
Azt is nyugtáznunk kell: a stiláris és retorikai többrétűség, a nyelvi regisztereket egymásba író lelemény végső soron egylényegű nyelvet eredményez, a műfaji bőség szerfölött jellegzetes nyelvi anyagban testesül meg. Esterházy az iróniaként színre vitt pátosz mestere, széles körökben kivívott népszerűsége nagyrészt alighanem élvezetesen olvasmányos beszédmodorának köszönhető. Az önreflexív nyelviség, az anekdotizáló hajlam, a szarkazmustól sem ódzkodó elmélyültség, a kultúrabölcseleti alapok, az idézetek és vendégszövegek hálója s a váratlanság prózapoétikája (váltások és visszaváltások a szókészlet, a mondattan, a retorika és a tipográfia szintjein): mind a tetszetős bonyolultságot szavatoló alaki jegyek. Összegzően azt mondhatnánk: Esterházynál a szeretetetika létalapító komolyságát az irónia ethosza tudatosítja, a szabadság magasztosságáról a derű nyelvi alakzatai vallanak.
Ezeket meggondolva nem meglepő az a hatás, amelyet Esterházy epikusi és közírói életműve a nyilvános beszéd különböző színterein kifejtett. Irálya - közvetlen vagy közvetett módon - nem csupán a hazai szépprózának és értekező irodalomnak adott korszakos ihletet, de az újságírás, sőt - megkockáztatjuk - az internet (az internetes újságírás és a blogok) nyelvét is döntően befolyásolta. Az alábbi, szemelvényes ismertetőből talán az is kiderül, miért láthatjuk Esterházy publicisztikáját fontosabb és fajsúlyosabb jelenségnek, mint amilyennek a recepció egy része tételezi (amely szakmai olvasás általában is hajlamos egy-egy szerző életművéből inkább a tisztán szépirodalmi alkotásokat tartani becsben, mellékterméknek gyanítva az egyéb írásműveket).
2
A Magvető Könyvkiadó EP-sorozatában megjelent Írások (1994) az addigi három kötetet (A kitömött hattyú, 1988; Az elefántcsonttoronyból, 1991; A halacska csodálatos élete, 1991) tartalmazza. Ugyanabban az évben került ki Esterházy műhelyéből az Egy kékharisnya följegyzéseiből (1994), s nem sokkal később napvilágot látott az Egy kék haris (1996) is. A fentebb sorolt jellemzők mindvégig jellegadó vonásoknak tűnnek föl. Akkor is, ha azt tapasztaljuk (jóllehet, ellentétben a szakmai befogadás egy részével, ebben nem látunk kivetnivalót): az irodalmi ihletésű esszék mellett mind nagyobb szerepet kapnak a közéleti tárgyú glosszák; s ezzel együtt az értekező állításai helyenként egyértelmű állásfoglalásokká egyszerűsödnek, a történeti távlatokat nyitó, játékos derűt pedig gyakorta a ráismerő felelősség komorsága hatja át. A narrátor immár nem kizárólag a nyelvvel boldogan szöszölő író szerepét formázza meg: szavai az közgondolkodás erkölcsi terhét magára vevő, européer értelmiségire mutatnak vissza.
Kultúrát és közéletet említettünk. A kitömött hattyú olvastán tovább árnyalhatjuk az összképet. Hiszen a kultúrából elsősorban a nyelvművészet érdekli, a társadalmi tematikában pedig a labdarúgásnak tart fönn kitüntetett helyet a szövegek alanya - úgy is, mint „földi stiliszta" (Függelék a Kis Magyar Pornográfiához). Irodalomról és fociról kevesen írtak, írnak ilyen színvonalon s ekkora odaadással. A választott tárgykörök egymásba nyílása ugyanakkor nem vezet tematikus zűrzavarhoz; inkább a jótékony elevenség biztosítéka. Ez egyébiránt az Előszóban megfogalmazott programnak is megfelel: „Úgy gondolom (szeretném?), könyveim ideális megjelenési, létezési formája: a kert. Ám ezt egészen primitíven tessék érteni! Hogy ti. mászkál az olvasó a kertben, és a »megfelelő helyen« olvas". S hézagtalan biztonsággal illeszkedik e programba az épületes munka kívánalma: „Akárhogy is: a hajnali rémületet munkával ütöm el. Én mindig így járok a legjobban" (A lustaságról); a szabad művészet dicsérete: „A művészet legfőképp szabad akar lenni" („szó, szó, szó - a többi, néma csend"); a fanyar humorral színre vitt térségi diagnózis: „A zacskóstej Kelet-Európa szellemi terméke" (Függelék a Kis Magyar Pornográfiához); avagy a pályatárs méltatásába csempészett, érzékeny és pontos alkotói krédó: „Az író a szóhoz ért. Szóismeret: ez az író; szóismerő" (Esszé Mészöly Miklós születésnapjára).
A következő kötet az aktuálpolitikai érdeklődés fokozódásával jellemezhető. Ez nem is adhat okot csodálkozásra: Az elefántcsonttoronyból írásai az első szabad választások körüli időszakban, illetve az első szabadon választott kormány működése idején születtek. Az artisztikus elzárkózás toposza (elefántcsonttorony) ebben a kontextusban adhat hírt az iróniával, öniróniával megerősített patriotizmusról, a „kevély letargiával" (Nemzeti olvasókönyv) fölvértezett magyar író keserédes önérzetéről: „A magyar elefántcsonttorony, hogy az milyen volna, hogyan nézne ki, nem nehéz elgondolni. Eleve KGST-import. Cserébe vízi energiát szállítanánk a baráti Kubának. És persze műanyagból, resztlikből volna összebuherálva" (A tárgy dicsérete). S a „Győztünk, de nem vagyunk győztesek" (Nyári megjegyzések) finom paradoxonát és a Hiteltől való búcsúvétel szomorúságát (Kedves Hitel-Olvasó) sem értelmezhetnénk a korszak szellemi (szellemtelenségi) áramainak visszaidézése nélkül.
A halacska csodálatos élete - a föntebb elősorolt témákon túl - mind nagyobb szerepet szán az írói műhelybe bevezető s a családi hétköznapokba beavató, szemérmes és stilizált vallomásoknak. E helyt csak példaképpen jelezhetjük egy-egy idézettel, hogy eközben miféle állítások-kérdésföltevések (ráérzések és telitalálatok) útján vet számot Esterházy a közép-európaisággal: „Klasszikus sem-sem helyzet, illetve is-is: föltéve, ha az ember elég tehetséges, de hát ez legföljebb utólag derül ki, holnap; ma nem segít. // Ez a kettősség vagy köztesség minden mozdulatunkban benne van, minden reflexünkben és nyilván a könyveinkben is" (A halacska); „Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat - és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az egészre vagyunk meghíva" (Közép-Európa mint seb, homály, hiba, esély és reménytelenség). A hazai posztmodernizmussal: „Úgy van posztmodern, hogy a modern sose járta, járhatta végig az útját" (A halacska) s a kultúrával mint „szigorú tekintetek rendszeré"-vel („Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek"). Az esztétikum metafizikájának jelenvaló hagyományával: „A szentség, a szakrális, az a művészetnek is alapszava. S erről, hogy esetlenül mondjam, a kereszténység elég sokat tud. A hallgatásról, a hallgatás mélyén lévő szóról, a gyöngeségről, a kicsiről. Az író beszél, nem hallgat, de a csönd felé törekszik" (uo.) s a megbotránkoztató művészi tettel: „A nagy író soha nem jólfésült, hiába frizérozzák a - bocsánat - álkultúrborbélyok, a nagy író mindig botrányos, az igazság botrányát sugározza, és főként a szabadságét" (Miért). Hit, munka és szeretet vigasztaló összefüggéseivel: „Jobb vagy legalábbis szerencsésebb dolog hívőnek lenni, mint hitetlennek. De ez nem elhatározás dolga. Különbség van azonban hitetlenség és cinizmus közt. Mert hitetlennek lenni - akárcsak hívőnek - magasztos dolog, a cinizmus meg divat. Aki cinikus, az föladta [...] Lám, igaz tényleg: ha dolgozom, azaz fogalmazok, megnő bennem a szeretet" (Az ünnepi beszéd); a remekművek fénylő biztatásával (és a befogadó felelősségével!): „A remekmű a teremtett világ egészéről mond valami jót, azt nevezetesen, hogy nem egészen biztos az a nagy kietlenség, amit tárgyszerűen regisztrál az ember, nem egészen biztos: azaz van remény. [...] A művészet legitimitása a remekmű. A fény. [...] Az a fény, amiről szó esett, az az olvasó fénye, a művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi. Ez volna a dolga. Fénykereső. De a fényt nem a művészet teremti" (Fény, fény, fény); Európával és az európai (mert européer) olvasóval: „Kundera Európa elrablásáról beszél. Európát nem lehet elrabolni és nem lehet visszaadni. Európa Te vagy, Olvasó" (Tiszta ég, zöld ág plusz üvegbetét). A látványos hitélet gyanút ébresztő szertartásaival: „Félek azoktól, akik hangosan hisznek" (A könnyű, a nehéz, a zaj, a csönd). A művészetről való beszéd esélyeivel (s az esélyek hiányának beszédre sarkalló erejével): „Ha az ember művészetről kezd beszélni, és ha kicsit is ért hozzá, rögtön előrebocsátja, hogy arról beszélni nemcsak nem érdemes, és nem lehet, hanem nem is szabad, majd fúj egyet, új bekezdést nyit, és szemérmetlenül beszélni kezd a művészetről" (A csataképfestő) s a beszéd és a beszélő lehetőségeinek üdvös korlátosságával: „Hogy mi a szent, azt nem mi mondjuk meg" (uo.).
A terebélyesedő és elsúlyosodó publicisztikai oeuvre az Egy kékharisnya följegyzéseiből című anyagban már ciklusok kialakítását tette szükségessé. A művészi, művészeti reflexiók-önreflexiók lankadatlanul sorjáznak, a közéleti tematika tovább erősödik; s az intellektuális rétegzettséget e könyvben is érzelmi önátadás egészíti ki. Sokat bosszankodik, de - alkalmat találván - előszeretettel lelkesedik is a narrátor. Jószerével találomra citálhatunk szöveghelyeket: a kötet csaknem minden oldalán alapvető mondatokat, nyelvi-szellemi alapvetéseket találunk. Ismét csak a nagyobb egészt jelző felsorolás olvasói öröméhez folyamodunk, amikor kiragadunk egy-egy jellemző részt az írásokból.
A szöveghagyományokba ágyazott, de egyénien aforisztikus fogalmazás teszi például emlékezetessé több helyütt a politikai-történelmi véleményalkotást: „Mindig Szarajevó van. De nem mindig lőnek" (Európai okoskodások, avagy Madame Bovary színeváltozása); „A századfordulón valóban szépen összejött minden. Mielőtt összedőlt volna a világ, szépen összejött minden" (A csokornyakkendős ember); „A jelen megnevezhetetlen" (Örökségünk: a félelem); „Üres a fejünk. Ez az üres fej most Európa. Fölzárkóztunk a Művelt Nyugathoz, amennyiben ugyanolyan tanácstalanul nézünk körbe, mint ők" (Posztmodern barbarizmus); „Magyar vagyok. Mit érdekel engem a magyarság maga. [...] Magyar vagyok!, kiabálják, vállat vonok, ki nem az. Kovács 23 János vagyok. Ránézek, csak nem?" (A semmiről, a mindenről). Az irodalom létmódját, az írói létállapotot s a társadalom viszonyát mindehhez szintúgy számos bekezdés értelmezi mélyrehatóan: „Mondják, az író egyedül van. Igaz lehet. De (és) könyvek veszik körül, a napja át meg át van szőve efféle kis-nagy segedelmekkel" (Könyvek között); „...minden új könyv újradefiniálja az irodalmat" (Miben lakik a magyar tündér?); „Egy izgatott, türelmetlen társadalom nem szereti az oktalan dolgokat. Márpedig az irodalom ilyen, ok nélküli" (A vihar kapujában); „Az írónak az írás a problémája. A szó, a mondat. Ezen nincs mit megoldani. Író az, akinek problémát okoz a nyelv, ez a szükséges (ha nem is elegendő) föltétele az íróságnak" (Problemsz of dö rájter tudéj). A Várszegi Asztrik kapcsán megfogalmazottak keresztényi létfölfogást nyilvánítanak meg a személyes tapasztalat hitelével - a közös tanulság ambíciójával: „A kereszténység mint élmény. A felelősség nehéz öröme ez, és szorongás, hogy milyen távol van az ember a lehetőségeitől. Létezni szeretetben és szabadságban" (Pápisták egymás közt). S bizonyára az írásmód poétikus töltetének köszönhető, hogy közös igazságaink (szép közhelyeink) színrevitele is revelatív erővel képes hatni: „Minden baj forrása az önismeret hiánya, hiányossága" (Önarckép); „Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre" (Tégy a gyűlölet ellen!). Ezzel magyarázható annak a definíciós törekvésnek a tartalmassága is, amely a demokrácia lényegét abban látja, hogy „egyedül nem lehet jót akarni" (Ezredvégi beszélgetés); s az ironikus alapállást firtató kérdésre is így érkezhet ragyogóan egyszerű felelet, egy másik interjúban: „Az én gondolkodásmódom ilyen: érzelmes és csúfondáros" (Tiszteletpéldány az olvasónak).
Már címe is jelzi, hogy az Egy kék haris szerves folytatása az előbbi kötetnek. „Az irodalom nem egységes, de egy" (Olvasó, te utolsó!) alapvetésében például a korábbi munkák szemléletmódja sűrűsödik össze. Tanulságos az is, ahogy - nem először - a provinciális létbeli alapállás bírálata pontosítja önmagát: „A provincializmus elsőrendűen nem műveletlenség, nem tahóság (ezek legföljebb következmények) - hanem a figyelmetlenség"; s ahogy a kultúrát definiáló szellemiség végeredményben maga is az ekképp látott-kívánt kultúra cselekvő részeseként nyilatkozik meg: „Minden azon múlik, hogy miként fogjuk föl a nemzeti kultúrát. Ha ez olyan, mint egy vár, akkor okkal félünk. Aki várban él, annak ellenségei vannak, az harcban áll, az gyanakodva nézegeti az idegent, annak valóban nincs haszna az idegenekből, nem gazdagodik tőlük, legjobb esetben érintetlen marad. És ne feledjük, nincsen a világon, nem is volt, nem is lesz, olyan vár, amelyből előbb-utóbb ne rom válnék. Minden várból rom lesz egyszer. Jobbak az esélyeink, ha a kultúra egy széles rét, ahol sétálunk, beszélgetünk, találkozunk, vagyunk" (Ahová kilyukadunk).
(...)
A tanulmány teljes szövege a 2010/2-es Bárkában olvasható.
